„Tevékenyen benne lenni a létezésben” – ez az érzés motiválja Háy Jánost, amikor ír, de akkor is, ha ebédet vagy épp képkeretet készít. A létrehozás, ami izgatja, és ha ez történetesen szavakkal történik, akkor annak az eredménye egy írásmű. Barna Imre hasonlóan vélekedik: „Ha egy üres lap betűkkel telik meg, az kéjmámor.” Náluk azonban az írás legtöbbször nem kézírás. Háy átszoktatott balkezesként nehezen ír kézzel, Barna pedig már az első szövegeit is az édesanyjától örökölt Remington írógéppel írta. Ki is tartott mellette egészen addig, míg meg nem vette az első Commodore 128-as számítógépét.
Háy azért kezdett el írni, mert nagyon irigyelte Takáts Gyula írót, akit a tanítónője rendszeresen dicsért. „Azt reméltem, ha írok, akkor majd engem is annyira szeretni fog.” Azt azonban tudta, hogy tizenévesen regényt írni túl nagy falat lenne, ezért versekkel próbálkozott, amik azonban mostanra megsemmisültek. Barna is versekkel kezdte, aztán végül műfordító lett belőle.
Az írás mindkettőjük esetében belső késztetésből fakad. Noha másféle környezetből érkeztek, mindketten érezték a belülső imperatívuszt, amit nem lehet megmagyarázni, ugyanakkor nem is lehet neki ellentmondani.
„Írni kell, és kész” – foglalja össze Háy.
Barna Imre 1994-ben megjelent, Az átutazó és a bennszülött című kötete kapcsán megjegyzi: ő akkor értette meg, hogy számára az értelmes létezés összekapcsolódik az önkifejezéssel. Sokáig írt filmkritikákat, amikkel elsősorban azért hagyott fel, mert ott is mindig előtolakodott a saját személye, és a kritikák tárcába hajlottak.
A műfordítás ezzel szemben közelebb áll a kétkezi munkához: mesterség. Háy bevallja, hogy ő azért nem fordít sokat, mert nem tud jól nyelveket (de egykori orosz szakosként a szláv nyelvek között azért eligazodik, és angolul is beszél valamennyire). Truong Ðang Dung vietnami költő Képzelt emlékek című verseskötetét is ő ültette át magyarra nyersfordítás alapján. Ehhez azonban a nyersfordítást készítő személlyel fel kellett olvastatnia a költeményeket, hogy ráérezzen a dallamukra. Barna szerint egy fordítónak nem árt ismernie az adott nyelvet, de ennél fontosabb, hogy az anyanyelvét jól tudja. Nagyon jól meg kell értenie az eredeti szöveg tartalmát, hogy közvetíteni tudja a saját nyelvén. Weöres Sándor szavaival: nem fordító, hanem stilizátor.
Míg Schillernek rohadt almát kellett szagolgatnia, hogy ihletett állapotba kerüljön, Háy falra mászik az írás körüli „hókuszpókuszoktól”. Nem bírja elviselni a túlromantizált karakterépítést. Ő, ha kell, bárhol és bármikor tud írni. Persze azért van kialakult rutinja: hajnalban kel, és délelőtt dolgozik. „Lehet, hogy azért, mert vidéki vagyok, vagy csak mert szarul alszom.” A hátfájása miatt fekve ír, de képes rá extrém helyzetekben is. Például megesett már, hogy repülőtéri várakozás közben készült el egy szöveggel. Szerinte az ihletettségnél fontosabb, hogy az íráshoz való kedv létrejön-e. Azt viszont elismeri, hogy a versíráshoz kell némi ihlet.
Barna hozzáteszi: sem a műfordító, sem a prózaíró nem tud mindig írni, ahhoz azért kell egyfajta ráhangoltság. Ő is délelőtt szokott rá sort keríteni, de míg az Európa Kiadó vezetője volt, sok minden más elvette az idejét az írástól. Notóriusan lassan dolgozik, sosem sikerül tartania az előre eltervezett menetet. „A nagy gyorsaság nekem egyébként is mindig gyanús” – teszi hozzá. Háy viszont nagy tempóban ír: ha elkapja a lendület, és koncentrált állapotba kerül, akkor egyszerre nagyon sokat. „De az még csak hanyag szöveg, az aprómunka utána jön.”
Háy számára igazából az a kérdés: mitől van az, hogy olykor hirtelen jön a lendület, aztán pedig napokon át kínlódás az írás, „és csak ócska sorok születnek, amiket magad előtt is szégyellsz”. A gyerek című regényét például nagyon gyorsan megírta, de az utolsó három oldallal két hónapig küzdött.
A penzumban egyikük sem hisz igazán. Ha határidős munkát kell elvégezni, akkor persze szükség van arra, hogy mindennap haladjanak a feladattal, de a szépirodalom esetén nem így működik a dolog. Háy hozzáteszi: az alkotás tetemes részét egyébként is a gondolkodás teszi ki, amikor csak ül, néz maga elé, és forgatja a fejében a készülő szövegcsírákat. Barna most megjelent regénye, a Kérdezd meg tőle is évtizedeken át született. A konkrét írás ugyan csak egy-két évet vett igénybe, de a műről való gondolkodás igen hosszadalmas volt.
Mindketten a nyolcvanas évek óta foglalkoznak az írással. Ez idő alatt voltak kisebb-nagyobb elakadásaik, írói válságaik, amiket le kellett küzdeniük. Háy akadályt lát a mindennapi feladatokban, és a gyereknevelés mindkettőjük számára előbbre való volt az írásnál.
„Az emberi élet felelősségét nem lehet az írás oltárán feláldozni” – véli Háy.
Szerinte a magánéleti válságok is megakasztják az írót, mivel olyankor nem rendelkezik azokkal a szellemi és érzelmi töltetekkel, amikkel dússá tudna tenni egy szöveget. Barna regénye viszont épp egy ilyen válságból született. Ez egy olyan tabu feltörése volt, ami egész életében frusztrálta. „Az hozta a felszabadulást, hogy szembementem vele, és megírtam.”
Persze a Kérdezd meg tőle ettől még fikció, noha vannak személyes vonatkozásai. Ez azonban az olvasó szempontjából nem fontos, hiszen, ahogy Háy is hangsúlyozza,
egy történetet az olvasó mindig a saját élete felől közelít meg.
A történet egy idő után egyébként is leszakad az íróról. Háy János Ne haragudj, véletlen volt című, karanténnaplónak álcázott könyve is leválasztható a szerző személyes tragédiájáról. Háy szerint az irodalmi szöveg csak akkor működik, ha el tud emelkedni a valóságtól.
Háynak tavaly két regénye is megjelent, idén nem ír hosszabb könyvet. Jelenleg esszéken dolgozik és verseket ír. Barna Kérdezd meg tőle-története lezárult, de a regény kerettörténetében megszólaló egyes szám első személyű beszélőé talán folytatódik. Barna sokéves szünet után visszatért a műfordításhoz: jelenleg a Decameron újrafordításán dolgozik.
A beszélgetés itt visszahallgatható.
Nyitókép: Barna Imre és Háy János beszélget a 2017-es Könyvfesztiválon. Forrás: litera.hu
