A „kánon” rettenetes szó

Volt mostanság irodalomkönyv a kezében? Okozott meglepetést vagy csalódást?

Hát nem volt. Általában nincs érdeklődés bennem a tankönyvek iránt. Persze, mikor a gyerekeim iskolások voltak, bele-belelapoztam. De az még olyan időszak volt, amikor a magyartanárok eldönthették, hogy miből tanítsanak, s piacra kerültek néhány modern gondolkodású tanár, Arató László vagy Fenyő D. György tankönyvei, oktatási programjai. Ha jól hiszem, most a tanárok e téren sem élvezhetnek túl nagy szabadságot.

A Kik vagytok ti? című, jól átgondolt, szubjektív magyar irodalomtörténete sok tekintetben felkavarta az állóvizet. Provokációnak (is) szánta?

Engem a provokáció soha nem érdekelt. Ha nincs tartalmi közlésem, azért nem szólalok meg, hogy másokat froclizzak. Akartam egy olyan könyvet írni, ami összefoglalja minden tekintetben, hogy mit gondolok művészetről, irodalomról, ezek társadalmi és lélektani vonatkozásairól. Mik a saját tapasztalataim e kérdések kapcsán. Mindezt nem tudtam volna konkrét alkotók és művek kihagyásával megtenni. Így csúszott bele ez a kicsit írói eszköztárral élő, folyamatosan problémákban gondolkodó könyv az irodalomtörténet terepére.

Az iskolában általában megközelíthetetlen, olimposzi magasságból néznek le a diákokra a falra aggatott író- és költőportrék. Emlékszik, Önnek mikor lett egyértelmű, hogy a költő-író szintén hús-vér, esendő ember? Nem keltett-e sokkot a felismerés?

Amikor kisgyerekként felvetődött bennem, hogy írónak is lehetne lenni, kitalálni világokat és felépíteni, a szüleim kicsit lököttnek néztek. Sarabolás, krumplitöltés vagy épp kapálás közben ez tényleg abszurdnak látszott. A nagyanyám egyszerűen csak azt mondta, költőnek ott van a Petőfi, írónak meg a Jókai, szóval ezek a pozíciók már foglaltak, nem kéne ezzel foglalkoznom túl sokat, mert a végén bezárnak a diliházba olyanok közé, akik azt hiszik magukról, hogy ők királyok vagy híres hadvezérek. Az első valódi szembesülés az volt, amikor kiderült, hogy az egyik osztálytársam nagypapája Németh László, akitől akkor már sok mindent olvastam, s éppúgy nem tartottam valóságos személynek, mint azokat, akik régebben éltek. De az mégiscsak valóságos, akinek vannak unokái. Azt hiszem, tizennégy éves voltam.

A könyvbe bekerült Erdély Miklós és Petri György is, sok kortárs szöveg az ő munkásságuk ismeretében érthető és értelmezhető. Nincs vesztes helyzetben a mindennapi olvasó a kortárs irodalom befogadásával szemben, ha átkötő kapcsokkal, fontos elemekkel nincs tisztában?

Igyekeztem minden szerzőt úgy megírni, hogy a szövegek önmagukban is érvényesek legyenek, s e két alkotót kivált fontosnak tartottam, mert valami módon a modern vagy épp avantgárd világmegközelítést képviselik. S a könyvben ennek a modernitásnak teret akartam adni, hiszen a magyar irodalom egyébként rendkívül konzervatív, és nem csak az a fele, amit szokás konzervatívnak nevezni, hanem a modernnek tartott része is. Elég csak a Nyugat alkotóira gondolni, akik Baudelaire mákonyában éltek, holott valójában T. S. Eliot kortársai voltak.

A kánon meghatározásával eléggé csínján kell bánni, ami ma érdekes, az holnap érdektelen lehet. Miért? A következő nemzedék esztétikai ítélete mindig pontosabb, mint az előzőé? Például Balázs Béla költői munkássága szorosan nem a kánon része, pedig ő jegyzi az egyik legjobb szövegkönyvet, a Kékszakállú herceg várát.

A kánon, ez a rettenetes szó, jó volna, ha kicsit háttérbe szorulna. Van irodalmi tradíció, amiben némely alkotók elhalványulnak, mások újra lesznek fényezve. A múltból nem hiszem, hogy sok meglepetés érhet bennünket. Bár el lehetne képzelni egy nem szerző, hanem műcentrikus felfogást is, aminek révén esetleg kanonizálódhatnak olyan szövegek, amelyeknek az alkotói egyébként csak néhányszor dobtak jelentőset. Ilyen kísérlet pl. Weöresnek a Három veréb hat szemmel című antológiája. Vagy vehetnénk úgy a 19. század második felének novellistáit, hogy Lovik-, Gozsdu-, Bródy- és Mikszáth-szövegek keverednek egy kötetben, elkerülve a szerzőség túlhangsúlyozását. Ennek mintájára elképzelhető egy olyan antológia, amiben a Nyugatosok vezérhajói mellett ott volna Szép Ernő, Balázs Béla, Nagy Zoltán is, de nem mint brandek, hanem egy-egy művel.

Az irodalom olyan játékhoz hasonlít, ahol különféle elemek kerülnek a helyükre, ezek az elemek lennének olyan írók, mint Ady, József Attila, Tandori Dezső, Borbély Szilárd vagy Térey János, hogy a minőségi folytonosság meglegyen. De mi a helyzet a többiekkel? Szendrey Júlia, Barta Sándor vagy Méliusz József kívül esik a játékon?

Hát igen. A legjobbak közül is feledésbe merül jó néhány arc. Van, akit időről időre vissza lehet hozni, van, aki elveszik örökre, legalábbis a látszat ez, holott az ő munkájuk - például a Bródy Sándoré - feloldódik a maradandóbbnak bizonyuló kortársak és az utánuk következők munkáiban. Amit most második vonalnak tartunk a múltból, ott is releváns művek létrehozása volt a cél.

Én például elég sok, talán minden elérhető György Mátyás-verset olvastam, mert érdekelt az avantgárd, és kíváncsi voltam, hogy mit sikerült elérnie poétikailag egy magyar avantgárd alkotónak. Láttam, hogy miképpen taknyolnak el ezek a versek, de mégis hatással voltak arra, ahogyan a versről gondolkodom. Szerintem a kutúra ilyen organikus valami, amit - ha nem az alkotói ikonosztáz felől nézünk - egy eleven világmegközelítési rendszerként látunk, amely mélységesen összefügg az ember önmagáról való gondolkodásával, és kölcsönhatásban áll azzal. Amikor a Kik vagytok tit írtam, rettenetesen fontos volt nekem, hogy a könyv ezt az örökösen rákérdező gondolkodást képviselje, s ne legyen belemerevedve a tulajdonképpen kultúra és művészetellenes szobor vagy ikonszerű gondolkodásba.

A magyar irodalom első ránézésre férfiközpontú, az Ön kötetében is összesen két nő kapott helyet. Fontosabb korszakait soha nem kötötték nőkhöz, és szintén ritka, hogy női szerzőt kiáltsanak ki a legnagyobbnak. Miért van ez?

A magyar társadalom szerkezetileg a mai napig rendkívül konzervatív. Nem véletlen, hogy olyan könnyű feudális függőségi viszonyokat kiépíteni vagy épp az újkor hajnalára jellemző, tulajdonképpen már régen meghaladott eszmei panelekre építeni a magyar öntudatot. Talán ebből ered, hogy a nők alig rúgtak labdába. A Nyugat-vacsorákon Kaffka Margit a feleségasztalhoz volt ültetve, nem ülhetett az igazi írók közé vagy a Kisfaludy Társaság a huszadik század elején még olyan határozatot hozott, hogy nő nem lehet a társaság tagja. Ez tükrözi a kor gondolkodását. S ha jól hallom, akár önmagukat liberális szerkesztőségként értelmező közösségekben ma is előfordul, hogy odaszólnak a férfiak a kolléganőnek, hogy Katikám nem főznél nekünk egy kávét. Szóval még mindig gáz van e téren. Jó volna, ha senkinek sem kéne harcolnia az identitásáért, mert az magától értetődő volna, ha mondjuk, nem kéne egy írónőnek semmi mással se törődnie, csak a minőséggel.

A könyv megjelenése óta kapott visszajelzések közül melyik lepte meg a legjobban akár a szakma, akár az olvasó(k) részéről.

A legmeglepőbb nem a negatív kritikák voltak, hanem hogy olyan kritikák jelentek meg szép számmal, amelyek nem azzal vitatkoztak, ami a könyvben van, hanem a könyv létéről vagy a könyvhöz való viszonyukról. Egy kicsit olyannak láttam, mintha én mesélnék a csúszómászó állatokról, amiktől irtózom. Csak azt tudom elmondani, hogy miképpen viszonyulok hozzájuk, hogy mi a lényegük, arról fogalmam sincs. Ugyanakkor olvasói, és itt hangsúlyozom magyartanári olvasói irányból is nagyon erős a megtámogatás.

Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond