Érdekes kampánnyal vezetik föl a Robert Capa állandó kiállítást, amelyben a mesterséges intelligencia és az emberi látásmód közti különbségre hívják fel a figyelmet. Hogyan jött az ötlet?
Az ötlet nem a miénk, hanem az Innocean Berlin kreatív ügynökségé, amelynek vezetője rajong Robert Capáért. Többször járt nálunk, és megkeresett bennünket azzal, hogy szívesen felépítenének számunkra egy kampányt. A kisfilmjük olyan jól sikerült, hogy bekerült a legismertebb szakmai megmérettetés, a cannes-i reklámfesztivál mezőnyébe.
Korábban rendre felmerült a kérdés, hogy miért érdemes egy kortárs fókuszú intézményt Robert Capáról elnevezni. Most, hogy megnyílik az állandó kiállítása, ez persze magától értetődő, mégis fontos hangsúlyozni, hogy Robert Capa kortárs alkotó: okos, ambiciózus és a saját korában kifejezetten innovatív gondolkodó volt. Kevesen tudják, hogy – a Magnum Photos ügynökség alapításával – ő szorgalmazta elsőként a sajtófotósok szakmai, etikai követelményeinek összegzését, a jogi környezet megfelelő kidolgozását, a képviseletük kialakítását. Manapság, amikor azt látjuk, hogy a fotósok elsősorban fényképezni szeretnek, és sokuknak már az áfás számla kitöltése is bonyodalmat okoz, addig Capa menedzserként, projektvezetőként is megállta a helyét. A Magnum elsőként szervezett kiállításokat sajtófotósoknak, hogy galériák falain is meg lehessen nézni az alkotásaikat.
Amikor 1954-ben Robert Capa meghalt, öccse, Cornell Capa, aki jó ideje kint élt vele New Yorkban, elhatározta, hogy emléket állít híres testvérének, és őrzi a hagyatékot. Mintegy 20 évvel később megalapította az International Center of Photographyt, ahol Robert Capa 70 ezer negatívját őrzik, amelyekből Cornell Capa és Richard Whelan fotótörténész kiválogattak kilencszázharminchét képet, és úgy döntöttek, ezekről a negatívokról, ebben a méretben kizárólag az általuk készített három széria nagyítás lesz elérhető. Úgy vélték, ez a válogatás pontosan leképezi az életművet. Ebből egy New Yorkban maradt, egy a tokiói Fuji Art Museumba került, a harmadikat pedig 2008-ban vásárolta meg a magyar kormány, és most végre egy állandó kiállításon tárhatjuk a közönség elé. Visszatérve az eredeti felvetésre: Robert Capa megváltoztatta a harctéri tudósítók gondolkodásmódját is azzal, hogy közel ment, az események részesévé vált. Ezzel az attitűddel lényegesen többet tudott megmutatni abból, mi is a háború. A neve összefonódik az újítással, az innovációval, így a kortárs fotográfiai törekvéseknek helyt adó múzeumunknak is tökéletes névadója.
Mi az állandó kiállítás koncepciója, hogyan szűkítették tovább a válogatást?
A koncepció kidolgozása alapvetően a kurátor, Csizek Gabriella feladata volt, de volt néhány fontos alapvetésünk. Az egyik szempont az volt, hogy Robert Capa magyar. Ezt a világ nem tudja. Még ha a magyar származást sokszor fel is tüntetik, amerikai fotóriporterként aposztrofálják, sőt, fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol az International Center of Photography és a Magnum Photos vezetője arról beszélgettek, hogy amerikai vagy francia volt-e. Én mosolyogva hozzáfűztem, hogy magyar, hiszen az első tizennyolc Budapesten töltött év, az indulás számára is meghatározó volt. Haza akartuk hozni Capát. Ezért is látható olyan kiegészítő szoba a kiállításon, ahol bemutatjuk a családot korabeli dokumentumokkal, fényképekkel, filmekkel. A másik szempont az volt, hogy ő elsősorban haditudósító volt, és öt nagy háborúban vett részt, amelyek komolyan meghatározták a történelem menetét, így a képeket ezek köré szervezve mutatjuk be. Ez tulajdonképpen egyben kronologikus életutat is jelent.
A legtöbben az egykori Tivoli Színház tereként emlékeznek az Ernst Múzeum szomszédságában megújított épületrészre, ahol az állandó kiállítás látható. Hogyan lehetett ezt jól „belakni” a tárlattal?
Már a kilencvenes években felmerült, hogy az eredetileg több mint száz éve Ernst Lajos magánmúzeuma és kulturális szalonja számára létrejött épületben fotóközpont kapjon helyet. Burger Barna fotográfussal együtt álmodoztunk arról, hogy megnyitjuk a világ első Robert Capa állandó kiállítását. Sajnos Barna ezt már nem élhette meg, így 2017-ben az ő szakmai, baráti támasza nélkül vágtam bele az épület felújításába. Megjegyzem, a magyar fotográfia ennél sokkal tágasabb teret is be tudna lakni, és izgalmas tartalommal tudna megtölteni. A magyar fotográfia nem csak Magyarországon világhírű – a huszadik század első felében a magyar fotográfusok szabták meg a fotográfia fejlődésének, alakulásának irányát, ők újították meg a fotográfia formanyelvét. Robert Capa mellett André Kertészt, Moholy-Nagy Lászlót, Munkácsi Mártont és Brassaït szoktuk a legnagyobbak közt emlegetni. A fotográfiai központ más múzeumokhoz képest terei nagyságát és költségvetését tekintve mégis kis intézmény, bár azt remélem, a hatását tekintve nagyobb. Hiszen a vizualitás egyre meghatározóbbá válik.
Most lehetőséget kaptunk arra, hogy a második világháború után kettéválasztott épületet újra összekapcsoljuk. Szécsi Zsolt építész tervezte az átalakítást, de meg kell említenem a Hetedik Műterem építészközösségét is, akikkel közösen dolgoztunk a kiállításon. Ők a korábbi tervrajzok alapján azt javasolták, hogy a színházi kiszolgáló részhez bátran álljunk hozzá, „belezzük ki”, ezzel meg tudjuk óvni a színház nézőterét, amiből modern rendezvénytermek alakítottunk ki kulturális, de elsősorban fotószakmai rendezvények számára. És fontos volt számunkra Hujber Balázs látványtervező együttműködése, aki a kurátor által elképzelteket véleményem szerint sikerrel fordította át látvánnyá. Az aulát műemléki szakértelemmel, gyönyörűen felújítottuk. Az utcaszinten és a pinceszinten lévő színházi kiszolgáló területetet (színészbüfé, öltözők, mosdók, ügyelőszoba) alakítottuk át a kiállítás számára, ami egy zegzugos folyosó – ahogyan mi mondjuk – négy szobával. Ezek a kiegészítő terek egy-egy részletét bontják ki Capa munkásságának. Nekem különösen kedves az a szoba, ahol háromszáz Capa-képet vetítünk le, digitálisan kicsit „megbolondítva”. A kiállítás a tradíció és innováció ötvözete, egy szecessziós térbe álmodtunk meg egy multimédiás eszközöket használó tárlatot.
Amikor jöttem az interjúra, épp egy iskolás csoport érkezett tárlatvezetésre az emeleti, kortárs térbe. Egy állandó kiállítás összeállításakor bizonyára felmerül, hogy bekerüljenek-e olyan elemek is, amelyek például a fiatalabb korosztályt szólítják meg.
Talán tévedek, de én azt gondolom, a fotó, főleg a dokumentarista fotó felnőtt műfaj. Már ha van ilyen. A Capa Központban nem is nagyon látunk gyerekeket. A középiskolások, akiket említett, fontosak számunkra, de őket már fiatal felnőtteknek tekintem. Erős nemzetközi közönségünk van, a látogatóink 80 százaléka külföldi, rájuk is biztosan építhetünk.
Tízéves a központ. Valóban sikerült fotográfiai központtá válnia az elmúlt időszakban?
Határozottan igen. Ez is koncepcionális építkezés volt. Komoly kiváltság, hogy mivel az alapoktól kellett felépíteni az intézményt, olyan embereket gyűjthettem magam köré, akikkel szívesen dolgozom, és azt a koncepciót igyekeznek megvalósítani, amit közösen alakítottunk ki. A kiállítás-politikánk, az ösztöndíjrendszerünk, a díjaink, a nemzetközi kapcsolataink mind világos stratégia mentén formálódnak. Nálunk egy kiállítás nem annyit jelent, hogy feltesszük a falra a képeket, hanem számos rendezvényt társítunk hozzá a tárlatvezetésektől a workshopokig, majd igyekszünk a virtuális tereinkben új szemszögből megmutatni, gazdagítani, illetve utaztatni, és máshol is megmutatni. Valós szakmai közösséget építünk, és regionális központtá váltunk. Kevés olyan intézmény van, ahol André Kertész- és Robert Capa-képek lógnak egymás mellett, ezenkívül négy-öt színvonalas kortárs kiállítást mutat be. Ezért is rendszeres résztvevői vagyunk a Kreatív Európa program fotón alapuló kulturális platformjainak. Idén ismét mi adunk helyet annak a találkozónak, ahol Európa vezető fotós intézményeinek képviselői és fiatal fotográfusok, kurátorok találkoznak, kiállítást, workshopokat tartanak.
Hogyan találnak rá a fiatal alkotókra?
Kiváló kapcsolatban vagyunk az egyetemekkel, a MOME-val és a METU-val különösen sok együttműködésünk van. Rendkívül sokszínű tematikát, stílust ölelnek fel a kiállításaink a kísérletezőtől a klasszikusig, a hazai és a nemzetközi színteret egyaránt bemutatva. Szokták is mondani nekem a szakmabeliek, hogy kicsit olyan össze-vissza. Erre viszont én azt szoktam felelni, hogy ha galerista lennék, akkor el tudnám képzelni, hogy csupán egy, számomra szimpatikus művészeti korszak alkotóit állítsam ki, de állami intézményként a sokszínűség bemutatása a feladatom.
Nyitókép: Robert Capa: A milicista halála. Espejo közelében, córdobai front, Spanyolország, 1936. szeptember eleje (részlet) © Internaonal Center of Photography / Magnum Photos / Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
