Ebben a svéd kamara-thrillerben nincs egyetlen pisztoly sem, vér is alig, sőt, ha pusztán a tényeket nézzük, még gyanús eset sem akad túl sok. De ahogyan azt már a műfaj nagyjaitól oly sokszor láttuk, épp ez adja a feszültséget: ahogyan fogalmunk sincs, mi az, ami csak az eminens, antiszociális, otthon csak tanulni kívánó egyetemista főszereplő (Frank) paranoiája tesz gyanússá, és mi az, ami valóban csak egy elkövetett vagy egy elkövetni készült bűnnel magyarázható. A felső szomszéd kedvességből csenget be folyton Frankhez, vagy durván megsérti a másik ember intim szféráját? A fentről lehallatszó, szex közbeni zajok erőszakra vagy élvezetre utalnak? A mennyezeten való dörömbölés miatt az aktus után az ajtón kopogó barát verekedni szeretne, vagy elnézést kérni? És főképp: tényleg a hármas gyilkosságig bezárólag mindenre képes a szomszéd lány féltékeny pasija?
Lundborg és Storm remekül elsajátították a thrillerek alapjait, és nem is rejtegetik hatásaikat: a filmben több utalás is van a legnagyobbakra. Megvan az obligát hátsó ablak, amelyen keresztül meg lehet lesni a féligazságokat, megvan a voyeurizmus minden kelléke: a lakásba bepillantást engedő levélnyílások, a folyosó pásztázására közepesen alkalmas kukucska-lyuk; és persze a lépcső is csiga-, így tehát sosem látni, hogy ki közeledik az ember felé (vagy közeledik-e valóban valaki). A rendezőpáros szinte már komikusan sokat használja azt a hangeffektet, amely minden filmben akkor szólal meg, amikor a háttérben épp előbújik a gyilkos a fa vagy a sarok mögül ? csak itt sosem bújik elő senki sehonnan.
De a rendezőpáros tisztában van azzal, hogy pusztán a hatáskeltés tehetséges alkalmazásával nem lehet érdekes thrillert forgatni; a lényeg itt a főszereplő férfi lelki-szellemi tönkremenésének ábrázolása, némi társadalmi mondandóval megspékelve. Frank ugyanis norvégként érkezik Svédországba, ami eleve kívülállóságot jelent, ráadásul antiszociális viselkedése miatt számára tökéletesen hiányzik a társadalmi védőháló ? s ez akkor jelent igazi problémát, amikor a félelem miatt Frank már közeledne az addigra már érdeklődését vesztett közösség tagjaihoz. Így a képileg is erősen érzékeltetett elkülönülés (a kis lakás, az üres folyosó, az ismeretlen lakók) végeredményben többletjelentést kap, mintha a norvégok be(nem)illeszkedéséről is szólna a film.
Ám a rendezők azok számára is élvezetessé tudják tenni a filmjüket, akit nem érint meg a társadalmi tartalom. A kispolgári realizmusból, a nagyon ismerős szituációkból ugyanis remekül építenek feszültséget: a rosszul hallott zajok és félig elkapott jelenetek görcsös megfejteni akarása, az idegenek értelmezhetetlen arckifejezéseitől való félelem olyan alapélmények mindenki számára, hogy ezekre rájátszva elérhető ugyanolyan hatás, mint a horrorok sokkal látványosabb rettegés-szituációival (az elhagyatott motel sötétjében megbújó gyilkosok és társai). Így pedig pontosan érthető ? pláne, mivel remekül van ábrázolva ? a jó tanuló Frank teljes szellemi megrokkanása a sok félreértett vagy valóban vészjósló jel miatt: a vasalt ingében a 87%-os dolgozateredménye miatt reklamáló diák képéből egyenes és következetesen végigjárt út vezet az egy szál atlétában a kukucska-lyuk alatt az ajtónak dőlve alvó, gyűrött férfiig.
És bár A folyosónak erénye, hogy egy perccel sem húzza tovább, mint ameddig valóban feszült tud maradni (mindössze hetvenöt perc az egész), ám mégis hiányérzetet hagy maga után: amennyire hitelesen volt ábrázolva Frank leépülése, annyira hidegen hagyja a rendezőket az, hogy mivé változott a férfi az elmúlt pár nap és a film csúcspontjának hatására. Pedig a lélektani ív csak azzal együtt lenne igazán érdekes, ha nem csak a folyamatot, de az eredményt is megmutatnák. De Frank ? és ez talán az őt játszó Emil Johnsen hibája is ? az utolsó jelenetben szinte ugyanolyan arckifejezéssel üldögél az asztala mellett, mint az elsőben. Mintha mi sem történt volna.
