Évfordulós kiállításra készül a hetvenedik születésnapját ünneplő Hegedűs 2 László. A Fotográfiai Múzeumban szeptemberben nyíló tárlaton hetven, „a vizuális létminimum alatti élet várakozással teli buszmegállóiban” készült mű révén utazást tehetünk a művészet valószínűtlen valóságában. A készülő kiállításról az alkotót kérdeztük.
Hogyan merült fel, hogy a kecskeméti Fotográfiai Múzeum állítsa ki ezt az anyagot?
Kecskemét az életem – pontosabban az 1975-től ’86-ig tartó életszakaszom – része, a Fotográfiai Múzeummal pedig hagyományosnak mondható a kapcsolatom. Kincses Károly és a jelenlegi igazgató, Baki Péter több kiállításomat is megnyitották már. Ha fotóról van szó, akkor először tőlük kérek menedéket a képeimnek.
Ennek a térnek eleve igen erős szakrális jellege van, ami értelmezési keretet, kontextust ad a műveknek. Mennyiben működnek másképp az ön munkái itt, mint egy klasszikus white cube térben?
Ismerem a múzeum minden szegletét, de mint az ország bármely részének sok más múzeuma, ez az épület sem kiállítótérnek épült. (A Fotográfiai Múzeum épülete egykor ortodox zsinagóga volt – a szerk.) A tárlatok bemutatásának lehetőségét mindenhol úgy alakítják ki, ahogy az adott térben lehetséges. A Fotográfiai Múzeumnál paravánokra kerülnek a művek. A white cube térben a kiállításokat rendezni lehet, míg máshol sajnos a tér meghatározó adottságaihoz, elrendezettségéhez igazodva csak elrendezni, bemutatni. Egy korszerű, XXI. századi kiállítótérrel rendelkező fotómúzeum létezése még várat magára.
A most bemutatandó anyag a szocializmus témakörének harmadik, befejező állomása. Hogyan viszonyulnak ezek a művek A nagy fehérvári árvíz és a Szocialista szürrealizmus titokzatos bája című sorozatokhoz?
A koncepciókat mindig az a kor szolgáltatta, amiben éltem. Mindhárom sorozat képanyaga a kornak is vizuális lenyomata. A jelenlegi képsorozat annyiban kötődik az előbbiekhez, hogy oda látogat el, ahonnan a szocializmus kiterjesztette a határvonalait, hatáskörét.
Mi a kiállítás legfontosabb üzenete?
Nincs üzenet: szürreális látványok vannak hetven tételben.
Mit jelent a kiállítás címe, A vizuális létminimum alatti élet várakozással teli buszmegállói?
A kiállítás címét többször megváltoztattam, csiszolgattam, míg végül úgy éreztem, hogy ez fedi le a képanyagot. A képeken olyan buszmegállókat látunk, amelyek az ízléssel rendelkező emberek számára esztétikailag lehangolók vagy éppen mosolyt csalogatók. Többnyire magányosan állnak, vagy egy-egy figura látható még a szürreális térben. A megállók a várakozás helyszínei, mint ahogy az élet is tele van várakozással, örömmel, csalódásokkal.
Vannak-e csomópontjai ennek a kiállításnak?
A Fotográfiai Múzeumba tervezett kiállítás nem csomópontok köré szerveződik, inkább képfolyamról van szó. Olyan ez a hetven mű, mint egy utazás, például a buszon. A busz megy, az ablakon át látjuk a „képeket”. A kiállítás képein pedig buszmegállókat, buszra várakozókat láthatunk.
E művek által utazást tehetünk a művészet valószínűtlen valóságában. Mit ad a látogató számára ez az utazás?
A művészet médium a valóság és annak szenzibilis érzékelése, képzete között. Valóságon túli, nem létező valóság. Ezért érdemes utazást tenni ebbe a világba. A művészet, ahogy ezt a Szocialista szürrealizmus című kiadvány hátoldalán írtam, Isten védjegyével ellátott adomány: ritka az eredeti, sok a hamisítvány. Vagy ahogyan egy korábbi katalógusom hátoldalán, más megközelítésben fogalmaztam: a művészet valami a gyerekkorból, valami az ifjúságból, valami az elmúlásból és valami az örökkévalóságból.
Évfordulós kiállításról lévén szó adódik a kérdés, hogy mennyiben összegzi ez a tárlat az eddigi életművét. Egyáltalán: ön szerint mennyiben feladata egy ilyen kiállításnak, hogy teljes képet adjon az adott életműről?
A tárlat nem összegző, hanem tematikus, hetven darabból álló sorozat. Az évfordulóra csupán a hetvenes szám utal. A gyűjteményes kiállításhoz előbb el kellene rendezni a végtelennek tűnő képzőművészeti, fotó- és filmes anyagaimat, amit egyre nehezedő teherként mindig tolok magam előtt, mivel az újabb, megvalósításra váró tervek folyton kopogtatnak. Nem gyűjteményes kiállításban gondolkodtunk, a kiállítótér mérete miatt az nem is lett volna megvalósítható. A hetven kép tehát nem válogatva lett, hanem létrehozva. Addig bővült, míg hetven lett belőle, ami azonos az éveim számával.
Hogyan viszonyul ez az anyag a korábbi 70+C-19 anyagához?
A tavalyi évre tervezett kiállításaim mind az évfordulóra készültek, ugyanakkor tematikailag nem kötődnek egymáshoz. Leggyakrabban képzőművészeti, fotó- és filmműfajokban dolgozom, sokszor pedig ezek szimbiózisában. Az, hogy milyen műfajban mi valósul meg és mikor látható, az élet hozza magával.
Hogyan befolyásolta a koronavírus-járvány az alkotást, a munkák megszületését és magát a kiállítást?
A 2020-ra tervezett kiállításaimat a járvány karanténba zárta. Covid-témában viszont meghívást kaptam Barcelonából és Krakkóból egy-egy nemzetközi kiállításra. Az évfordulós tárlataim megnyitása folyamatos csúszásban volt/van, de amikor dolgozom, megszűnik a járvány és a valós élet, így a születésnapom dátuma is. A művészet valóságában élek, a művek születésnapjaiban.
Hol tartanak a kiállítás előkészületeivel?
A teendők a járványügyi hírekhez igazodnak. Remélve tesszük, amit lehet. Már ez a kiállítás is módosított időpontban valósul majd meg: az a terv, hogy szeptember 3-án lesz a megnyitó.
Milyen témák foglalkoztatják aktuálisan?
Több is van, még nem tudom, hogy mi kerül a felszínre. Ami már bizonyos, hogy a Műcsarnokban két kiállításon veszek részt. Az egyik április 24-én, A fény képei|II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon 2021, a másik, ehhez kapcsolódó tárlat május 6-án nyílik, Képekben gondolkodnak | Filmesek fotói kiállítás címmel. Szeptember 15-én pedig, a Pesterzsébeti Múzeum Gaál Imre Galériájában lesz közvetlenül a kecskeméti kiállítást követően, hagyományosnak is mondható közös kiállításom Hegedűs Hanna Léna lányommal.
A kiállítás megnyitója a járványügyi helyzet miatt szeptember 3-án lesz a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban.
Képek forrása: Hegedűs 2 László
