Hegyi Patrícia: A knósszoszi fuvolás lány

– Az élők a bestia igazi áldozatai, nem a holtak.

Liophé kiszáradt torokkal fejtegette meglátásait a szenvtelenül falatozó szolgálónak.

– Ezt azoknak a boldogtalanoknak mondd. Engem meg hagyj enni.

A fuvolás lány épp annyira ingott meg, hogy nem pirult bele. A tizennégyek napját fényűző vacsora előzte meg a palotában. A lakoma romjait már bontották a terem végében. Az udvar többi dögevője javában rágódott még az asztalok mentén. Inkább tudta, mint érezte, hogy éhes. Dél óta nem evett, muszáj lenne valamit. Körmével feszegetni kezdte egy alig érett narancs héját. Magában tovább állítgatta elszólásának a támasztékokat. A szörnyszülöttnek érző anyja van, a pincelabirintus felett sziszifuszi igyekezettel élné régi életét. Elharapta a nyelvét. A gyümölcs leve marta a sebet, fél perc erejéig a testi érzetek a nyugtalanság elé tolultak. Ínyével igyekezett megállapítani, egy darabban maradt-e a nyelve.

Liophé kislánykori emlékekből ismerte a Minótauroszt, nem szorult rá, hogy másodkézből félemlítsék meg. A szolgálók ugyanis a bestiával riogatták rakoncátlan gyermekeiket. Feküdj le, mert megérzi, ha ébren vagy. Hiszen annál kevésbé tudott volna aludni. Tízéves lehetett, mikor a labirintus elkészült. A köztudatban Minótaurosz a megoldott, de legalábbis halasztható gondok közé ülepedett. Minósz udvartartásának továbbra is teendőt adott. A királyné torzszülöttjét életben kellett tartani vízzel, élelemmel. Hányadik napja koplaltatják vajon a nagy áldozat előtt? Az őrök nem szívesen vonták fel a pincébe nyíló kőfedelet, minden alkalommal félő volt, hogy szemközt néznek a bikaemberrel. Nyílt titokként ismerték, hogy gyakran kimarad egy-egy nap. Ilyenkor az éjjeli mozdulatlanságba olyasféle üvöltés hallatszott fel, mintha egy ökör próbálna emberi szavakat formálni. Közvetlenül alattam jár, gondolta ilyenkor Liophé, és élő görcsként ült az ágyon, míg végleg beállt a csend. Mozdulni csak fájdalmasan lassan mert. Irtózott, hogy a lény megérzi őt alig egy karnyújtásnyira a feje fölött. Világosban szinte gondtalanul lengett a palota mindennapi nyüzsgésében, csak éjjel szállták meg a rémképek, mint valami belülről rothasztó átok. Látótere szélén meg-megmozdult valami. Minden folyosókanyarban elviselhetetlen volt befordulni. Ha a macska éjjel megnyikkant vagy fészkelődött, máris arra gondolt, veszélyt jelez. Nem volt szünet. Minden éjszaka felszínre jött a Minótaurosz.

Úgy találta, a kívülállók közül méltatlanul kevesen gondolnak bele, hogy a pincelabirintusban vaksötét van. Nem égnek regényes fáklyák a falakon, ki is menne le meggyújtani. Némi fényben a híres útvesztő messze elmaradna a piramisok sírrablók százait megtévesztő folyosóitól.

Ki tudja, csendben vadászik-e vagy üvöltve. Hollétét nem jelzi messziről patadobogás, emberi talpának zaja aligha hallatszik néhány kanyarnál messzebb. Mielőtt a pincébe vetették, még nem nőtte túl anyját. Mekkora lehet a végleges formája? Mennyezetig érnek vajon a falak, vagy talán átlát fölöttük? Rendesen persze vakon bolyong, de az ifjakat kezükben gyertyával bocsátják le. A fény, amibe minden porcikájukkal kapaszkodnak, csak segíti a bestiát. Nincs az a lelkierő, amivel el lehetne oltani. Az is mit érne. Máshogy ítélné halálra.

Bereteszelte egérlyuk nagyságú szobáján az ajtót, a júniusi fülledtség ellenére zárta az ablakot. Tízpercenként kikelt az ágyból, újra és újra ellenőrizte. Utoljára már azalatt kételkedett, hogy a reteszt nézte. Pirkadatkor úgy döntött, ébren marad. Elhatározásában annyira megnyugodott, hogy perceken belül menthetetlenül elaludt.

Tenyérnyi szobájában fülledtség pangott, amikor a palota általános zsivajára felébredt. Színtelen arccal lengett a folyosókon, egy percnél tovább sehol sem tudott megülni. Lábai utóbb a tömlöc felé vitték, ahol az ifjak az éjszakát töltötték.

– Lágy agyú sakál – szidta fojtott hangon egy őr a társát, de elnémult, amint a fuvolás lány a látóterébe lépett.

Liophé minden ellenérzése dacára szembenézett a tizennégy arccal. Még abban a percben megértette az őrök előbbi közjátékát. Odabent tizenhárman voltak.

Ajtó csikorgott. A következő pillanatban kezek ragadták meg, és a rács túlfelére taszították.

– Mit vijjogsz? Nem éppen éjjel mondtad, hogy az élők szenvedik meg jobban? – élcelődött az egyik őr.

Áporodott emberszagot érzett, a gyomra összefacsarodott. Hányszor álmodott hasonlót.

Az ifjakon érthetetlen módon töredékét sem látta a kétségbeesésnek, amire számított. Elsőként egy fiú lépett hozzá, és a nevét kérdezte.

– És téged hogy hívtak? – nézett vissza Liophé opálos tekintettel.

– Thészeusz a nevem.