Henri Bergsont járják körbe

Henri Bergson francia filozófus a XIX. század vége életfilozófiai fordulatának meghatározó alakja, az intuitivizmus rendszerének megalkotója, a modern vallásbölcselet perszonalista vonulatának jelentős szellemi előkészítője.

 

Az 1900-as évek elején a hagyományos metafizikát elutasító dinamikus és szubjektív szemléletével Bergson jelentős szellemi hatást gyakorolt a kibontakozó katolikus modernizmusra, aminek köszönhetően Róma több művét is indexre tette. Ugyanakkor maga Bergson kezdettől rokonszenvezett a katolikus eszmékkel, és élete vége felé különösen közel került az általa egyre inkább irracionális intuícióként és életérzésként felfogott katolikus hithez; az áttéréstől végül már csak az üldözött hitsorsosaival való szolidaritás tartotta vissza - írja a nyitottegyetem.phil-inst.hu.

 

Bölcseleti rendszere alapjaként Bergson az idő, mint a létezés kerete kétféle fogalmából indult ki; az időbeliség a testi, fizikai világ ideje, amellyel az élőlények, az ember, az aktív szellem teremtő ideje, a tartam mint irreverzibilis fejlődési elv áll szemben. Ez utóbbi az élet világában jut érvényre és tartamában valósul meg a teremtő fejlődés, az életerő - az anyagi lét statikus korlátait folyamatosan meghaladó - kibontakozása. Az emberi értelem ennek a teremtő fejlődésnek a megismerésére tör, ám ezt nem a ráció, hanem csak az átélés, a beleélés, az intuíció révén képes elérni. Ezen a ponton lép be Bergson rendszerébe a vallásfilozófiai tematika, hiszen a teremtő fejlődés transzcendens horizontján egy olyan végső metafizikai elv körvonalazódik, amely világosan a kezdetre mint teremtésre és a végső teljességre mint szeretetre, valójában Istenre utal. Ez a gondolati lezárás teszi Bergson vallásbölcseletét a keresztény perszonalizmus fontos előkészítőjévé és ez az oka annak, hogy gondolataiból olyan jelentős katolikus bölcselők is merítettek, mint Maritain vagy Mounier, a magyarok közül Prohászka Ottokár vagy a személyes tanítvány, Dienes Valéria.