A múzeumvilág lottónyereménye az Albertinában
A Batliner-gyűjtemény 2007-ben került a bécsi Albertinába. Több intézmény, többek között a New York-i Guggenheim is pályázott rá. Nem véletlenül, hiszen a múzeumvilág lottónyereményének tartott kollekció nemcsak a méreténél fogva jelentékeny, hanem azért is, mert az egész modernizmus képviselteti magát benne. A mintegy ötszáz darabból álló gyűjtemény teljesen lefedi a 20. századi művészettörténet leglenyűgözőbb fejezeteit, a francia impresszionizmustól az 1960-as, ‘70-es évekig. Megtekintőiként mintha hatalmas művészeti lexikont lapozgatnánk, amelyből arról tájékozódhatunk, hogy az izmusok időben és földrajzilag hogyan követték egymást.
Munkatársunk, Kocsis Katica Monet-től Picassóig kalauzolja olvasóinkat a tárlaton, a cikk itt olvasható.
A táncos nem robot
„Már attól boldog voltam, hogy a jelöltek között állhattam a színpadon, olyan neves táncművészek kapták meg ezt a díjat korábban – emlékezett vissza a tánc Oscarjának nevezett Benois de la Danse átvételére Balázsi Gergő Ármin balettművész. – Amikor a nappaliban néha ránézek a táncoló figurára, értetlenül állok előtte. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy 33 év után most már a magyar zászló is ott van a díjazottak országai között.”
A Magyar Nemzeti Balett tagja arról is beszélt, a kezdet számára is nehéz volt. „A balett szigorú közeg, kezdetben a test táncra történő beprogramozásáról szól. Minden lassan, koncentráltan, fegyelmezetten zajlik. Ezt nehéz egy gyereknél elérni, és megszokni sem volt könnyű. Nem mehettünk focizni, kerülni kellett a veszélyes sportokat, amit persze gyakran megszegtünk. Minden kezdet nehéz, de később rájön az ember, hogy megérte. Ha újrakezdhetném, semmit sem csinálnék másképp.”
Az, hogy milyen hasonlóságok vannak az élsport és a balett között, miért nem akart külföldre szerződni, mit jelent számára a színpad, és hogyan változtatta meg családapává válása az előadó-művészetét, Gáti Katalin Teodóra interjújából kiderül.
Barangolás a Radnóti-univerzumban
Pintér Laura a „mindig rohantam az uccán” mottójú irodalmi sétán Radnóti Miklós szemüvegén keresztül járta be Budapestet Juhász Anna és Szabó Kimmel Tamás vezetésével, meglátogatva a fontos lakásokat, szobrokat, kávéházakat, sorra véve a releváns szövegeket. „Nehéz, nagyon nehéz nem a munkatáboros borzalmakra és a szerencsétlenül korai elmúlásra koncentrálni olyasvalaki esetében, akit egészen kiskora óta kísér a halál, kezdve a szülésbe belehaló anyával és ikertestvérrel, majd folytatva a szintén korán távozó édesapával. A csúcspont pedig Radnóti háborúval, fenyegetettséggel és bizonytalansággal teli jelene – nem véletlen, hogy verseinek visszatérő témája a halál.
Mégis jó lenne az apró, eleven és életszagú részletekre összpontosítani. A sétán felolvasott szövegek és elmesélt történetek számos ilyet szolgáltattak. Szó esett a költő sport iránti szeretetéről, a fiatal hitvesek egy-egy veszekedéséről, de még az is kiderült, hogy vendégség esetén bor, szóda, olcsó aprósütemény és zöldséges kenyér került a vacsoraasztalra. És ha már gasztronómia: a túra vége felé felidéztük Radnóti törzshelyét, a Kis-Ilkovics kávéházat, ahol a költő a feketekávé mellé általában egy mignont is kért. Vagy kettőt. Háromig nagyon ritkán jutott el” – írta beszámolójában, amely itt olvasható.
A rendszerváltás utáni reménytelenségbe fújják a buborékokat Ványa bácsiék
„A még jó állapotú, de láthatóan rég nem használt épületek, az úton-útfélen álldogáló régi traktorok, fűnyírók és egyéb gazdasági eszközök, a céltalanná vált istállók látványa a puszta közepén arról mesél, hogy itt valami félbeszakadt, valami megtorpant, itt tervek és álmok valósultak meg és törtek el. Tökéletes helyszínt találtak tehát a filmesek arra, hogy az elhunyt felesége birtokára visszatérő Szerebrjakov professzor és új felesége, Léna, valamint Ványa bácsi, a doktor, Szonya és a többiek között lejátszódhasson mindaz, amit a Csehov művét feldolgozó filmesek erre méltónak találnak” – vélte kollégánk, Vig György a Szentendrei-szigeten található Bodor majorba érkezve.
Itt forgatják a Buborékkeringőt, amely a Thália Színházban tavaly bemutatott, Ványa bá címen játszott színmű történetét a rendszerváltás utáni Magyarországra helyezett változata. Ki az, akinek bár „teljes szoftverfrissítés kellett az agyban”, de könnyen átkapcsolt a színháziról a filmbeli karakterre, és kinek kellett nem csupán átkonvertálni a szöveget, de a karaktert is új alapokról felépíteni? Az itt olvasható riportból kiderül.
A KaposFest a win-win helyzet klasszikus esete
„A KaposFestre mint tizenöt éves kamaszra valóban büszkén tekinthetünk. Közösségépítő esemény őszinte, megjátszás nélküli, társadalmi lényekként is szimpatikus és közvetlen zenészekkel, akik az előző két hónapban már több fesztivált megjártak, és ez a nyár utolsó állomása, »fellobbanása« a számukra. Olyasféle lelkiállapotban vannak, mint amikor egy 12 órás repülőút utolsó órájánál tart az ember, és már eszébe sem jut aludni, hanem nagy örömmel, izgatottan várja a megérkezést. Felszabadult, az esetleges görcseit maga mögött hagyta, és a színpadon szinte menetrendszerűen kerül flow-állapotba. (…) A KaposFest olyan esszencia, amely előadót és közönséget egyaránt arra késztet, hogy a határait feszegesse, kilépjen a komfortzónájából. Én például egyszer pólóban-sportcipőben ültem be a zenekarba, mert inkább gyorsan átnéztem még egy részt a kottában, hogy a többieket minél hatékonyabban támogassam a játékommal, ezért már nem volt időm átöltözni. Kaposváron minden mindennel összenő, és a művészi összetartozásunk érzése kivételesen intenzív” – foglalta össze Várdai István, a kamarazenei fesztivál művészeti vezetője, mit jelent a fellépők számára ez a rendezvény.
Ám munkatársunk, Kiss Péter nem csupán a csellóművész perspektíváját ismerte meg: Hornyák Balázs fesztiváligazgató az idén augusztus 12. és 18. között megrendezendő KaposFest szervezésének és lebonyolításának kulisszái mögé is bepillantást engedett. A páros interjú itt olvasható.
Függünk tőle, de uralni is akarjuk a vizet
Az ember és a víz kapcsolata törékeny és sérülékeny, ugyanakkor egyszerre lehet idilli és harmonikus, pusztító és végzetes vagy kizsákmányoló is e kötelék. A Capa Központ Hullámtörés című kiállítása a vízhez való kapcsolódásunkat mutatja be hat fotográfus művein keresztül. „A tárlat problémaérzékeny, lokális és globális jelenségeket jár körül. A képek közösségek és egyének életének pillanatait rögzítik, azt is világossá téve, hogy az ember a természet elválaszthatatlan része, szerves egységben van vele, akár idomul hozzá vagy ellenáll neki, élvezi lehetőségeit vagy elszenvedi adottságait” – értékeli Kocsis Katica az augusztus 25-ig látogatható Hullámtörést. Kedvcsináló ajánlónk jó néhány, a kiállításon is látható képpel itt olvasható.
(Majdnem) minden, ami az olimpia kapcsán érdekes
Ma zárul az olimpia. Az elmúlt több mint két hétben a világ legnagyobb és legfontosabb sporteseményével mi is több cikkben foglalkoztunk. Ajánlottunk a múlt és a jelen magyar sportlegendáit bemutató, motiváló és határaink feszegetésére buzdító dokumentumfilmeket, összegyűjtöttük a 128 év legendáit és érdekességeit, és mutattunk lemezborítókat, amelyeket a sport ihletett. Bemutattuk a művészeti olimpiák magyar érmeseit és öt olimpikon sportolót, akik a művészetben is dobogós teljesítményt értek el. A téma minden cikkét itt lehet böngészni.
