Az idei jubilánsokat köszöntő SZMÍT-ünnepségen te adtál mottót a rendezvénynek. Miután meghallgattad a köszöntőben hosszan felsorolt érdemeidet, díjaid listáját, úgy fogalmaztál, hogy „nyolcvanon túl már önmagunk utókora vagyunk”. Sokan szeretnének ilyen utókort maguknak, nem gondolod?
Azt nem tudom, hogy sokan szeretnének-e nyolcvanöt évesek lenni, őszintén szólva én negyven- vagy ötvenévesen valamivel boldogabb lennék. De komolyra fordítva a szót: a nyolcvanöt év valóban egészen különös nézőpont: ilyenkor a még mindig élő alkotó tanúja lehet annak, hogy az utána következő nemzedékek emlékezetében mennyire élnek művei, formavilága, eszméi, gondolatai. Lemérheti, hogy ő mennyit nyom az annyit emlegetett utókor mérlegén.
S nem elhanyagolható szempont az sem, hogy míg a szerző fiatal, utazgat, író-olvasó találkozókra jár, maga is részt vesz az irodalmi életben, s ezzel mintegy menedzseli magát, addig másként olvassák műveit, mint amikor már csak a művek „menedzselik” magukat. S így szemlélve a dolgokat viszont azt kell mondanom, nem is olyan irigylésre méltó a helyzetem, mint ahogy az az első látásra tűnhet.
Az általad emlegetett SZMÍT- ünnepségen például tőlem, a műveimből semmi nem hangzott el, csak a kitüntetéseimet, díjaimat sorolták föl. S ha az „utókoromban” csak azok élnek, akkor bizony nem sok okom van az elégedettségre. Esetleg Schopenhauerrel vigasztalhatom magamat, aki, mikor első megjelenése idején a főművét, A világ mint akarat és képzetet a kutya sem ugatta meg, azt mondta:
ha egy fej meg egy könyv összeütközik, s valamelyik kong, nem mindig a könyv üres.
Munkásságodat valóban rendkívül sok díjjal, rangos kitüntetéssel ismerték el a különböző állami és kulturális intézmények, szakfórumok. Hadd említsem itt meg csak a két legjelentősebbet: 2004-től Kossuth-díjas vagy, 2014-től pedig a Nemzet Művésze is. Ezek mégiscsak jeleznek bizonyos ismertséget, s jelzik az életművednek a magasra értékelését is.
A díjak és kitüntetések bizonyos ismertséget valóban jelentenek, sőt a művek ilyen vagy olyan szempontú megítélését, értékelését is jelezhetik, de nagyrészt mégiscsak véletlenszerűek, a szakadatlanul folyó „kultúrharc” pillanatnyi állásától, azaz főleg attól függnek, hogy a különböző kuratóriumokban éppen kik ülnek.
A mű igazi (utókori) hatását viszont az jelzi, hogy mennyi új mű születéséhez adott impulzust, mennyinek volt forrása. Ha eszerint adnák a díjakat, jóval kevesebb Kossuth- és Nobel-díjas írónk lenne. (Nobel-díjas volna viszont Tolsztoj, Mark Twain, Joyce, Proust és még sok más olyan jelese is a világirodalomnak, akiket életükben az éppen aktuális kulturkampf nem részesített e kitüntetésben.)
Költészeted, szerintem, a kortárs magyar gondolati líra egyik csúcsteljesítménye. A mitológiai történeteket feldolgozó műveid nagyon komoly felkészülést igényelnek, hiszen minden egyes utalásnak utána kell járni. Mindez együtt talán a hatást is megnehezíti. Jól gondolom?
Igen, bizonyos olvasói körökben lehet, hogy az a fajta líra, amelyet én próbálok művelni, nem könnyű olvasmány, de a költő sohasem az olvasói elvárások, hanem a saját igényei, igényessége szerint ír. Egyébként, ha már magamról kell beszélnem, azt tapasztaltam, hogy az olvasókból és kritikusokból a legnagyobb visszhangot egyrészt a kezdeti korszakom ún. képviseleti költészete (a legismertebb darabja ennek a Férfikor című versem volt), később pedig a Mittel-ciklusom opusai váltották ki. Ha viszont ezekhez a látványos, görögtüzes „hatásokhoz” hozzáolvasom Hamvas Béla intését, amely szerint a költészetet óvni kell a túlságos népszerűségtől, az „eltömegiesítéstől”, akkor a mai verseim „hatástalanságát” akár pozitívumként is felfoghatom.
Jellemző rád, hogy később átírod, átszerkeszted a szövegeidet. Mi magyarázza ezt az alkotásmódot?
A műalkotás „tökéletességét”, „befejezettségét” csak a klasszicizmus tette esztétikai normává. Ezt és az antik bizonyos tökéletesség-eszményeit leszámítva (ez utóbbiak inkább az ókori istenek létéhez kötődtek) a műnek mindig is természetes létformája volt a befejezhetetlenség, a változtathatóság (már Shakespeare-nek is csaknem minden műve valami korábbi, gyengébb mű remekművé-írása). Én azt nem tudom elképzelni, hogy a szerző hogyan tudja egy korábbi művét úgy átolvasni, hogy nem érez késztetést az átírására.
Azt nyilatkoztad egyszer, nem is olyan régen, hogy egyetlen nap több könyvbe is belenézel, esetleg újraolvasod, ízlelgeted őket. Az új regények, verseskötetek közül milyen szempontok alapján választasz?
Sajnos, korom előrehaladtával egyre több elméleti írást (főleg filozófiát, de irodalomelméletet, kritikát is) olvasok, s egyre kevesebb szépirodalmat. A szépirodalomból csak arra figyelek, amire a kritikai irodalom vagy valaki személyesen felhívja a figyelmemet.
A mai magyar szépírás többnyire untat:
íróink, költőink mintha egymás modorosságait másolnák, s témaként a kor divatszólamait variálnák. Na, szóval egyfajta újsematizmus ez a javából! Még leginkább az úgynevezett fiktív önéletrajzok tudnak lekötni. (Párizsban is divatozik a műfaj!)
Korábban ilyen fiktív önéletrajzként olvastam Dragomán György Máglya című regényét, de Csanda Gábor kitűnő kritikája alapján ilyen „autofikciónak” (önéletrajzi elemekkel, nyelvjátékokkal, iróniával kevert fiktív történeteknek) sejtem (még nem olvastam, de el fogom olvasni) Bárczi Zsófi a Vidéki lyányok énekeskönyve című regényét is (Cs. G. legalábbis regénynek nevezi a művet). A költészetből elsősorban a gondolati líra elemeivel dúsított versnyelvet működtető költőkre figyelek. Petri György és Tandori halála után, sajnos, kevés ilyenünk van, de Schein Gábor, a fiatalabbak közül pedig Áfra János és Krusovszky Dénes nevét mindenképpen meg kell említenem.
Nyolcvanöt évvel ezelőtt, október 6-án, tehát az aradi vértanúk emléknapján születtél – ahogy Te szoktad mondani – a gömörországi Péterfalván. Tizenéves korod óta írsz verseket, az elsők 1952-ben jelentek meg szlovákiai magyar lapokban. Pályád elején a Hét hetilap szerkesztője, riportere voltál. Gondolom, emlékszel többek között az Ide két Isten kék! című riportodra az 1960-as évekből. S volt még több hasonló is.
Ha 1952 a kezdet, akkor két év híján hetven éve vagyok pályán. Hetven év alatt rengeteg mindent összeír az ember. Az Ide két Isten kék!-hez hasonló, korai riportjaimat viszont szinte én magam is elfeledtem. A bibliográfiáim sem igen tüntetik föl őket. De majd csak akad valaki, aki összegyűjti és kiadatja őket. Úgy gondolom, nem egészen érdektelenek.
Ha jól tudom, tizenhat éves korodtól írsz rendszeresen naplót. Az első naplókönyved 2008-ban jelent meg, Szent Antal disznaja címmel, amely az 1992 és 1997 között írt naplószövegeidet tartalmazza, de időközben már több naplókönyved is megjelent. Mi a szerepük a naplóidnak az életművedben?
Fogas kérdés! Mintha azt kérdeznéd, hogy mi a szerepe a napnak a naprendszerben. Nálam kezdetben volt a napló, s a napló őstojásából keltek ki a későbbi műfajaim. De azt hiszem, ezzel nagyjából mindenki így van. Mindenki naplót ír, csak valaki regénynek kereszteli, más novellának vagy drámának mondja, megint más meg – szonettnek. Mindenki főleg a saját életanyagából dolgozik. Vagy legalábbis az a kovász. Az egyéb „hozott anyagok” kovásza. Mások persze másként látják a műfajt. Én a naplóírást a legjobb íróiskolának látom. Aki rendszeresen ír naplót, az mindig irodalomközelben van.
Műfordítással is foglalkozol, lengyel, cseh és orosz költőket ültetsz át magyarra. S mi a szerepe a műfordításnak az életművedben?
Érdekes módon én kezdetben nem publikálási szándékkal fordítottam le az idegen nyelveken olvasott verseket, hanem csak úgy, magamnak. Úgy éreztem, akkor kerülök igazán közel a jelentésükhöz, ha saját verseket csinálok belőlük. Ma is azt vallom, hogy a versfordításaim a saját költészetem részei. Vagy legalábbis annak speciális leágazásai.
S mivel foglalkozik most a nyolcvanöt éves Tőzsér Árpád? Milyen terveket dédelgetsz még magadban?
A nyolcvanöt éves embernek már csak rövid lejáratú tervei lehetnek. Két könyvem áll befejezés előtt: naplóim sorozatának hatodik kötete és egy versfüzet. Ezeket szeretném minél előbb befejezni.
A nyitóképet Somogyi Tibor készítette.
A teljes interjú a felvidéki Helyőrség októberi számában jelent meg.
