Az 1936-os esztendő a nyugat-európai közvélemény számára a remények jegyében kezdődött. A megelőző évek baloldali kudarcai, a fasiszta előretörések után Spanyolországban a jobboldal a kritikus 1936 február 16-i választásokon vereséget szenvedett, s 1936 márciusában Madridban népfrontos kormány alakulhatott. 1936 nyarán azonban lényegében német-olasz katonai intervenció kezdődött a spanyol köztársaság ellen, alattomban csapatokat küldtek Spanyolországba, a német és az olasz haditengerészet meglobogtatta zászlóit a spanyol vizeken, tengeri erői megjelentek délen a Baleárok és Gibraltár, nyugaton az Atlanti-óceán, északon a Biscaya-i öböl térségében.
1936. július 17-18-án jobboldali tábornokok Spanyol-Marokkóban kezdődő és az anyaországra átterjedő katonai államcsínye kirobbantotta a spanyol polgárháborút. A felkelők Spanyolország nyugati és déli részén nagy területeket foglaltak el, s július 23-án Burgosban nemzeti ellenkormányt alakítottak, melynek vezetését szeptemberben Francisco Franco y Bahamonde tábornok vette át. A Német Birodalom már július 22-én kilátásba helyezte Franco tábornok támogatását, s elküldte az első "önkéntes kötelékeket", a Kondor-légiót.
Berlin és Róma a külvilág számára kezdetben még azt bizonygatta, hogy csak a spanyolországi "vörösök" ellen vonultak harcba, semmi más céljuk nincs. Csapásaik voltaképpen Anglia és Franciaország ellen irányultak, azokat a tengeri útvonalakat kezdték ellenőrzésük alá vonni, amelyek a két nyugati nagyhatalmat óriási ázsiai és afrikai gyarmataikkal kötötték össze. A német csapatok mellékesen 1936-ban bevonultak a Rajna-vidékre és a francia határok közelében összpontosultak. Ebben az évben jött létre a Kínával háborúskodó Japán és Németország között az "antikomintern paktum", amelyhez egy év múlva Olaszország is csatlakozott.
Anglia és Franciaország mindezekre való tekintet nélkül "be nem avatkozási" álláspontra helyezkedett a spanyolországi fejlemények vonalán. Az Egyesült Államok 1935-ben kongresszusi határozattal tagadta meg a fegyvervásárlási lehetőségeket előbb az olaszokkal háborúzó Abesszíniától, majd Spanyolországtól is. Nem mellékes, hogy Franciaországban 1936-ban a kommunista párt vezette Népfront győzött a választásokon, s a szocialista Léon Blum vezette népfront-kormány komolyan támogatta a spanyol Népfrontot is.
A Szovjetunióban Sztálin 1936. október 16-án táviratban tudatta a spanyol kommunisták vezetésével, hogy Spanyolország felszabadítása a fasiszta reakciós elnyomás alól "nem a spanyol nép magánügye". Előzőleg Moszkva osztotta a nyugati hatalmak be nem avatkozási álláspontját, de a német-olasz lépések után hozzájárult önkéntesek átdobásához, repülőgépekkel, harckocsikkal, fegyverekkel támogatta a köztársasági erőket. (Az egykori szovjet lapjelentések szerint 300 ezer német és olasz katonai vett részt idegenlégiósként a spanyol polgárháborúban Franco oldalán.) A szovjet "önkéntesek" mellett jelentek meg a politikai biztosok is, akik hamarosan megkezdték a tisztogatást a spanyol baloldali pártok körében.
A köztársasági csapatok szilárdan tartották magukat Katalóniában, Baszkföldön, az ország déli vidékeinek nagy részén. Szeptember-októberben Madridban republikánusokból, szocialistákból és kommunistákból álló kormány alakult Largo Caballero vezetésével, a nacionalisták Francót választották meg főparancsnoknak és államfőnek. 1937. április 26-án a német Kondor-légió a föld színével teszi egyenlővé a baszkföldi Guernicát. Október végére Franco csapatai ellenőrzésük alá vonták Spanyolország észak-nyugati területeit.
A spanyol köztársasági haderők Középső Frontja vívta a lázadó erők és a külföldi intervenciós csapatok ellen az 1936-39-es elhúzódó madridi csatát, amelynek igazi tétje a köztársasági rendszer fennmaradása, avagy a fasiszta diktatúra uralomra jutása volt. A lázadó erők 1936 második felében rohamokkal próbálták bevenni a fővárost, de a népfelkelők erős védelmet építettek ki. Segítségükre nemzetközi brigádok érkeztek, amelyek időt adtak a néphadsereg létrehozásához, a hátország megerősítéséhez, újabb erőgyűjtéshez. A bekerítési tervek lényegében meghiúsultak. A köztársasági hadsereg kisebb-nagyobb sikereket ért el az 1937-es brunetei, guadalajarai, az 1937-38-as terueli műveletben, 1939. március 5-6-án azonban ellenforradalmi lázadás történt Madridban, ez végzetesnek bizonyult a védők számára. Az ország szívében erős német kötődésű fasiszta katonai rendszer vette át a hatalmat.
1939 januárjában-februárjában Barcelona nacionalista csapatok kezére került, a köztársaságiak feladták Katalóniát. Márciusban tárgyalásokra került sor a békefeltételekről, a hónap végén a nacionalista csapatok behatoltak Madridba, 1939. április 1-jén pedig Franco bejelentette a polgárháború végét. A "caudillo" 1973-ig töltötte be a kormányfői, 1975-ig pedig az államfői tisztséget. A második világháborúban Francisco Franco vezényelte a német-szovjet frontra a spanyol "kék Hadosztályt", amely ott megsemmisült.
Hadtörténészek a spanyolországi fasiszta lázadás sikerének egyik magyarázatát abban látták, és láttatják, hogy Franco, Mola, Quépo de Llana és más tábornokok 1936-ban a meglepetésszerű váratlan agresszió módszeréhez folyamodtak. A lázadó "falangisták" és a marokkói zsoldos csapatok fellépése mellett meghatározó szerepe volt Hitler és Mussolini intervenciós erői harcba vetésének, más nyugati hatalmak hivatalos "be nem avatkozásának", a spanyol lázadók "hadviselő félként" való elismerésének, a köztársasági erők ellen létesített tengeri blokádnak. Komoly problémát jelentett, hogy az egységes katonai oldallal szemben a madridi kormányban pártok tömege volt jelen, amely sokszor lehetetlenné tette a hatékony és gyors döntéshozást.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Pirityi Sándor)
