?Kétfajta túlélőt ismertem a deportáltak vagy a gettóba zártak között: olyat, aki állandóan erről beszélt, és olyat, aki sosem beszélt róla? ? olvasható Csibe történetében, akinek a szülei Amerikába emigráltak a háború borzalmai elől. Csibe tíz évvel a magyarországi deportálások után, 1954-ben született, számára a háború és a holokauszt borzalmai olyan távolinak tűnnek, mint a Római Birodalom története. Csupán édesanyja visszaemlékezéseiből tudja, mik történtek. Édesapja bár megjárta a budapesti gettókat, nem beszélt soha erről az időszakról, édesanyja azonban folyvást az átélt borzalmakról mesélt így dolgozva fel a tragédiát. ?Anyám mindent leírt, és annak ellenére, hogy azt hittem, mindent tudok, megdöbbentő volt olvasni.?
?Két irányból jött az ötlet. Öt évvel ezelőtt, amikor New Yorkban jártam, ellátogattam Williamsburgbe, ahol magyar zászlót láttam néhány zsinagógán. Azonnal elkezdtem gondolkozni ezeknek a közösségeknek a magyar vonatkozásain, illetve, hogy léteznek-e magyar zsidó közösségek Amerikában. Ha igen, mi alapján szerveződtek, hogyan jöttek létre? Először erről akartam egy anyagot összeállítani? ? mesélte Hermann Ildi fotós. A másik jóval személyesebb ok volt: ?a nagymamám szintén holokauszttúlélő volt, és mindig terveztem, hogy kérdezni fogom őt a történtekről, de végül lemaradtam róla, mert mindig azt hittem, van még időm. Mivel őt nem tudtam megkérdezni, hiányérzetem maradt, rossz érzés volt, hogy ezt nem tettem meg, pedig fontos lett volna, hogy személyesen mondja el a történetét. Ennek a hiányérzetnek a betöltésére készültek el a képek. Ugyanakkor remélem, hogy ez nemcsak az én hiányomat pótolja, hanem esetleg a megkérdezettekét is, akik nem mondták el azoknak a történeteiket, akiknek szerették volna.?
Hermann Ildi nem csak fotósként vett részt a munkában: ő maga rögzítette a történeteket, ő járt utána, kikkel lehetne beszélni, majd végül Somogyi Zsófival, a tárlat kurátorával kiválasztottak tíz történetet, melyeket a 2B Galériában tekinthettek meg az érdeklődők. ?Először itthonról próbáltam embereket keresni, akik szívesen beszélnek arról, mi történt velük a háború alatt. Végül kétszer három hetet voltam kint New Yorkban. Az itthon kapott neveket kerestem fel először, és volt, aki szívesen mesélt, sőt tovább is ajánlott másokhoz. Szinte mindegyikükhöz közel kerültem, de ezt nem is lehetett volna máshogy megvalósítani. Hihetetlenül nyitottak voltak és örültek, hogy mesélhetnek. Mindenkivel megtaláltam a közös hangot, úgy beszélgettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Egészen intim és megrázó dolgokat is megosztottak velem. Volt olyan, akivel együtt sírtunk a történteken, hiszen nemcsak nekem, de neki is megrázó élmény volt ezeket újra felemlegetni. Akivel tudom, azóta is tartom a kapcsolatot? ? mesélte a fotóművész a projekt indulását.
Mindegyik történet más, az életkorok és az életkörülmények, ahogyan a háború előtt éltek is mind változók és befolyásolják a túlélőkben a Magyarországról kialakult képet. Pipi néni megtalálta Amerikában a régóta keresett álmot, és soha nem térne vissza Budapestre, amelyről kizárólag rossz emlékei vannak. Ugyanakkor Lujzi rengeteget jár haza, sőt egy ideig tanított is az ELTE nyelvészeti tanszékén. Katie-nek ? akárcsak Csibének ? a szülei járták meg a koncentrációs táborokat, ő saját elmondása szerint nem emlékszik sok mindenre a háborúból, férjével ?56 után hagyták el Magyarországot. Katie édesapja megjárta Auschwitzot, Buchenwaldot, Mauthausent és Theresienstadtban szabadult, gyengén, de épségben tért haza. Katie is többször járt haza egy időben, a férje sokat dolgozott Magyarországon, azonban annyira rettegett a látogatások alkalmával, hogy többé nem tud visszautazni.
Rengeteg közös szálat lehet találni a történetekben, nagyon sokan rossz emlékeket őriznek Magyarországról, sokan azonban szívesen járnak haza. Több beszámolóban is olvasható, hogy alig vagy csak homályosan emlékeznek a háborús időszakra, ez azonban érthető, hiszen egy ember sem őrzi szívesen a traumatikus élményeit. A legérdekesebb azonban, hogy szinte kivétel nélkül minden beszámolóban erősként emlegetik a túlélőket. ?Akik túlélték a háborút, elképesztő erőforrásokra tettek szert, aminek a hátulütője, hogy aztán iszonyú önváddal éltek tovább, hogy ők túlélték, a többiek meg nem. Ezért aztán nem is hangsúlyozták ezt az erőt, hiszen az azt is jelentheti, hogy a többiek gyengék voltak, pedig nem erről van szó? ? olvasható Csibe történetében.
A 2B Galériában augusztus 6-ig volt megtekinthető a tárlat. A történetekből és a kimaradt interjúkból Hermann Ildi könyvet szeretne összeállítani a későbbiek folyamán, hiszen jóval bővebb anyagról van szó, mint amit a kiállítás bemutat. A tárlaton a túlélők személyes tárgyai is megtekinthetők voltak, amelyek mind Magyarországhoz köthetők, akár egy családfa, akár egy régi fénykép. A kiállítás rendkívül megrázó volt egyszerre, ezért a látogatók prospektussal térhettek haza, amelyben minden történet képpel együtt szerepel, így mindenki a maga tempójában olvashatta el azokat.
?Összességében nagyon hálás vagyok anyámnak, leginkább két dologért: megtanított szeretni és nem gyávának lenni. Amit senki mástól nem tudtam volna megtanulni. Ez fontos. Azt hiszem, a legfontosabb? ? zárja Csibe a történetét.
Fischer Viktória
Fotó: 2B Galéria Facebook-oldala
