Hiba lenne receptet keresni arra, mi tesz egy történetet bestsellerré

A legtöbb klasszikus vagy ismert kortárs szerző esetében már néhány sorból is felismerhető a rájuk jellemző stílus. Mit gondoltok, mennyire nehéz ma egy pályakezdő szerzőnek megtalálni és hitelesen kialakítani a sajátját?

Karády Anna: Szerintem az írásban ez a legfontosabb, hogy az ember megtalálja a saját, egyéni hangját. Tapasztalataim szerint ez csak úgy lehetséges, ha valóban arról írok, amit én gondolok, ahogyan én látom a világot.

A kulcs az egyediségben rejlik. Ahogy nincs két egyforma hópehely, úgy nincs két egyforma ember sem, aki ugyanúgy mesélne el egy történetet. És ha valaki a szívét-lelkét beleteszi az írásba, és kitart a saját világlátása mellett – még akkor is, ha ez néha ijesztő –, akkor máris jó úton jár. Az én esetemben, ha úgy érzem, valaminek a megfogalmazása bizonytalanságot kelt bennem, az számomra mindig egy iránytű is egyben, mert ebből tudom, hogy azzal még dolgom van.

Úgyhogy én mindenkit arra bátorítok, hogy ne receptet keressen arra, mitől lesz egy történet népszerű az olvasók körében. Nem az a cél, hogy bestsellerré vált műveket másoljunk, hanem hogy kihozzuk magunkból a legtöbbet. Mert azt, amit mi tudunk megírni, senki nem tudja úgy. Ehhez viszont szigorúnak is kell lennünk önmagunkkal, és csak akkor adhatjuk ki a kezünkből a művet, ha úgy érezzük, apait-anyait beleadtunk, ha már semmit nem tudunk hozzátenni vagy elvenni tőle. Persze a határidő is nagy úr. Ha már úgy érezzük, eljutottunk a kilencven százalékig, ott már érdemes megmutatni egy szerkesztőnek, mert az sem jó, ha a fiókban őrizgetjük. Tökéletes munka ugyanis nincs, arra csak törekedni lehet. Érdemes egyébként ilyenkor egy olyan személynek megmutatni, aki pozitívan elfogult felénk. Ezzel kapcsolatban Babits jut eszembe, aki azt mondta: „Aki nem szeret, annak jó lesz így is, és aki szeret, annak jó lesz így is.” Ez különösen igaz, amikor megmutatjuk másoknak az írásainkat.

Ludvig Orsolya Stefanie: Mivel én közgazdász vagyok, az alkotáshoz nem bátorkodnék mélyebben hozzászólni. Mégis, amit látok, hogy a szórakoztató irodalom egy részének megvannak azért a maga receptjei. Vannak olyan történetek, amelyeket akár a mesterséges intelligencia is képes lenne megírni, hiszen a legtöbbször ugyanarra a sémára épülnek. Ismerjük azokat a romantikus történeteket, amelyekben mindig hasonló a felállás. Két ember találkozik, először gyűlölik egymást, aztán jön egy fordulat, és végül egymásra találnak. De ezek nyilvánvalóan nem kiemelkedő alkotások, ennek ellenére mégis megvan a maguk helye, hiszen néha az embernek csak arra van szüksége, hogy valamit újra és újra átéljen.

Régen az újságárusoknál lehetett kapni puha kiadású, mini romantikus regényeket, „romanákat”. Annak idején a villamoson, buszon ülő hölgyek ilyeneket olvastak, férfiak pedig talán Rejtő Jenőt vagy sportújságot. Ezzel szemben ma a legtöbben a YouTube-ot pörgetik vagy Candy Crush-on játszanak ugyanitt. Szerintem, ha választani kell, inkább olvassanak az emberek romanákat, jó értelemben vett ponyvaregényeket, mert legalább olvasnak, elképzelnek egy történetet.

És aztán van egy másik világ, a szépirodalom, amiben Anna is otthonosan mozog. Abban a világban valódi, eredeti alkotások születnek, ott nincsenek klasszikus receptek, nincsenek előre gyártott sémák, de azért annak is megvannak a maga szabályai.

A lényeg, hogy valóban a saját hangjukat kell megtalálniuk a szerzőknek. A Libri Talent programban, amelyben Anna is és más sikeres szerzők a mentorok, épp e téren igyekeznek segíteni a szerzőjelölteket. Vannak módszerek arra, főleg a sikeres, tapasztalt íróknak, hogy hogyan lehet valakiből előhozni azt a bátorságot, hogy le merje írni, ami belőle fakad.

Az olvasás, olvasóvá válás feltétele annak, hogy valaki (jó) íróvá váljon?

K. A.: Minden az olvasással kezdődik. Szerintem az összes író olvasó is egyben. Az már más kérdés, hogy nem feltétlenül olyasmit olvasunk, mint amit mi magunk írunk. Én például mindenevő vagyok, nagyon szeretem a verseket is, az utóbbi időben újra előtérbe kerültek az életemben. Ugyanakkor vannak olyan ismerőseim, akik verseket írnak, de kikapcsolódásképp regényeket olvasnak. Én úgy gondolom, hogy nem feltétlenül azért olvasunk, hogy fejlődjön az írásunk, hanem mert egyszerűen szeretünk olvasni. A kettő kéz a kézben jár. Ahogy gondolkodunk, ahogy a szavakat formáljuk, de még a szórendünk is árulkodik arról, hogy milyenek vagyunk. És egy-egy részletet lehet másoktól tanulni, de a történet egészét, annak ívét csak a saját logikánk mentén tudjuk jól megírni.

Ezért szoktam javasolni, hogy legyen az írás folyamatában egy olyan időszak, amikor teljesen belemerülünk a saját történetünkbe, annyira, hogy már nincs időnk olvasni sem. Saját tapasztalatból mondom, hogy ilyenkor annyira rabul ejt minket a történetünk, hogy se éjjelünk, se nappalunk. Ilyenkor nemhogy az olvasás, más sem igazán fér bele az időnkbe.

Az írás aktív időszakában szerintem nem tanácsos hobbiból este még két órát olvasni, helyette inkább írni kell, mert akkor még benned van a lendület.

L. O. S.: Én egy másik aspektusból közelíteném meg a témát.

Kutatások is bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akik olvasnak, minden tantárgyból jobban teljesítenek. Egyszerűen azért, mert fejlődik a szövegértésük, jobban megértik a matematikai feladványokat, a történelmi leírásokat, és így nyilván az írás is jobban megy nekik. Az persze már egy másik kérdés, hogy mit olvasunk, és az mire inspirál bennünket. Szerintem, aki íróvá válik – de majd Anna vitatkozik velem, ha nem ért egyet –, annak mindenképpen kell az inspiráció. És itt nyilvánvalóan nem a másolásról van szó, hiszen a jó írók nem másolnak. De például egy irodalmi hivatkozás nagyon sokat hozzá tud adni egy műhöz.

Szóval az olvasás, bármit is csinálunk, elengedhetetlen az élet minden területén. Ehhez azonban kellenek az esti mesék, és hogy a gyerekek lássák a szülőket olvasni. A saját nagylányomon tapasztalom, aki jogászhallgató, hogy visszajelzésként rendszeresen megkapja, hogy jól, választékosan és érthetően ír, azért, mert olvas és mert régebben én is olvastam neki. Az a gyerek, akinek ez az alapja megvan, óriási előnnyel indul az életben.

A legtöbb nagy magyar alkotónk, olyanok, mint József Attila vagy Radnóti Miklós, a maguk idejében majdhogynem ismeretlenek voltak az olvasóközönség számára. Persze voltak kivételek is, mint Petőfi, Jókai, talán Ady, de az általános tapasztalat az, hogy még a legnagyobb tehetségek is olykor nehezen találtak olvasókra. Az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, hogy vajon mit kezdene egy 19–20. századi alkotó egy Libri Talenthez hasonló lehetőséggel, és mennyire nehéz ma egy fiatal pályakezdőnek elérni az olvasókat?

K. A.: Az irodalmi kánonban ma már mindenkinek megvan a maga helye, legalábbis utólag mi így látjuk. Mert, amikor a múltat nézzük, hajlamosak vagyunk idealizálni, hogy ott voltak ők, „a nagy írók”. De közben ezek az irodalmi nagyok is voltak egyszer kortársak, versenyeztek egymással, kritizálták egymást, hasonlóan a maiakhoz. És valóban, bennem is sokszor felmerül a kérdés, hogy ki lesz az, aki megmondja, hogy ki a jó író – a szakmai zsűri, az olvasó, vagy talán az eladott példányszámok? És mindig arra jutok, hogy majd az utókor. Mi, a jelenkori alkotók, ezt soha nem fogjuk megtudni. Ha valaki mondjuk kétszázötvenhét év múlva még előveszi A füredi lányt, és azt mondja, hogy abból ismerte meg a 18. századot, ha ilyen módon meg tudom szólítani őket, akkor azt jelenti, hogy sikerült.

Itt van például az Elfújta a szél. Lehet vitatkozni azon, hogy milyen zsánerben íródott, de ez mit sem változtat azon, hogy a Biblia után talán az egyik legolvasottabb könyv a világon. Pedig korábban nem számított magasirodalomnak, sőt még ma sem, mégis a klasszikusok közé soroljuk. És ha már költőket említettél, én szeretem Babitsot, József Attilát és Radnótit is. Pedig tudjuk, hogy Babits kezdetben visszautasította Radnótit, és József Attilával is botrányos viszonyt ápolt. Nagyon érdekes volt olvasni róluk, hogy milyen volt az ő jelenük, mennyit kellett küzdeniük azért, hogy egy lapban megjelenhessenek. A szerkesztőkkel vidékiként is nehezebb volt jó kapcsolatban lenni, hiszen aki nem élt a fővárosban, aki nem vett részt fizikailag az irodalmi életben, az könnyen kieshetett.

Éppen ezért tartom óriási dolognak a Talent programot. Mert tudom, nekem is mennyire nehéz volt új hangként utat törni ebben a nagy zajban, ahol mindenki azt szeretné, hogy rá figyeljenek. Ma ráadásul még több vélemény hallatszik, mint régen. Ebben a közegben szerintem a Libri – vagy más támogató háttér nélkül – nagyon nehéz elindulni fiatal pályakezdőként. Íróként számomra ez a legvonzóbb ebben a programban, hogy a tehetségeket nem hagyják magukra. Az előszűrés után a Libri kihangosítja őket, segít, hogy ne magányosan álljanak a világ elé, hanem legyen, aki melléjük áll és segít eljuttatni a műveiket az olvasókhoz.

L. O. S.: Az, hogy egy szerzőnek régen fizikailag jelen kellett lennie, ha részese akart lenni az irodalmi életnek, rendkívül megnehezíthette az alkotók helyzetét. Nagyon limitált volt a felület, amin publikálni lehetett, arról nem beszélve, hogy a könyvkiadás maga is igazi privilégiumnak számított.

Ugyanakkor a 19–20. századi alkotóknak nem volt lehetőségük posztok formájában megmutatni magukat a social media felületeken. Ezzel szemben ma a sikeres írók, minimális kivétellel, ott is jelen vannak. Elena Ferrante például pont kivétel ebben, de neki meg épp az az imidzse, hogy sehol sem látható. Szóval teljesen különbözik a két világ, össze sem lehet hasonlítani őket. Ugyanakkor őszintén kíváncsi lennék, hogy a mai lehetőségek között a klasszikus szerzők közül ki robbanna be, és ki az, aki ennek ellenére sem érne el nagyobb sikert.

Idén lezárult a Libri Talent program első éve. Így visszatekintve hogyan értékelitek ezt az időszakot, milyen tapasztalatokkal gazdagodtatok?

L. O. S.: Mi nagyon sikeresnek értékeltük a programot, de közben pontosan tudtuk, hogy teljesen új terepen mozgunk, így biztosan lesz majd még finomhangolás. Ilyet még nem csináltunk, sőt, ilyen komplex program nem is volt a magyar piacon. Szóval tisztában voltunk vele, hogy az első év egyfajta tanulási folyamat lesz. Az elején azt gondoltuk, hogy örülünk, ha száz pályázatot kapunk, ehhez képest háromszázötvenegy érkezett. Már önmagában ez is egy erős visszajelzés volt a piac részéről. Láttuk, hogy valamire jól ráéreztünk, hogy erre tényleg van igény. Mert eddig is léteztek írói pályázatok, tanfolyamok, de ilyen átfogó, komplex program, amely mögött Magyarország legnagyobb könyvpiaci szereplője áll, minden tapasztalatával és lehetőségével együtt, korábban még nem volt.

Az első év tapasztalatai alapján néhány dolgot módosítottunk a második évre. Például a műfajok terén, amelyekben várjuk a pályázatokat. Tanultunk abból is – amire Anna majd biztosan kitér –, hogy az első évben megszabott nyolc hónapos képzési idő rövidnek bizonyult, ezért idén tíz hónapra bővítettük. Azt is látjuk, hogy miközben az írás, a szöveggondozás és a mentorálás nagyon szorosan kapcsolódik a könyvhöz, illetve minden résztvevő saját történetéhez, vannak olyan elemei is a képzésnek, amelyek általánosabbak, a kommunikációról, a könyvkészítés folyamatáról vagy technikai kérdésekről szólnak. Ezekben is igyekeztünk fejlődni, és átgondolni, mit érdemes másképp vagy hangsúlyosabban csinálni.

Kiváló eredmény, hogy most, a második évben több mint ezer pályázat érkezett. A kollégáimmal egyeztettünk is, hogy emiatt kénytelenek vagyunk kitolni az eredményhirdetés határidejét, mert egyszerűen lehetetlen ilyen rövid idő alatt ennyi szöveget érdemben elbírálni. Ezek az eredmények nekem abszolút azt mutatják, hogy van alkotókedv az emberekben, szeretnék kifejezni magukat, éppen ezért szerintem ez egy olyan program lesz, ami még sokáig tud élni.

Persze korlátozott, hogy hány ösztöndíjat tudunk kiosztani, nemcsak anyagi okokból, hanem az erőforrásaink miatt is. Ezért idén is tíz ösztöndíjasunk lesz a több mint ezer jelentkező közül, bár biztosak vagyunk benne, hogy ennél több jó szerző jelentkezik.

K. A.: Ahogy Orsi is említette, az első év után nekem is az volt a tapasztalatom, hogy több időre van szükség a képzést illetően, ami most két hónappal ki is tolódott. A saját magam tempója – már rutinnal a hátam mögött – egy könyv egy év alatt. Ezért úgy gondolom, ez a bővítés sokat fog jelenteni. Így a határidő már nem fog ott csücsülni a vállukon, mint egy ijesztő bagoly, amitől mindenki csak stresszel és nem tud aludni. Ez biztosan nagy könnyebbség lesz. Bár az ösztöndíjasaink ezzel az időkerettel is kiválóan gazdálkodtak. Azok, akik hozzám kerültek, mind elkészítették a kéziratukat, és volt idejük átnézni, javítani is.

Szóval, ha jól értem, ezek a fiatalok nyolc hónap alatt megírták a kéziratukat?

K. A.: Igen, így van. És ezért óriási gratuláció az egész csapatnak, mert tízből tíz ösztöndíjas megírta és végigvitte a programot. Ez valóban egy feszített időszak volt, mégis azt érzem, hogy mindenki kihozta magából a maximumot. A másik, aminek szintén nagyon örülök, hogy idén elindítottuk a mesepályázatot, ahol korhatár nélkül, az összes nagymama, nagypapa elmesélheti a történetét. A Talent program korhatárát is – ami az első évben harmincöt év volt – fölemeltük negyvenre, mert bár van, aki már húszévesen tudja, hogy írni szeretne, mégis sokszor azt érzem, hogy az írni vágyáshoz jó, ha társul némi élettapasztalat is.

L. O. S.: A Talent Mini mese pályázatunk több szempontból is más. Az nem egy mentorált folyamat, ott kész szövegeket várunk a pályázóktól különböző korosztályokban, míg a Kezdősor fantázianevű ösztöndíjprogramban csupán szövegrészleteket, szinopszist, motivációs levelet. A motivációnak óriási jelentősége van, mert a tehetség csak a kiindulási pont, az írás ellenben egy fegyelmet igénylő munka, amihez kitartás és elkötelezettség is kell.

Anna, te hogyan élted meg ezt az időszakot mentorként? Mi volt a feladatotok, hogyan zajlott a képzési időszak?

K. A.: Nekem egy kicsit tudatosan ki kellett üresednem, meg kellett szabadulnom a saját zűrzavaromtól, hogy nyitottá tudjak válni mások ötleteire, és együtt tudjak menni velük ebben az időszakban. Ez egy kísérés.

A napokban pont arról beszélgettünk, hogy a konkrét szakmai segítség valójában csak a harmadik feladat. Sokkal fontosabb az elején, hogy a nyertes pályázók kapnak egy pozitív visszajelzést, hogy amit csinálnak, az jó. Ez ad nekik egy óriási kezdőlöketet, ami rendkívül fontos, hiszen itt olyan pályakezdőkről van szó, akik még nem rendelkeznek kézirattal.

Visszatekintve a tavalyi tapasztalataimra, volt olyan, akinek rendkívül egyedi volt a történetötlete, volt, aki a nyelvi eszközök és a képi világ gazdagságában volt kiemelkedő. Mindegyikükhöz feljegyeztem magamnak, miben a legerősebbek, és mi az, amiben jobban segítségre szorulnak, hogy ezeket soha ne tévesszem szem elől, ugyanakkor az erősségeikben mindig meg tudjam dicsérni őket. Ez egy elkötelezett munka a részemről is, és nem akarok nagy szavakat használni, de van benne egyfajta küldetéstudatom. De azt hiszem, ezt másképp nem is lehetne. Mentorként vállalnod kell, hogy miközben neked is vannak céljaid, küzdelmeid, helyet szorítasz magadban a másik művének, amit aztán, mint egy magot, együtt nevelgettek és locsolgattok.

Mindenkinek más területen van szüksége támogatásra. Van, aki a történeti ív felépítésében bizonytalanabb, más a nyelvi kifejezésben. Egyébként az első százezer karakter megszületése sokkal lassabb, mint az azutániak. Ezen a ponton például nagyon meg tudnak ijedni a jelöltek, hogy nem fognak a végére érni. Ilyenkor mindig megnyugtatom őket, ha ezen túljutnak, utána már sokkal könnyebb lesz, a vége meg már szinte elrepül. De ezeket ők még nyilván nem tudják, normális, hogy elbizonytalanodnak. A mentor ebben a folyamatban olyan, mint egy serpa, segíti a hegycsúcsra igyekvőket. Mert az ötlettől a kéziratig nagyon sokféle út vezet föl a hegytetőre, és bár nincs mindenben igazam, nincs nálam a bölcsek köve – persze, azt se feledjük, hogy a kézirat soha nem egy szent tehén, mindig lehet rajta javítani –, de azt mindegyik jelöltemnek meg tudom ígérni, hogy ha követi az utasításaimat, ezen az ösvényen fel fog tudni jutni. Amikor sor kerül erre a beszélgetésre, ez mindig megnyugtatja őket. Ez az egyik legfontosabb dolog, hiszen az alkotás szabadsága, a fantázia csak nyugodt környezetben tud kibontakozni.

Nem féltél attól, hogy akaratlanul is, de valamelyest rájuk erőlteted a saját írói stílusodat?

L. O. S.: Ehhez hozzátennék én is egy kérdést. Nem tartottál attól, hogy inkább ők nyomják rá a bélyegüket a te írói stílusodra? 

K. A.: Tavaly én is egy nagyon intenzív írói időszakomban voltam, és bevallom, ott sokkal nagyobb áldozatot kívánt tőlem a mentori szerep. Amikor a családomnak, a barátoknak és mindenkinek azt mondtam, hogy nem érek rá, nekik akkor is ráértem, annak ellenére, hogy általában idő kellett, míg meg tudtam érkezni a beszélgetésbe. Így én a tavalyi évemet egy kicsit úgy könyveltem el, hogy megírtam egy könyvet, mellette pedig három másik megvalósításában is jelentősen közreműködtem.

Reagálva Orsi kérdésére, azt vettem észre, hogy a két alkotófolyamat között mindig egy kicsit várnom kellett. Zsilipidőt hagytam magamnak, mert miután az övéik után a saját szövegemhez nyúltam, azt éreztem, hogy nem a flow-ban vagyok, hanem tudományosan csinálom, rajtam maradt valamiféle szerkesztői szemüveg.

És hogy rájuk biztosan nem erőltettem magam, ezt onnan tudom, hogy mielőtt visszajelzést adtam nekik, előbb leírtam magamnak egy papírra, hogy vajon ez most azért zavar, mert tényleg nem működik, vagy egyszerűen csak nekem nem tetszik. Mert vannak ízlésbeli kérdések is… Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, hogy vegyünk egy orosz krémtortát, és bár én nem szeretem, elismerem, hogy tud jó is lenni. Bár nem a kedvencem a Száz év magány, az egyik kézirat esetében úgy éreztem, ez a vonal áll hozzá a legközelebb, ezért elkezdtem újraolvasni, hogy megnézzem, mi is a receptje. Tehát hasonlításokat végeztem annak érdekében, hogy a tanácsaimban ne csak az én világom, az én ízlésem legyen benne. Öt vagy hét évvel ezelőtt erre még képtelen lettem volna, mostanra jutottam el odáig – miután már többször is megmásztam azt a bizonyos hegyet –, hogy képes vagyok összemérni ezeket a dolgokat.

A tavalyi év ösztöndíjasai továbbra is a Libri szárnyai alatt tevékenykedhetnek?

L. O. S.: A Talent program arról szólt, hogy ezt a nyolc hónapot – a most következőben tízet – együtt töltjük velük. Ahogy Anna említette, az előző évben az ösztöndíjasok túlteljesítették a reményeinket, hiszen mind a tízen sikeresen befejezték a kéziratukat.

A program ugyanakkor lehetőséget nyújt a legjobb kéziratok publikálására. Az előző évből már vannak olyan kéziratok, amelyeket a kiadóvezetőink kiválasztottak arra, hogy a jövőben megjelentessék. De erre, pláne az elején, még nem tudunk garanciát adni. Az említett könyvek közül egy történelmi regény még karácsony előtt meg fog jelenni Bán Mór ajánlásában. Ugyanakkor nem kötöttünk szerződést az ösztöndíjasokkal, vagyis nem kötelezhetjük őket további könyvek megírására, és a kézirat kiadásáról is, amennyiben a Librinél szeretnék publikálni, új szerződést kötünk velük.

Nemcsak az ösztöndíjasok, hanem te is egy új kötettel jelentkeztél, Anna. A Talizmán című regényed a Libri gondozásában, különleges kiadásban is megjelent. Mit érdemes tudnunk erről a regényről, és mi teszi különlegessé ezt a kiadást?

K. A.: Szeptember elsején jelent meg a Talizmán, amelyben ismét a Balaton partjára kalauzolom az olvasókat. A történet a 17. században játszódik, ezen a tájon az egyik legmozgalmasabb korszakban. Különös és elgondolkodtató volt számomra, hogy az Oszmán Birodalom legnyugatibb tartománya egészen a Balaton déli partjáig terjedt, így maga a tó természetes határként feszül a két világbirodalom között. Az északi part a keresztényeké, a déli pedig a pogányoké volt. Tihany pedig, mint egy előretolt bástya, a török torkában feküdt. Ez a végvári rendszer, a török–magyar végek világa rendkívül különleges korszak volt, amiről úgy éreztem, mindenképpen szeretnék írni, különösen azért, mert én is a Balaton partján nőttem fel. A regény egyfajta kalandos időutazás egy olyan korba, amely mai szemmel szinte elképzelhetetlen. Tehát, hogy hogyan éltek egymás mellett, kényszerű együttélésben a két nép tagjai. Persze ez nem jelentett keveredést vagy asszimilációt.

A kiadás pedig attól különleges, mert tartalmaz egy szerzői levelet, egy aláírást, emellett felületnemesítéssel kezelték, és a borítója aranyozott, élfestett díszítésű. Azoknak, akik szeretik az efféle különleges kiadásokat, ez egy csemege, amely kizárólag a Libri kínálatában kapható. Természetesen a történet a hagyományos formájában – azaz nem díszkiadásban – is elérhető.

Az elsőkötetesek felé talán mindig egy kicsit félve közelítünk. Miért ajánljátok a hamarosan megjelenő ösztöndíjasok kiadványait az olvasóknak?

L. O. S.: Bevallom, én egyáltalán nem félek elsőkötetest leemelni a polcról. Az is igaz, hogy ha ismeretlenül választok könyvet, annak mindig van valami oka. Például a kiadó számomra már önmagában is minőségi garancia – például a Jelenkor vagy a Magvető. Másrészt én a saját örömömre szeretek olvasni, ilyen szempontból válogatós vagyok, de azért kísérletezni is szeretek.

Van egy hobbim, hogy bárhová utazom, mindig keresek egy helyi könyvesboltot, és veszek egy könyvet. Ha csak lehet, helyi szerzőtől, helyben játszódó történetet, és ha tudom, eredeti nyelven. Sokszor érzem úgy, hogy a könyvek valahogy sorsszerűen megtalálnak, és általában ezekből születnek a legjobb olvasmányélményeim. Én egyébként világirodalom-rajongó vagyok, rengeteg könyvet olvasok ismeretlen helyekről. Így találtam meg a Hemingway és anyám című üzbég regényt is, amit imádtam. Vagy egy ausztrál kötetet, a Hétvége Charlotte Woodtól, ami az egyik legemlékezetesebb olvasmányélményem az elmúlt időből.

Persze volt olyan is, amikor megvettem egy könyvet, mert tetszett a fülszöveg, a story, de utóbb kiderült, rémes volt a fordítása. Viszont annyira erős volt a történet, hogy így is végigolvastam, majd később megvettem eredetiben is, és nagyon tetszett. Olyannyira, hogy még el is mentem a történet helyszínére. A történet egy brit nőről szólt, aki a férjével Franciaországba költözik, de a férje hamar otthagyja, és ő egyedül, nőként, egy lerobbant borászatot épít újjá és tesz sikeressé Bordeaux mellett. A végén díjnyertes borászat lett belőle. Szóval elmentem oda, megkerestem a hölgyet, és dedikáltattam vele az eredeti példányt. (Patricia Atkinson – A szőlőkirálynő / The ripening sun)

K. A.: Orsihoz kapcsolódva, amit a könyvválasztásról mondott, ez tényleg rámutat arra, mennyire fontos, hogy egy könyvnek szép legyen a borítója.

Az vonzza oda a tekintetet, az kelti fel az érdeklődést. Ezért én az elsőkönyves szerzőknek azt javaslom, fordítsanak különös figyelmet arra, milyen borítót választanak. Legyen egyedi, mégis tükrözze a könyv hangulatát és világát, mert ezen nagyon sok múlik.

Az írás nem olyan, mint az asztalosszakma. Az asztalos elkészít egy asztalt, aztán a következőt, és valószínűleg mindegyik egy kicsit jobb lesz az előzőnél. Az írásnál viszont ez nem így működik. Gondoljunk csak bele, mennyi ötletet, mennyi belső világot beleteszünk az első könyvünkbe, így később bizonyos szempontból szűkül a merítés, miközben egyre mélyebbre kell ásnunk magunkban. És az első könyv sokszor különlegesebb ebből a szempontból. Nem a fiókban maradt próbálkozásokra gondolok, hanem arra, amikor valaki először jelenik meg. Ott még nagyon erős, friss, egyedi a hang, míg a későbbi művek már kiforrottabbak, technikásabbak. Tehát az írásra szerintem nem teljesen igaz, hogy könyvről könyvre jobb lesz a szerző. Ez olyan, mint a szilvának a hamva, amit, ha letörlünk, már nem lehet visszatenni…