Az Al-dunai álom egy utazás krónikája: Szálinger Balázs 2018 tavaszán a Vaskapu-szorosban töltött egy hónapot feleségével és születendő fiukkal. A Vaskapu nemcsak Jókai Mór Az arany ember című regényéből lehet ismerős, a helyszín ma is a történelmi-földrajzi közelség és az ismeretlenség határmezsgyéjén mozog.

„Egy sokarcú és sokmúltú terület feltérképezése, utazás időben és térben, a történelemben és a személyes életben: az Al-dunai álom friss és üdítő olvasmány, egy kevéssé ismert terület izgalmas útirajza.”

Így a fülszöveg, és csakugyan, jobb helyszínt keresve sem lehet találni egy olyan ember számára, aki az ismeretlenben szeretne elmerülni. Az ismerős ismeretlenben, hiszen az, amit a regényből ismerünk, még talán ismeretlenebb, mint amit sehonnan.

A kötet harmincegy napban elmesélt kirándulás.

Mint annyian, Szálingerék is kibérelnek egy szálláshelyet, aztán jönnek-mennek a környéken, egyszer még Pestre is visszautaznak.

Az Al-dunai álom izgalmas napló, amelyben a Google-fordítóval beszélgető házigazdáról („mennyibe kerül Magyarországon egy gyomortartalom?” – 75.) éppúgy szó van, mint Kossuthról, a kezdődő és elkészült versekről („Tizenharmadik nap, // azt hiszem, tegnap késő este meglett az első kötetes versem a 360° óta. Címet még nem tudok neki adni, bár az első sor olyan, hogy talán jó lesz címnek is. Azért még nem küldöm sehova. A friss versek, mint a Fenékpusztai Madármentő Állomásra bevitt, ablaküvegnek csapódott madarak: az első éjszakát kell túlélniük.” – 109.), az utakról, a darazsaktól félő feleségtől, a barlangokról, a távoli barátokról, verseikről, melyeket olykor idéz is a szerző, Erdélyről, erről a furcsa tájékról, ahol minden van, a lepukkantságban a fénylő jószívűség.

Szálinger jó költő, úgyhogy ennek a naplónak az egyfajta jósága, mondhatni, mérsékelten lepett meg.

Egy költő néz, egy költő lát, egy költő érzékeny, egy költő el tud mélyülni és mélyedni abban, ami érdekli – éppen, mint egy prózaíró. Vannak „abszolút költők”, akik deklaráltan nem írnak prózát, de még ők is írnak esszéket és fülszövegeket például, és azért az már nem vers abban a szigorú értelemben, ahogy elképzelik és hirdetik.

„A levegőben van, hogy sűrű vidék. / Hogy nem pusztán díszlet, de szereplő is lehet a táj. / Hogy ide gyakran járt a történelem.” (27.) Az ilyen bekezdéseket egy jó költő látásmódjának tulajdonítottam a könyv amúgy is szellős bekezdés-ökonómiájában.

Sokkal jobban megleptek az indulatos politikai futamok.

Érvelősen indulatosak, de szenvedélyesek mindenképpen, és nem azért leptek meg, mintha megbotránkoznék ilyesmiken, hanem azért, mert szép-középen állnak ebben a mai közéletben, amelyben, mint Visky András mondta egy pazar interjúban, mindenkinek igaza lehet csupán.

Szálinger a gondolkodásból beszél, nem az elfogultságból:

„Mise után elugrottunk Herkulesfürdőre. Mint amikor atomtámadás után megjelennek fotózkodni az első jól öltözött turisták. A valamikori fürdőépületek előtti táblákon erősen szűrt múlt. Itt is világosan látszik a fő stratégia. Mint Erdély vonatkozásában a legtöbb helyen. Az 1918 előtti múlt osztrák múlt, az épített örökség az osztrákok műve, avagy értsd: nem a magyaroké. Ha a nemzetiségi jogok akkori követeléséről van szó, azok viszont a magyar államgépezet nacionalizmusán buktak el.

Fotó forrása: Irodalmi Jelen

Butaság elhallgatni azt a fennhéjázó, bicskanyitogató (mint később kiderült: egyenesen nemzetvesztő) hozzáállást, amivel a magyar államvezetés a nemzetiségek ügyét kezelte, nagyrészt ez van Trianon hátterében. Különösen bosszantó, hogy igenis, lehetett volna jól csinálni. De jobban mindenképpen. (…) De ezzel együtt is dühítő ez az osztrákmúltozás. Mert nem osztrák múlt volt az, de nem ám.” (45–47.)

Azért dühítő, mert az egyik butaságra egy másik butasággal válaszol. Most azonban nem ez a lényeg, hanem az, hogy aki elfogult, az a halat zabáló Píszí macskát sem venné észre vagy Traianus miccssütőjét. Az tulajdonképpen hiába utazik, úgyis mindig otthon marad a saját konok fejében.

Sok bor, Zsófi, a feleség, aki gömbnek érzi magát, és ezért nem szabad fotózni, a szerelem és beszélgetés a magzatkisfiúval, a rémület, hogy már csak egy hét van hátra, a Puccini-darab, amelyet meg kell írni, közben pedig Boleszny Antal orsovai plébános meg Imrefi (Vachot Imre) és mások gondolatai, meg Szálinger néhány új verse. Lecsó Gigiéknek, és Harcos Bálint, akivel nem lehet húsz percig beszélni, mert napokig kellene. Renátó verse, amely így meg így kezdődik, és ezért küldünk neki Herkulesfürdőről fotót a kötetével. Egy pesti, zsizsegő lét, mely azért szeret élvezni és pihenni, és közben figyel fáradhatatlanul.

Szálinger Balázs
Fotó: Onda Róbert

Ami a kötet poétikáját illeti, nyilvánvalónak tűnik, hogy Szálinger a kezdet kezdetétől könyvnek tervezte, valahogy megszerkesztette már a látványt és az élményeket még látvány- és élmény-korukban. Ez semmit nem von le az üdeségükből, megmarad az első találkozás heurisztikus élménye. Azt hiszem, itt is a rugalmasság erényéről beszélünk: a szerző mindent magába enged, pillanatra sem fáradnak el az adóvevői.

Az Al-dunai álom kicsit montaigne-es, kicsit márais, nagyon szálingeres esszékötet, útinapló, élménybreviárium. Olykor kicsit felülről néz („Drága jó ember, jó költő, szeretem” – ez a Király Lászlóról szóló mondat másként hangzik egy magánbeszélgetésben, mint egy könyvben), de általában éppen annyit mond és úgy, hogy jó legyen.

Szálinger Balázs: Al-dunai álom. Magvető, Budapest, 2020

Demény Péter írása a Dunszt.sk oldalán jelent meg.

A nyitókép forrása: szifonline.hu