A könyv szerkesztője, Császtvay Tünde 15 személyt emel ki a 19. század jelentős egyéniségei közül, mégpedig a következőket: Bem József, Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Munkácsy Mihály, Liszt Ferenc, Jászai Mari, Lehár Ferenc, Szekrényessy Kálmán, Kossuth Lajos, Görgey Artúr, Damjanich Jánosné, Tisza Kálmán, Andrássy Gyula és Benczúr Gyula. A velük készült interjúkhoz alapos, informatív bevezető és magyarázó szövegek tartoznak, amelyek olvasmányos módon vázolják fel a beszélgetések körülményeit, helyezik történelmi- szociológiai keretek közé a nyilatkozó hírességek által mondottakat.

Az interjú műfaját legtöbben a modern újságírás találmányának vélik. Ám a párbeszéden alapuló tájékoztatást, okítást valójában Szókratész alkalmazta elsőként az időszámításunk előtti 5. században. A mai napig népszerű sajtóműfaj a francia újságírás terméke, amely a 19. század utolsó harmadában nyerte el jelenlegi formáját, és terjedt el hamarosan világszerte.

Hogy milyen egy jó interjú? Mindenekelőtt hírértékűnek kell lennie, és lényeges, hogy olvasmányos, sőt szórakoztató is legyen. Ezek a feltételek kivétel nélkül érvényesek a Híres magyarok valamennyi beszélgetésére. Ezeken túl pedig, ahogy Szajbély Mihály médiatörténész megállapítja, a jó interjú megmutatja a művek mögött megbúvó emberi lelket is.

Császtvay Tünde az előszavában nem ragaszkodik hozzá, hogy egy ültő helyünkben olvassuk végig a könyvet; szerinte bátran ugrálhatunk a szövegek közt, lapozhatunk előre-hátra, tetszésünk szerint vissza-visszatérve a kedvenceinkhez. A magam részéről mégis az elején kezdtem a kötet megismerését.

A Bem Józseffel készült beszélgetést nem kis meglepetésemre Petőfi Sándor jegyezte, vélhetőleg a Marczius Tizenötödike című lap számára. A szövegtöredék azonban csak jóval később, 1863-ban, a Gyulai Pál által szerkesztett, Petőfi vegyes költeményei című könyvben látott napvilágot. Az 1849 áprilisában készült interjú során a költő a tőle megszokott, lényegre törő módon arról faggatja a honvéd tábornokot, kit tart a valaha élt legnagyobb katonának. A válasz nem meglepő: Bem Napóleont említi meg. Így fogalmaz: „Nem szeretem egy cseppet sem, de a legnagyobb embernek tartom. Mások csak egyben-másban voltak nagyok, ő mindenben; ahova csak a kezét tette, nyomot hagyott örök időkre.”

Petőfi válaszul Hannibált hozza fel, mire Bem: „– Ah, (kalapját megbillenti) nagy ember volt, igen nagy ember; de amint a közvélemény mondja róla, nem tudott a szerencséjével élni, s ez nagy hiány.” A beszélgetés vége felé a költő nem takargatja parancsnoka iránti elragadtatását: a legnagyobb hősökhöz hasonlítja Bem apót, aki szerényen elhárítja a párhuzamot. „Tudja isten, ennyit nem igénylek. Én csak egyet tudok, vagyis nem tudok; azt nem tudom, mi a félelem és csüggedés.”

A Híres magyarok könyvborítója. Forrás: Kossuth Kiadó

Az Arany Jánossal készült interjú már profi újságíró, Sturm Albert munkája, és a Pesti Hírlap 1879. november 15-i számában került az olvasók elé. Sturm a cikkéből kiérezhető szorongással vágott neki a riportnak, s már az is gondot okozott számára, hogy miként szólítsa meg az „öregurat”, hiszen a címzés abban a korszakban rendkívüli jelentőséggel bírt. Leírja, hogy tanácstalan; azon őrlődik, tekintetes, nagyságos, esetleg méltóságos úrnak nevezze-e a költőt, akiről akkoriban már köztudott volt, mennyire visszahúzódó, megközelíthetetlen karakter: elhárít mindenféle világi ceremóniát, és például a Szent István-keresztet is csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy ne kelljen viselnie. Sturm végül arra jut, hogy a protestáns-demokrata szellemnek megfelelően Arany úrnak szólítja a költőt.

Cikkében számos, mellékkörülménynek tekinthető apróságról is beszámol. Megemlíti, hogy Aranyt jó színben, humoros hangulatban találja, hogy dús, ápolt, tömör, hófehér szakállat visel, és „hasonló színű fürtök fedik a nagy dalnok fejét is”. A költő a beszélgetés során szomorkásan megjegyzi, hogy felhagyott a versírással, mert nem talál több új témát; amit akart, már papírra vetette. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Arany ez idő tájt még javában dolgozik a Kapcsos könyvben feljegyzett, Őszikék című versciklusán.) Aktuális munkái közül egyedül Arisztophanész egy vígjátékának fordítását említi, de meglehetősen aggasztja, miként fogadja majd a közönség a darabban hemzsegő „sikamlósságokat”. Sturm a beszélgetésnek ezen a pontján nem rest rögzíteni, hogy a költő kisunokája az ajtórésen leskelődik rájuk, mert érdekli, ki lehet az, akivel a nagyapja ilyen hosszan diskurál.

Hasonlóan szórakoztató és emberközeli a Mikszáth Kálmánnal folytatott beszélgetés, amit Adorján Andor publikált a Pesti Naplóban, 1908. január 12-én. Az újságíró az előszavában megemlíti, hogy Maupassant perrel fenyegette meg a kiadóját, aki szerette volna közölni az író fényképét. Mikszáth, talán szerénységből, szemérmességből hasonló vehemenciával tiltakozott a fényképezkedés ellen, hiszen nem a kép, nem a személy fontos, hanem kizárólag a mű.

Riporter és interjúalany egyetért abban, hogy semmi szükség sincs apropóra, éppen elég, ha az írót „kikérdezzük egyről-másról és élőszavát halljuk a legpompásabb magyar elbeszélőnek”. Az újságíró megilletődöttségét úgy oldja fel az alanya, hogy kényelmes hellyel és dohánnyal kínálja meg, ugyanis: „Állva, üres szájjal: beszél az ember. Ülve, szivarszó mellett: beszélget. És maga beszélgetni akar, úgy-e?”

A Jászai Marival folytatott társalgáshoz tartozó előszóban felidéződik, hogy a művésznő egy korábbi írásában miként vélekedett az őt faggató újságírókról. Soraiból némi ellenérzés olvasható ki ezzel a számára korántsem idegen szituációval kapcsolatban. Úgy érezte, a róla szóló cikkek varázstalanítják: „Lehull a saisi fátyol, vége a misztériumnak.” Már fiatal színésznőként is komoly szorongást okozott számára, ha sajtómunkások faggatták: „Fiatal koromban – míg mindent komolyan vettem – nekem minden interjú vesszőfutás volt. Ijedtséget és szívdobogást okozott, mert azt éreztem, hogy: most olyannak kell lennem, amilyen lenni nem tudok: érdekesnek, briliánsnak, rendkívülinek!”

A Budapesti Napló 1900. február 1-jei lapszámában szereplő interjú készítőjének neve valamilyen okból, talán a téma kellemetlen kicsengése miatt nincs feltüntetve. Ebben a beszélgetésben olyan problémáról esik szó, ami napjainkban is frissnek, aktuálisnak tűnhet. A művésznő arról panaszkodik, hogy úgy érzi, tehetségét a Nemzeti Színház vezetése nem értékeli, meg arról, hogy a fizetését drámai mértékben, 2600 forinttal csökkentették. „[G]róf Keglevich István olyan, mint egy tizenkettedik századi oligarcha, aki föltétlen hódolatot követel. Hat év óta nem kaptam szerepet ennél a színháznál. Eleinte kértem, sokáig kértem, hogy adjanak munkát, majd türelmem is elfogyott és követeltem.” Ez a folyamat vezetett odáig, hogy a Nemzeti nagyasszonya kénytelen volt átszerződni a Vígszínházhoz.

Erényei mellett fogyatékossága ennek a kötetnek, hogy mindössze két nő került be a válogatásba, noha rajtuk kívül is számos híres és inspiráló életutat bejárt hölgy akad, akik ezúttal, talán terjedelmi okból, említés nélkül maradtak. Csak néhányat sorolnék fel, a teljesség igénye nélkül. Szerepelhetett volna még Hugonnai Vilma: az első hölgy, aki diplomát szerzett és orvosként praktizált hazánkban; Torma Zsófia, a világon az első nő, aki a régészet tudományát művelte vagy Bédy Schwimmer Rózsa, a magyar nőjogi mozgalom megalapítója, a világ első női nagykövete, és még hosszan folytathatnánk a sort.

A recenzens talán nem hiába bizakodik abban, hogy ezt a kötetet újabb követi majd, amellyel ennek hiányosságait pótolják. 

Nyitókép: részlet a Híres magyarok borítójából. Forrás: Kossuth Kiadó

#olvasósarok