Zajlik a labdarúgó európai bajnokság. Túl vagyunk már a csoportkörökön, sőt a nyolcaddöntőkön is. Izgalmasak a mérkőzések, nézzük, tárgyaljuk, okoskodunk, számítgatjuk az esélyeket, persze csak lazán, könnyedén, hiszen számunkra mindennek már nincs tétje. A mi csapatunk, a magyar csapat, félreértés ne essen, már a csoportkörökben kiesett. Pedig még egy kicsit bennem él az elmúlt hetek eseménysorozata. Az első csalódás Svájc ellen, majd a borítékolható német vereség, hogy minderre válaszoljon a skótok elleni győzelem, s a következő napok lázas számolgatása (vagy, ahogy sokan megállapították, a mi igazi nemzeti sportunk), végül pedig a keserű tényekkel való szembenézés. Ebben a kiesés előtti időszakban a meccsnézés egészen másképp zajlott, mint utána. Ott, a csoportkörökben mi magunk is játszottunk, ott voltunk a pályán, a mi csapatunknak szurkoltunk. Valahogy meghosszabbításai lettek a nemzetnek, amelyhez mi is tartozunk. Mintha egy kicsit mi magunk is küldhettünk volna némi erőt, kitartást, okosságot, hogy a kritikus pillanatokban kibírják, felgyorsuljanak, célozzanak. Minden helyzet nemzeti ügy volt. Néha összeszorult gyomorral figyeltünk, máskor pattanásig megfeszített izmokkal aggódtunk, hogy nehogy beguruljon az a fránya labda. Megint máskor ugyanolyan feszülten szuggeráltuk, hogy immár csorogjon be az a fránya gömb az ellenfél kapujába. Minden gól, amit kaptunk, egy-egy gyomros volt, minden gól, amit berúgtunk (tudom, nem sok) egy-egy győzelem volt. Hunyadi Jánosokat és Zrínyi Miklósokat hívtunk segítségül, hogy bírjanak az ellennel. Ebben az időszakban a foci nemzeti ügy volt, a mi ügyünk, személyes és meghatározó. Az igazán fontos nem is annyira a játék minősége volt, hanem az óhajtott gólöröm, a siker, a továbbjutás. Én például az első mérkőzést nem is láttam élőben, csak az eredmény alakulását követtem azzal a csaknem negyven gyülekezeti taggal, akikkel kirándultunk éppen, s akiknek mesélhetett a házigazda a helyről, ám mindegyre megkérdezték, tiszteletes úr, mennyi az állás. Annyira nem a játék érdekelt, hanem a kimenetele.
Persze, azért nem bánnánk, ha a nemzeti válogatott nemcsak eredményesen, hanem szépen is játszana. Ha a győzelem nemcsak egy kicentizett, szűkön mért, akár megkérdőjelezhető eredmény lenne, amire cinikusan azt kellene mondani, hogy a focit gólra játszák, hanem valóban küzdelem, megérdemelt győzelem. Igen, ez lenne a csúcs, de ha már ez nem következik be, akkor beérjük (még szép, hogy beérjük) a büntetőből szerzett vagy nagy nehezen becsorgatott helyzetből származó góllal is. Végül is mindegy is, csak győzzünk, hát nem?
Aztán hazajöttek a fiúk, a latolgatás és számolgatás nem hozta meg a várt eredményt, de a bajnokság megy tovább, s most már izgalmas, kihagyhatatlan meccseket őrizget az Eb. Az új helyzet immár megváltoztatta a meccsnéző hozzáállásomat. Az előtérbe nem a szurkolás, az eredményvárás, a majdnem jelenlét kerül, hanem a mérkőzés minősége, a foci szépsége. Most azt figyelem, ha egy csapat tényleg küzd, harcol, akár Dávidként Góliátokkal szemben, ahogy megvalósul az összhang vagy megnyilvánul egy-egy játékos zsenialitása. Figyelem az edzőt, lesem a stratégiát, élvezem a szép játékot. Persze marad izgalom, szurkolás, marad jelenlét, de ez már élményjellegű, pontosabban esztétikai kategória. A kényszeres szurkolás, ami kész elfedni a mi csapatunk hiányosságait, szemet hunyni a bakik felett, szidni a mi játkosunkat bántalmazót vagy a bírót egy nem nekünk kedvező döntésért elmúlt. Hunyadi és Zrínyi hazaköltözött a múltba, de megmaradt a játék élménye, az, hogy ez a sport mégis szép, sőt így szebb, ugyanis önmagáról szól, nem valami másról.
Merengve ezen a megváltozott focinéző-perspektíván gondoltam arra, hogy a vallásossággal is sokszor vagyunk így. Van egy-egy egyház vagy közösség vagy gyülekezet vagy rendszer, hagyomány, amely a miénk. Sajátunknak tartjuk, szeretjük, büszkék vagyunk rá. Olyannyira a miénk, hogy készek vagyunk küzdeni érte, megvédeni, s örvendeni a fejlődésén, még akkor is, ha nyugodtabb körülmények között talán mi magunk mondanánk, hogy les volt. A mi egyházunkat, az én vallásomat ne bántsa senki. Kicsi erdélyi templomainkban, a sokszor hamisan szóló énekeket, amit négy-öt nagymama és feleannyi idős férfi énekel, ne nézze le senki, hiszen ezek – mondom én szurkolói lelkesedésemben – szebbek, mint Franciaország impozáns katedrálisai. Sőt magát az Istent is úgy fogom fel, mint az én Istenemet, akinek pont olyannak kell lennie, ahogy az én vallásom leírja. Isten is az én mezemben játszik, s jól játszik, győz velem, nekem.
Másfelől viszont lehet úgy is vallásos az ember, hogy elengedi ezeket a színezeteket, leveszi a sportmezt, s helyette magára ölt egy teljesen semleges blúzt, ami nem mutat valamilyen affiliációra, s élvezi a játékot. A nagyot, amit élünk. Nem akarja az Istent beleszuszakolni egy dogmatikai rendszerbe, egy hagyományba, egy nyelven mondott imádságba, hanem engedi, hogy legyen Isten: felfoghatatlan, mindig más, több mint én. S élvezi, esztétikai kategóriaként a vele való kapcsolatot, a zsenialitását a létnek, a szépséget, az okos elrendezést. Gyönyörködik szabadon, minden megkötés és görcs nélkül, ahogy én nézem mostanában a focimeccseket.
