„Amit ma látok az irodalomban, az engem elrémiszt, elborzaszt, ijeszt. A 80-as évek sem volt jó, de ez legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, amiben most élünk”, mondta Zalán Tibor, majd így folytatta: „Elborzaszt az, hogy különböző alapítványok meg figurák különböző pénzeket osztogatnak maguknak, a saját embereiknek. Hogy egy fiatalnak, ha jelen akar lenni, akkor csatlakoznia kell valamelyik táborhoz. Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom, nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy.”
Felelevenítette: a Ceausescu-diktatúra idején Szőcs Géza erős ellenzéki figurának számított, emigrációja és az ellene irányuló gyilkossági kísérlet okán is misztikus figurává vált, akit akkor a teljes ellenzék elfogadott.
„Amikor szétvált az ellenzék, és kétféle nagy táborra szakadt a társadalom, a politika és az irodalom is, akkor azzal, hogy Géza vállalta az Orbán-kormányt, tehát az akkor – és később ismét – regnáló hatalmat, és abban tisztséget vállalt, úgy gondolhatták, hogy ezzel nemcsak a közös eszme elárulója, hanem olyanként is áruló, aki az irodalomban képviselheti a minőséget. Ez máig van, ez máig megvan a magyar irodalmi közéletben.
Hogy azzal és csak úgy nem képviselheted a minőséget, hogy jó szövegeket adsz, ennél fontosabb, hogy jó helyen állj.
Ez több, Tokajt követő interjúból is kiderült. Tokaj valamiért valamilyen kavics volt az állónak tűnő vízben. A történtek után azt látom, hogy az emberek mentegetőznek, szükségesnek tartják deklarálni, hogy én ott álltam, és most itt állok, és én független vagyok, tehát így én csakis tiszta lehetek – ilyeneket mantráznak.”
Az irodalmi közélet jelenlegi helyzetéről szólva elmondta: „Arról akartam beszélni, valamiféle önkéntelen indíttatásból, hogy volt egy 80-as évek, ami a mostanihoz képest a legendás 80-as évek. Mindenféle gellert kapott, amiket ott elmondtam, mert mindenki máshogy kezdte értelmezni, és mindenki valamiféle hajdani függetlenségre, valamiféle hajdani rebellisségre, hajdani partizánságra vagy betyárságra kezdett el hivatkozni.
Én azt gondolom, hogy nem dolgunk a magunk visszafelé magyarázása. Nem a mi dolgunk, hogy most azt bizonyítsuk, hogy a 80-as években ellenállók voltunk vagy sem, hogy a felmenőink itt voltak vagy ott voltak, így neveltek minket vagy úgy. Magánügyként határoltam el magamat ettől Tokajban is. Inkább az lenne a dolgunk, hogy arról beszéljünk, most hogyan élünk és látunk – ahhoz képest –, és például a fiataloknak milyen a helyzete a mi akkori helyzetünkhöz képest. Vagy hogy most is mennyire reménytelen, illetve valóban az-e.”
Arra a kérdésre, hogy véleménye szerint az államnak hogyan kellene viszonyulnia az irodalomhoz, Zalán Tibor így felelt: sokan, így ő is úgy gondolja, az államnak el kellene tartania az írókat.
„Megjegyzem, az eltartás nagyon rossz szó ide, de hirtelen nem jut eszembe jobb. Azt tartják el ugyanis, aki nem dolgozik, nem tudja vagy nem képes fenntartani magát, megélni. Az író a nap huszonnégy órájában tevékenykedik. És mégsem tud megélni a munkájából. Itt az állam jelenik meg munkáltatóként, fenntartóként.
Tény, kapom a Térey-ösztöndíjat, ami nagyon fontos dolog. Meg tudok élni a nyugdíjam mellett, mert én már vén vagyok, tisztesebben. Ha nincs ösztöndíj, akkor bajban leszek. Számoljunk, bármilyen istentelennek is tetszik ez! Ha csak költőként létezem, egy versért, mert már benne vagyok a húsosfazékban, mondjuk, nekem fizetnek kiemelten körülbelül tízezer forintot. A többségnek talán ennél is kevesebbet. Vagy három versért húszat, mert arányosan kevesebbet utalnak több versnél. Számold ki, hogy hány verset kell írnom ahhoz, hogy eltartottnak érezzem magam! Vagy legalább megfizetettnek. Mihez fogok kezdeni kisnyugdíjasként, akinek most az ösztöndíja jóval magasabb, mint a nyugdíja? Ja igen, van nyugdíj-kiegészítésem, merthogy vannak díjaim, ezzel az állam tényleg kisegít, de nyilván nem tart el.
Valójában nem is eltartani, főleg nem kitartani, honorálva megbecsülni kellene az írást, a művet. Azon keresztül az alkotót. Elvégzett munkaként kellene az írásra tekinteni, az íróra pedig teljesítményt felmutató munkásként. Legyen egy olyan rendszer, amelyben a művemet becsülik meg, azon keresztül engem. Hogy csak és kizárólag írhassak, és mégse haljak éhen közben. Ezzel szemben azt mondják, baj van (minden kormány mindig ezt mondja mindig), a folyóiratoknak csökkentjük a dotációját, a folyóirat pedig csökkentse a nyomorult íróknak fizetett nyomorult összeget, az író pedig örüljön, hogy él, hogy egyáltalán élni hagyják.
Azt mondom, hogy igenis, adjanak tisztességes megbecsülést a műveknek, az íróknak. Ha létre tudok hozni három verset, az körülbelül érjen annyit, és ez nem követelés, csak felvetés, amennyi egy havi bére bárkinek, úgy középszinten. Mert havonta maximum három jó verset lehet írni. Vagy annyit sem.”
A teljes beszélgetés, melyben szó esik közéleti és szakmai megosztottságról, bírálóbizottságokról és írói függetlenségről is, a Helyőrség oldalán olvasható.
Fotók: Székelyhidi Zsolt
