Hogy kerülnek humoros gegek egy Wagner-operába?

A burgenlandi kőbánya Európa egyik legnagyobb és legrégebbi kőfejtője, amely több mint húsz éve a világörökség része. Ma is folyik a kitermelés, amely az elmúlt századokban számos kivételes épület alanyagát biztosította, például a bécsi Stephansdomét. Már az 1990-es évek második felétől játszottak itt operát, amelyre különösen alkalmas a jórészt sziklafalakkal körülölelt, akusztikailag is jól működő tér, bár – mint a szabadtéri előadásoknál általában – hangosításra itt is szükség van. A helyszínt 18 évvel ezelőtt az azt ma is működtető Esterházy Alapítvány újította meg, és tette impozáns szabadtéri színházzá, megtartva a rusztikus ipari miliőt.

Amikor hat évvel ezelőtt A varázsfuvolát láttam itt, meggyőződésem volt, hogy a grandiózus látvány, a tűzijátékkal záruló előadás népszerű, könnyed operákért kiált. Azóta azonban sokféle – bár alapvetően dallamos, közismert – alkotásnak adott otthont a kőfejtő, idén pedig az első Wagner-opera bemutatója is sikeres vállalásnak bizonyult. Bár A bolygó hollandi a könnyebben befogadható Wagner-művek közé tartozik, már csak „barátságos” háromórás időtartama, könnyen követhető történetszövése és a hagyományostól kevéssé eltávolodott zenei szerkesztésmódja miatt is.

A zabolátlan tenger erejét zenéjében is tükröző alkotás Momme Hinrichs nagyszabású, bár némileg meseszerű díszleteiben különös hangsúlyt kap. Lenyűgöző, ahogyan a festett hullámok körbeölelik a tágas színpadi teret, ám a kezdeti világosságban túlságosan szelídnek hat a látvány, a viharos tengert sokkal jobban láttatja a harmadik felvonás sötétjében izgalmasan megvilágított kép. A hollandi kísértethajója lélegzetelállító, nem az óriási méretei mellett szépen megmunkált részletei okán, hanem mert olyan gördülékenyen „összecsukható”, hogy rövid átállással megoldható a megjelenítése, majd eltüntetése.

A kőfejtő monumentális méretei egészen sajátos színházat követelnek: finom, kimunkált gesztusok, emberi rezdülések helyett látványos mozdulatok, kitett színészi játék jellemzi Philipp M. Krenn rendezését, amelybe – meglepő módon – időnként humoros ötletek vegyülnek. Ezek kimondottan szórakoztatóak, és ritkán mennek a drámai történet rovására, viszont nevetni kevesen mernek, hiszen mégiscsak Wagner egyik tragikus végkifejletű operájáról van szó. A bécsi alkotó néhány hónappal a szentmargitbányai bemutató előtt rendezte meg élete első Wagner-opuszát, rögtön sztárszereposztással: Parsifal szerepében Jonas Kaufmannal.

Philipp M. Krenn interpretációjában az elátkozott tengerész legendája elsősorban tragikus szerelmi történet, tele romantikával, beteljesületlen ábrándokkal. A hollandit éneklő George Gagnidze igazi sztárbariton, aki az elmúlt tizenöt évben mintegy 150 előadást énekelt a Metropolitan Operában, és februárban a budapesti közönség is hallhatta a Magyar Állami Operaház Macbeth-bemutatójában. A Wagner-szerep új terep számára – és az olasz repertoárhoz képest saját elmondása szerint is csupán izgalmas kirándulás –, de hangi adottságai és markáns megjelenése lehetővé teszi, hogy hitelesen megmutassa a számkivetett férfi kíméletlen és érzékeny oldalát is.

A Sentát éneklő Johanni van Oostrum novemberben ugyancsak Budapesten lép majd fel a Lohengrin Elsájaként. A dél-afrikai szoprán megkapó finomsággal énekel, gyönyörű árnyalatokkal megmutatva az ábrándjaiba gyermekien szerelmes, halálos áldozatra kész nőt. Pedig ritkán van irigylésre méltó helyzetben a színpadon: gyakran a derekára erősített biztosítókötéllel mászik a sziklafal magaslatán álló ház tetejére, és a festői szépségű táj fölé magasodva énekel. Hátborzongatóan szép látvány, amely minden elemében igyekszik kihasználni a rendelkezésre álló hatalmas játékteret. A kőfalra vetített élő videóprojekciók lehetővé teszik, hogy közelről is láthassuk az arcát: a megsárgult nosztalgiával vetített képeken megelevenedik a szerelmes nő minden apró rezdülése.

Liang Li apája hangjában és karakterében is határozott figura, míg Dominick Chenes vadásza kissé tétova alak, aki a „lebukáskor” szinte érthetetlenül keveredik Sentával már-már intim közelségbe. Roxana Constantinescu dajkája – tán a közeli kameraképnek köszönhetően is – élettel teli, jól megrajzolt figura és szép, telt mezzo-hang. A zenekar teljesen rejtve, a hullámokban muzsikál – kiegyensúlyozottan, helyenként magával ragadó lendülettel, máskor különös finomsággal, a tapasztalt Wagner-karmester, a német származású Patrick Lange vezényletével.

Érdekes, ahogyan az előadásban egymásra kopírozódnak a valós és elképzelt síkok: nem különül el az ábránd és a realitás, éppen ezért talán megengedőbbek lehetünk az olyan kevésbé következetes rendezői ötletekkel is, amikor a falubeliek belegázolnak a „háborgó tengerbe”, amelyben az első felvonásban még megfulladni készült a csónakból kipottyant tengerész. Eva Dessecker jelmezei egy letűnt század miliőjét idézik, egyszerűségükben mégis időtlenek.

Az égbekiáltott hűség és áldozat azonban egy ilyen monumentális térben úgy tűnik, kevés. A sziklafalon külön álló világítótorony és az onnan mélybe futó kiszögellés olyan, mint a csehovi pisztoly. Sejthető, hogy Senta onnan fogja levetni magát, ám arra nem számítottam, hogy mindezt lángoló testtel, ami bár kétségkívül látványos, de némiképp túlzás. Az előadás apró túlkapásait azonban szívesen elnézzük, hiszen összességében zeneileg és színrevitelét tekintve is emlékezetes, egyedülálló produkció. És bár a megvalósítás egyes elemeiben a látványosságot helyezi előtérbe, én a csendesebb pillanatokban is elhiszem, hogy mindvégig magában hordozza a megváltás ígéretét.