A Frontátvonulás első osztályú irodalom, amelynek lírai dialógusairól, versritmusáról a Megáll az idő című fim forgatókönyve juthat eszünkbe. Mindkettőt Bereményi Géza jegyzi.
A bátorság nem esztétikai kategória, de azt kell mondanunk, hogy a hangjátékra emlékeztető album olyan kőkemény és rafinált rendszerkritikát fogalmazott meg, amelynek merészsége máig zavarba ejtő. Ekkor már persze az underground és a punk is beleüvöltötte dühét a pesti pincékbe, de a Frontátvonulás a komplexitása, robusztus lírája, ambiciózus szerkezete és előadói kvalitása miatt került a magyar popkultúra centrumába. Az album némi bulgakovi zamattal a megfigyelt és a megfigyelő közötti dinamikát is modellezi: „Ecsédi, hát mondja, maguknál vannak maguk? Keverik, keverik Ecsédi… Már megint addig ugrálnak, amíg magukon a világ szeme… csinálja nekünk itt a felfordulást, a botrányt, cirkuszozik... Összeakadhat a bajusz, Ecsédi! Könnyedén! Hát meddig kell még magukat védenem?... Már maga Sólyom elvtárs is haragszik! Na, informáltam, pedig nem akartam… Mi támaszkodni akartunk magukra, Ecsédi. Maguk meg ránk, nem? Azt akarják, hogy Karvaly elvtárs foglalkozzon az ügyükkel? Mert kezd már arra duzzadozni az akta… Vagy ki akarják fogni a vitorlánkból a szelet, Ecsédi?”
A történet egyik főhősének, Vizinek olyan indulatos társadalmi kommentárt mondott föl, hogy 1983-ban beleremegtek a csehszlovák Supraphon lemezjátszó hangfalai és az Éva vermutos üvegek is a koloniál bárszekrényen. Azt mondja Ecsédi a rendszert kiszolgáló egykori osztálytársnak: „Csak annyi, Halmos, hogy elegem van a báljaitokból meg a bankettjeitekből, ti nem értek semmit, Halmos. Szart se!”
A vasfüggöny mögé zárt lét helyzetét talán csak néhány Petri-vers fogalmazta meg ilyen drámai erővel, de azokat csupán szamizdatban olvashattuk, nem jelentek meg hanglemezen, és nem is készült hozzájuk érzelemittas zene…
„Úristen, hol vagyok, / hát mikor váltottam menetjegyet? / hogy velem egy vonat robog. / Úristen, hol vagyok / Úristen miben vagyok? / Hát mikor szegődtem én ide? / Ahol csak félig vagyok.”
Bizonyos konstellációk esetén – néhány ismerős beszámolójából tudjuk – a lemez kiválthat sírógörcsöt is, amire kevés honi popalbum képes.
De ha már itt vagyunk, akkor említsük meg az album és egyben a Cseh Tamás-életmű egyik kulcsdalát, a nyolcvanhét éves, címzetes vitézlőről szóló Születtem Magyarországon című verset, amely szintén a Frontátvonuláson hallható:
„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak.
Hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul,
kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?”
Hogy a bátorság, az igazság kérlelhetetlen felmondása ne lenne esztétikai kategória? Az lehet, ha jól csinálják. Már a rendszerváltás után jártunk, amikor a Cseh–Bereményi páros megírta Széna tér című dalát, amely hozzáért egy sebhez, egy tabuhoz, és ebbe a történelmi sebbe a szerzők úgy nyomták be az ujjaikat, hogy kommentárok és állásfoglalások nélkül megtörtént valami, messze túl a pop esztétikáján, megtörtént valami nagyon is emberi.
A Frontátvonulás szerkezete látszólag egyszerű. Egy Ecsédi nevű fiatalember keresi barátját, Vizi Miklóst Budapest utcáin, mígnem kiderül, hogy ez az egész a részeg fejekben játszódott le. Először az Arany János utca és a Bajcsy sarkán vagyunk, aztán kiderül, hogy mindaz, amit addig hallottunk, csak egy újságcikk az Esti Hírlapban. Majd egy sajátos körmagyarban megérkezünk a Keleti pályaudvarra, ami álpályaudvar, ahol mindenki csak úgy csinál, mintha jegyet venne, miközben a vonatok sem valódiak, semmi sem az, aminek látszik. Aztán a leginkább valódi mégis az lesz, amire mindenki vár. Jön egy vonat, ami kitörve az állomás főbejáratán, átvág a Rákóczi úton, az Akadémia felé. A tömeg éljenez, ünnepel, minden olyan, mintha forradalom lenne, a tűzijáték hangja pedig… mintha a Körúton lennénk, 1956 őszén. Aztán egy pillanatra úgy hangzik, mintha csak az augusztus 20-i közvetítést látnánk a televízióban. Kiderül: idáig csak ténferegtünk Vizivel és Ecsédivel a szeszszagú albérletükben. A mű epicentruma azonban nem ez a bizonyos konyakkal, kávélikőrrel és keverttel teli lakás, hanem a Keleti pályaudvar.
Az album jóval több mint generációs helyzetjelentés, és bár kétségtelenül vannak nemzedéki szólamai, egzisztenciális tapasztalatai nem csak azokéi, akik Kafkában, Sartre-ban csodálták meg magukat. Az album önértelmezési kísérleteiben azok is osztozhatnak, akiknek semmit nem mond a gojzer varrott cipő, amelynek tükörfényes felsőrészén Ecsédi meglátja magát. (A lábbelit a gyanúsan ügynöknek tűnő Sass elvtárs viseli.)
Az album egymásnak ugraszt több nemzedéki narratívát, főleg a háborúkban és az 1956-ban traumatizált korosztályt és a ’68-as beatgenerációt, az új mechanizmus egykori kulcsembereit. Aztán gyorsan túl is lép a szubkulturális önismeret szintjén, és körülírja 20. századi nemzeti sorstragédiáinkat.
A Frontátvonulás ambíciója, masszív nyelvi erőtere példátlan a magyar popkultúrában. Az album tele van olyan könnyen visszahívható, bonmot-szerű megfogalmazásokkal, amelyek konkurálnak a nagyjából ugyanabban az időben született Megáll az idő forgatókönyvével.
Magyarország ebben a történetben olyan hely, ahol mindenki csak úgy csinál, mintha el lehetne innen utazni, mindenki csak eljátssza a jegyvásárlást, a banketteket, az ünnepeket, pont úgy, ahogy a bulizást és az őrjöngést a Megáll az idő házibuli-jelenetében: „Nem vetted észre, hogy azok az egyik szobában csak falból őrjöngenek? Közben benn valami folyik!”
A Frontátvonulás játékidejében, 1979-ben is csak falból megy a bulizás, az elutazás, pont úgy, ahogy a hatvanas évek elején, a Megáll az idő idősíkjában. Mindenki csak úgy csinál, mintha lehetséges volna bármit is tenni. Minden csak áll, ahogy a pályaudvar is, az összes megrekedt, elvágyódó élettel. 1979-ben még mindig áll az idő.
A Keleti pályaudvar éttermében Vizi megkaparintja a mikrofont, és azt kiáltja bele: „Emberek, nekem itt a vécében valaki azt állította, hogy innen nem mennek vonatok, hogy ez egy álpályaudvar.” Erre a vécés néni figyelmezteti Vizit, ő árulja el neki, hogy innen nem indulnak járatok, és hogy mindenki ennek tudatában várakozik itt, de szükségük van erre a bizonyos indulósdi játékra.
„Vizi, a maga apja miért iszik itt évek óta, viccből? Nem is bírja az italt, nem is szereti!”
Itt mindenki a periférián él, az értelmiségi, a vécés néni, az arany ruhás dizőz és a címzetes vitézlő is. Van, aki elfogadja a szocializmus játékszabályait, mert élni akar, van, aki disszidál, vannak, akik alkoholizmusba menekülnek, míg mások az öngyilkosságot választják.
„Nézzen csak föl, oda, Vizi… Lóg azon a kötélen ott valami, lóg?... Na látja, amíg maga a vécében szórakozott a mamikával, ez kötött egy csomót, ami körbefont egy egyenest, az üres fejét belehajtotta egy kerekbe, Vizi, és elrúgta azt, amin állt, és csak fityeg, mint maga, Vizi. Na, ne tegyen úgy, mintha nem fityegne.”
Vizi ugyanúgy fityeg, mint az, aki imént lett öngyilkos. A Frontátvonulásban nemcsak az ország lassul le, hanem a Föld forgása is, így ad Bereményi az albumnak kozmikus távlatokat.
„Te, Miklós, mert te még nem gondoltál arra, hogy a pohár levegőben maradásakor a hidrogénatomok átalakulása héliummagokká létrejöhet a hozzá szükséges 55 millió Celsius fokon, most ne törődj azzal, hogy a magfúzió fenntartása még megoldatlan, hanem arra gondolj, hogy ez kihat a Földön, mint forgórendszerben, a mozgó-tárgyakra érvényes Coriolis-erőre. Ha? S Vizi legyintett, hogy: – Ecsédi, mindez a két hatás a Föld forgásának a lassúbbodását vonná maga után…”
Megállt az idő. Aztán hőseink a csillagközi lassulás után eljátszanak a történelem felgyorsulásával is, azaz egy új forradalom eljövetelével. Ahogy a hatalmas mozdony áttöri a Keleti pályaudvar homlokzati üvegfalát, és kirobog a térre, az olyan, mintha a történelem szabadult volna el. A lemezen hallható ünnepi petárdák hangjáról eszünkbe juthatnak akár a Rádió 1956-ban megostromlott épülete előtti harcok.
„… petárdák robbantak, a hangszórók pedig azt kiáltozták, hogy: Éljen Vizi, Éljen Ecsédi! Éljenek a Keleti pályaudvariak! Éljenek, akik helyettünk is vártak!”
A talányos mű eljátszik azzal a gondolattal, hogy a két főszereplő képes lenne változtatni a sorsán, képes lenne akár az ország sorsát is alakítani, hiszen ha arra képesek, hogy az elengedett poharat megállítsák a levegőben, akkor csodákat is véghez tudnának vinni…
„Azzal odalépett – rengeteg pohár volt az asztalokon a restiben –, odalépett az egyikhez, megfogta, így, felemelte, így, és elengedte. Vizi pohara megint ott maradt a levegőben. Állt a pohár a levegőben. Vizi nézte, és tudta, hogy mostantól kezdve mindenre képes.”
Mi viszont, akik nemcsak a szöveget olvassuk, de halljuk az albumot is, tudjuk: a pohár nagy erővel csattan szét a kövön, azaz nem maradt a levegőben, azaz nincs semmi, csak a „csodavárás és a ködevés”.
A csoda inkább az, hogy ez a lemez akkor megjelenhetett, hogy némi reményt adjon a nyolcvanas évek elején. Hátha egyszer olyan sűrű lesz a történelem levegője, hogy az elejtett pohár tényleg ottmarad.
Cseh Tamás: Frontátvonulás (Hungaroton/Krém, 1983, 42 perc)
Megjelent a Magyar rocktörténet című képregénysorozat első része, amely a ’60-as, ’70-es éveket, a magyar rock hőskorát mutatja be. Írta: Kántor Mihály. Rajzok: Szabó Csaba és Fritz Zoltán. Művészeti vezető: Futaki Attila. Előszó: Jávorszky Béla Szilárd. A kiadvány fő támogatója a Petőfi Kulturális Ügynökség.
A nyitóképen Cseh Tamás 1980-ban. Fotó: MTI / Ruzsonyi Gábor
