Hogyan lesz négy Stradivariból kvartett?

Haydn op. 77-es második vonósnégyesével indítottak, elég nagy tempóban, meglehetős természetességgel, de azért nem éreztem, hogy úgy belenyomtak volna a székbe, mint egy felszálló repülőgép. Valahogy az első két tétel során már kialakult bennem az az érzés, hogy ez a négy különböző nemzetiségű, Zürichben dolgozó első osztályú muzsikus, akik idén álltak össze a csellista hívására, és Rolf Habisreutinger St. Gallen-i gyáros alapítványától megkapták ezt a négy műemléket, még nagyon sokat kell, hogy együtt játszanak ahhoz, hogy a hangzásuk a hibátlantól az összeforrottig jusson.

De vegyük sorra. A harmadik tétel, az Andante már nagyon feküdt nekik. Mintha a bécsi klasszikát a barokk felől közelítenék, pedig lehet a reneszánsz felől is. Én talán több kidolgozottságot, a frazeálási egységek még világosabb tagolását, a zenei mondatvégek még pontosabb kivitelezését vártam volna, de az érett Haydn darabja így is megkapta a kellő komolyságot.

Egy mai svájci szerző, a jazz szaxofonosként is jegyzett Michael Schnyder új, 5-ik kvartettjének magyarországi bemutatója következett a részletes konferálás után, amelyet egy svájci színész és Szőke Cecília rádiós mondtak el. Sajnos éppen azt, amit a szórólapon is olvashattunk magyarul, miközben a Schnyder-mű szöveges betétei, amelyet Hans Schenker mesélt tételenként, fordítás nélkül maradtak. De nem bántam a konferálást, mert legalább áthidalta a távot a 18.-tól a 21. századig. Arra már nem számíthattam, hogy a mű inkább huszadik század elejinek tűnik, csak helyenként mutatta, hogy Schnyder mitől ilyen sikeres szerző. A Tolkien-történetre épülő Fantastic Tales ugyanis inkább fentezi, mint kortárs, inkább filmzene, mint kvartettművészet. A történet - Ikaruszról, a zene kialakulásáról a Fejedelem udvarában, stb. - után persze annak zenei megvalósítására vagyok kíváncsi, ami csak egy kvázi befogadói álláspont, és félrevisz. Tetszetős, de azért könnyűsúlyú darab ez a crossoverben valóban mesteri szerző tollából. 

Azt hittem, hogy kár a záró, fél órás darab előtt szünetet beiktatni, de ebben is a kvartettnek lett végül igaza. Smetana már alaposan süketült, amikor első kvartettjét megírta, nemsokára meg is őrült és meg is halt. Inkább az életrajzi mögöttes adja a darab izgalmát (halljuk az elsőhegedűn felső fekvésben a fülzúgást), nem pedig a tiszta eredetiség. Pedig a romantikában még sok keresnivalója lehet a Stradivarinak, ezt tették a leginkább úgy oda, hogy minden árnyalat megvolt, amit szegény szerzőnk vizionált, egészen a pizzicato zárásig -hátborzongató a Stradivari-hang. Mindegyikük kitett magáért, a cselló és az egyébként kicsit álmosnak tűnő brácsa különösen. A ráadásokban (egy Dvoákot hallottunk meg egy szvinges Bach-átdolgozást) már teljesen összemelegedtünk, közönség és kvartett. Menni fog ez!