Hogyan lett belőled gyerekkönyvszerkesztő?
Magyar szakot végeztem az ELTE-n, ahol akkoriban volt (talán ma is van) egy Alkalmazott irodalomtudomány nevű program – én ennek a programnak nagyon sokat köszönhetek. Így ismerkedtem meg a kortárs irodalom „élő” szereplőivel, azaz folyóirat-szerkesztőkkel, könyvkiadókkal, nem utolsósorban költőkkel és írókkal. Ennek köszönhetően kezdett érdekelni és lett a fő területem a kortárs magyar irodalom. És ezért lett belőlem – először – „felnőtt” szerkesztő. Első munkám vendégszerkesztőként (másodmagammal) a Köztéri mulatság című versantológia volt a Palatinus kiadónál, Háy János felkérésére, amely az akkori, az 1990-es évek fiatal költészetét volt hivatva bemutatni. Utána két évig JAK-füzet-szerkesztő voltam, majd a Beszélő kulturális szerkesztője lettem. Aztán gyerekem lett, megalapítottuk a Pagonyt (éppen 20 éve!) – a többi pedig már történelem… Mindenesetre nem véletlen, hogy a Pagony fő csapásiránya a kortárs magyar irodalom – csak éppen gyerekben.
Mi volt a legkedvesebb olvasmányod gyerekként, és milyennek találod most, szakemberként újraolvasva ugyanazt?
Egészen kicsiként Boribon és Annipanni volt a kedvencem, ezen belül is a Jó éjszakát, Annipanni! – talán nem is kell mondanom, hogy a Boribon-sorozatot most is etalonnak tartom a legkisebbeknek szóló képeskönyvek piacán.
Kisiskolásként Erich Kästner volt a kedvencem, legfőképp A két Lotti – ezt azóta is nagyon sokszor olvastam, a gyerekeimnek, gyerekeimmel is, magamnak is – igazság szerint, ha véletlenül meglátom, és kinyitom, muszáj vagyok végigolvasni. De az is lehet, hogy tudom kívülről.
Harmadik nagy kedvencem Astrid Lindgren Oroszlánszívű testvérek című könyve volt, ez tulajdonképpen inkább fantasy, és egy testvérpárról szól, akik a való életben meghalnak, és a haláluk után játszódik a történet.
Ha nem a saját munkáidból kellene ajánlanod egy igazi kedvencet, mi volna az és miért?
Aktuális kedvencem a kurrens könyvek közül a Csimota Kiadó által kiadott Mindenki számít! Egészen különleges kiadvány, egy óriási böngésző-lapozó, minden képen egyre több emberrel – ilyesféle képaláírásokkal például, hogy (nem pontosan idézek): „Ezen a képen az egyik ember nemsokára kórházba kerül. Ketten magányosak. A negyedik sosem felejti el, amit ekkor mondtak neki.” Az, hogy ki kerül kórházba, kiderül majd valamelyik következő oldalon, tehát nagyon sok ilyen, más böngészőkből is ismert vizuális keresőfeladat van elrejtve a könyvben, egész komoly történetek rakhatók össze.
Milyen könyveket szerkesztesz jelenleg, ezek közül melyiket ajánlanád és miért?
A kisebbeknek szóló könyvek közül Agócs Íriszt említeném meg, aki egy vadonatúj sorozatot kezd most el. Mici megmenti a világot a címe, és minden rész valami olyan témát jár körbe érthetően, gyereknyelven és viccesen (az ötéves, cserfes Mici hangján), ami valamiképpen a fenntarthatósággal függ össze. Az első rész címe Márkó bácsi kertje lesz, és bepillantást enged egy olyan (egyébként a valóságban is létező, permakultúrás) kertbe, ahol másképp zajlik az ültetés, a locsolás, a gazdálkodás, mint az megszokott. Az egész képeskönyv kép–szöveg-aránya, hangja, a gyerekekhez és a világhoz való hozzáállása kicsit a Janikovszky–Réber-páros könyveit idézi.
A kisiskolás korosztálynak szól majd Tarr Ferenc Harmónia, a zenék birodalma című mese- és ismeretterjesztő könyve. Ez egy igazi nagy vállalkozás, és szerintem egészen forradalmi módon közelít a zene egészéhez – nevezetesen a könyv egyáltalán nemcsak a klasszikus zenéről, hanem teljesen egyenlő arányban a népzenéről, a jazzről, a popzenéről és a klasszikus zenéről is szól.
Egyik kedvenc sorozatom az Abszolút könyvek, a Pagony 9–12 éveseknek szóló, klasszikus middle grade-sorozata (kedvenc korosztályom) – amelybe, ha most íródtak volna, akár az emlegetett A két Lotti és az Oroszlánszívű testvérek is bekerülhettek volna. De most például belekerül Kolozsi Lászlótól A Hold emlékei című, szerintem nagyon erős hangulatú regény. Az alapszituáció a következő: egy rejtélyes mágneses hullámzás miatt egyik pillanatról a másikra az összes ember elveszíti az emlékeit, egyszerűen kitörlődik minden, amit a hosszú távú memória őriz. Pontosabban: csak majdnem minden emberrel történik ez. Kivétel Pedró, az űrhajós, aki nem tartózkodott éppen a Földön, Matilda, egy tíz év körüli kislány, aki egy szigetelt stúdióban bujkált és Adorjáni Béla agysebész, akinek egy korábbi balesete miatt fémlap van a fejében. Ők hárman összefognak, megpróbálják kideríteni, hogy mi történt, és visszaadni az embereknek azt, amitől embernek érezhetik magukat: az emlékeiket. Izgalmas is, elgondolkodtató is, megható is – én nagyon élveztem szerkeszteni.
Végül a gimnazistáknak ajánlok egy igazi csemegét: Fenyő D. György legendás magyartanárnak jelenik meg egy egészen fantasztikus és hiánypótló könyve, Útikalauz a vershez címmel, melyben 25 versen keresztül beszél a költészet egészéről, és ad támpontokat ahhoz, hogy egyáltalán hogyan olvassunk verset.
Van benne klasszikus és kortárs, komoly és könnyed, nagyon rövid és nagyon hosszú, férfi által és nő által írt vers, Csokonaitól Varró Daniig (a sorrend, vigyázat, nem időrendi, hanem a legrövidebbtől haladunk a leghosszabb felé!) – és a 25 vers kapcsán észrevétlenül előkerül sok-sok fogalom, tény és vélemény. Nem elemzések vannak a versek mellett, csupán gondolatok, kommentárok, amelyek elindítják a gondolkodást, segítenek abban, hogy mire érdemes figyelni, és megtanítanak rá, hogyan ne mozogjunk idegenként a költészet világában. Ráadásul a kötet külső megjelenése – Gráf Dóra grafikusnak köszönhetően – egész egyszerűen pazar: fiatalos, vagány, szuper képekkel és rajzokkal. Öröm kézbe venni.
Szerinted számíthatunk arra a következő időszakban, hogy újabb és újabb tabutémákkal foglalkozó gyerekkönyvek jelennek meg? A világ nagy átalakulásban van, és láthatólag számos kérdésre keresi a választ a gyerekirodalom is: mit gondolsz, a jó könyvek közelebb vihetnek bennünket ezekhez?
A jó könyvek bármiről szólhatnak, nincs igazi tabu, és szerencsére ma már itthon sem lepődünk meg annyira azon, ha egy könyvben valaki meghal, válnak a szülők vagy – igen! – a szereplőnek két anyukája van. Mi a Pagonynál mindig is nagyon fontosnak tartottuk, hogy komoly témákról szóljon a gyerekirodalom (a mottónk – „Nagyra tartjuk a kicsiket” – tulajdonképpen erre utal), ugyanakkor fontosnak tartom, hogy ha egy gyerekkönyv direkt módon csak egy adott problematikáról vagy tabutémáról szól, az általában nem jó irodalom. Egy jó mesében az olvasó nem veszi észre, hogy közben tanul, „érzékenyül” vagy éppen segítenek rajta.
Mondok példákat: Gimesi Dóra Csomótündére (válás), Paulon Viktória Kisrigók című meseregénye (örökbefogadás), Révész Emese Simi és a rendetlen betűk (diszlexia) vagy Bendl Vera Mihályi Csongor és az időgyurma című könyve (Asperger, ADHD, viselkedészavarok) egytől egyig szuper mesék, amelyekben van sztori, vannak hősök, akikért izgulni lehet, akikkel azonosulni tudunk, és egyébként ezek a témák is megjelennek bennük.
Nagyon fontos, hogy megjelennek, de nemcsak erről szólnak, hanem minden egyébről, amiről egy mesének és egy gyerek életének szólnia kell. Mint ahogy szerintem a válásról szóló legalapvetőbb könyv A két Lotti (már megint!), a halálról szóló pedig könnyen lehet, hogy az Oroszlánszívű testvérek – mégsem így gondolunk rájuk. Pedig nagyon nyíltan, nagyon egyenesen, a gyerekeket teljesen partnerként kezelve beszél ezekről a tabutémákról (?) a gyerekirodalom két legnagyobbika.
Egy szerkesztő mindig olvas, keresi az újdonságokat, vagy szán egy kis időt a pihenésre is?
Egy szerkesztő mindig olvas – de amikor pihen, akkor inkább felnőttirodalmat.
A teljes interjú a MeseCentrum oldalán olvasható.
Nyitókép forrása: Könyves Magazin
