Hogyan ölt testet a lélek?

Soós Tamás a létértelmező, metafizikus magyar festészet egyik legnagyobb mestere, akinek életművét Achille Bonito Oliva szerint teljesen áthatja a testet öltő lélek képzete: „Soós művészete megmutatja az olyan, tudatos ember belső lényének csendes külső megjelenését, aki tudja, hogy formáival belakhatja az árnyékok világát”, fogalmazott Oliva. Fényt visz a létezésbe, transzcendens minőségekkel tölti meg a hétköznapit. Vásznai a lét nagy kérdéseiről töprengenek, és meditatív teret hoznak létre maguk körül.

Az Einspach Fine Art & Photography Galériában december 22-ig látható kiállítása több szempontból is különleges: egyrészt a művek momumentalitása, másrészt az teszi azzá, hogy a több mint fél évszázadot felölelő életmű korai, soha nem látott darabjait láthatjuk. Azokat, amelyek még a melankólia jelentéskörével és formarendjével jelölt nagy korszaka előtt születtek, de amelyekben ez a központi motívum már formálódni kezdett.

A hetvenes évek végén készült Szubsztanciák Jackson Pollock csorgatásos-fröcskölős technikáját idézi, ám Soós esetében az apró rezgésekkel teli, egymásra rétegződő ecsetvonásokból létrejövő képszövet az univerzum kavargó sűrűségét jeleníti meg. Az ősrobbanás előtti állapotot, amikor a világban még nem volt rend, az elemek bizonytalanul kavarogtak a térben, és anélkül kerültek kapcsolatba egymással, hogy struktúrát hoztak volna létre. Mint a kiállítás szövegében Rieder Gábor fogalmaz: „A vibráló-pulzáló ecsetvonások egymásra rétegződő halmazából kialakuló gesztusrendszer a részecskék hullámmá válásának analógiájára borítja el a képfelületet. Előképe a Heisenberg-féle határozatlansági relációval elbizonytalanított új világleírás, ami (...) aláásta a Magyar Népköztársaság szilárd alapját képező tudományos szocializmus 19. századi gyökerű materializmusát.”

Az egyik képen apró lények sokaságaként hatnak a gomolygó ecsetvonások, amelyek céltalanul tekergőznek a térben, ahová beszorultak. Ezek az organikusan burjánzó gesztusgubancok sűrűn egymásra rétegződnek, és áthatolhatatlan, kibogozhatatlan szövetté állnak össze. A másik festményen a fehér vonalhálók dominálnak, amelyek ősi írásjelekként hatnak, és együtt olyan szöveg hatását keltik, amelynek jelentéséhez a néző nem képes hozzáférni, csupán érzékeli a telítettségét. Az izgatott ecsetvonások vibrálóvá teszik, sűrű mozgással gazdagítják a képfelületet. „Miként monszuneső a dzsungelbéli folyó tükrén, úgy dobolnak a fehér vonalfirkák a pirosló alapon” – írja Rieder. A fehér vonalbogokból álló kompozíción megjelenő írásjelek graffititageket is idézőek, a világ tünékenységére, változékonyságára és megismerhetetlen gazdagságára utalnak. És míg ezen a képen a vonalasság dominál, a másikon az erőteljesebb, szélesebb, foltszerűbb festői gesztusok.

A másik két festmény különlegességét az adja, hogy kezdetleges formában már tetten érhetők rajtuk a későbbi nagy motívumok. Ezeken a grandiózus vásznakon kavargó, örvénylő masszát látunk, amely ugyan még jelszerű, absztrakt, de már látható, ahogy sűrűsödik, megpróbál testet ölteni. Az 1983-as, De l’esprit című festményen halvány, lágy és lírai, pasztellszínű alapra kerültek fel a zaklatott, spontánnak ható vonalak, és ezekből a gesztusokból már kirajzolódnak a testet ölteni vágyó figurák. Szintén ’83-ban készült a Melancholia című kép, amelyet Rieder e mondataival nagyon pontosan elemzett: „A már ismert, nagy méretű kartonra festett alkotás széles, türelmetlen gesztusokból felépülő hibrid képterén át-átüt a hordozó bordázatának recés ritmusa. Soós a rozsdavörös-fakókék felületre kígyózó-imbolygó rajzolatokat vitt fel, a bal oldali a későbbi Létvonalak ciklus örökké visszatérő gubancait idézi, a jobb oldali a ’90-es években kiteljesedő nagy témát, a Melankóliát”.

A négy nagy vásznat Soós kisebb munkái és szobrai egészítik ki. A plasztikák izgalmas párbeszédbe keverednek a monumentális festményekkel, mert míg a táblákon épp formálódik az alak, a szobrokon láng- vagy füstoszlopok formájában jelenvalóvá is válik. Ezek az alakok amorfak, törékenynek hatnak, lét és nemlét között lebegnek, formájuk esetleges, spontán, ezért kinyitják a néző asszociációs mezejét, és hozzásegítik, hogy a létezésére reflektáljon.

Fotó: Einspach Brúnó / Einspach Fine Art & Photography