Az élet véges – ezt mindannyian tudjuk. A halálhoz persze nem sokat konyítunk, csak tudjuk, hogy van, a létezés egyfajta befejezéseként gondolunk rá. Sokan – filozófusok, írók és költők, de még az egzakt tudományok szakértői, a biológusok, a fizikusok és az orvosok is – a mai napig keresik az emberi halandóság misztériumát. Talán most nincs értelme belemenni a különböző egyházak halálértelmezésébe, a halálon túli élet kérdéseibe. Maradjunk a tiszta és egyszerű befejezésnél, az élet lezárásánál. Az élet és a halál együtt járó páros, s amint azt Kertész Imre is mondta: „a költők nem mindig tudják, hogyan kell élni, csaknem mindig tudják viszont, hogy meghalniuk hogyan kell”. E gondolat mentén jártunk utána annak, hogy a neves tollforgatóink hogyan töltötték földi életük utolsó perceit, és hogyan érte utol őket az a bizonyos – ismeretlen – halál.
Csáth Géza
„Az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megítélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek... meghalnak.”
„Csáth Géza morfinista volt és – közvetlenül – a morfium ölte meg őt, harminchárom éves korában” – írja Csáthról az unokatestvére, Kosztolányi Dezső. De mit jelentenek a költő szavai, mi történt pontosan? Milyen előzményei voltak az író, orvos és pszichiáter halálának? „Hogy mikor kezdett élni a méreggel, biztosan nem tudom, de nem sokat tévedek ha – egyes jelek nyomán – 1910-re teszem azt az időpontot, mikor először szúrta magába az oltótűt és rákapott a szer használatára. Ekkor a Moravcsik-elmeklinikán mint gyakorlóorvos működött. Irodalmi neve napról napra fényesebbé vált. Darabjait játszották a Magyar Színházban s egymás után írta azokat a novelláit és cikkeit, melyek a megújhodó irodalom eseményei. A méreg hatása lassan mutatkozott. Én, aki gyakran érintkeztem vele, négy évig, a háború kitöréséig észre se vettem, hogy beteg, és csak utólag fedeztem föl életében és cselekedeteiben olyan jelenségeket, melyek most - a tudottak alapján – idegenül hatnak rám és lassú pusztulására mutatnak. Annyi bizonyos, hogy kevesebbet írt, mint annak előtte. Elkészült egy drámával, de a fiókjába zárta. Néha csalódottan beszélt az irodalomról, azt mondta, hogy boldog akar lenni, aztán egy napon váratlanul és érthetetlenül megházasodott, választását pedig sem a közeli hozzátartozói, sem a barátai nem értették meg, rejtélyesnek tartották. Nyilvánvaló, hogy ekkor már ketten gondolkoztak és cselekedtek: ő és a morfium, mely beivakodott a vérébe és átalakította egykori egyéniségét” – emlékezett vissza Kosztolányi.
„Márciusban ismét idejött szegény unokaöcséd, megint kocsin, hogy magát a Moravcsik-klinikára felvétesse, de nem kapott Budapestre utazási igazolványt és ezért öccse a bajai kórházba helyezte őt el, honnan azonban visszaszökött Regőcére. Innen azt írta édesapjának, ő mint orvos megállapította magáról, hogy a morfinizmusból teljesen kigyógyult s így nincs értelme, hogy tovább is kórházban időzzön. Ez természetesen ámítás volt. Így történt, hogy feleségét július 22-én délután a rendelőszobában három revolverlövéssel agyonlőtte. A szerencsétlen asszonyt kislánya mellett érte az első lövés, még volt annyi ereje, hogy a szomszédsághoz meneküljön, hol egy óra múlva meghalt. Utána Csáth Géza fölvágta karján az ereit és nagy adag morfiumot is vett be, de egy szerb katonaorvos rögtön gyomormosást végzett, bekötözte őt s megmentette az életnek. Még aznap este a bajai kórházba szállították, hol többször meglátogatta öccse, kinek nem akarta elhinni, hogy a felesége meghalt, habár a temetési számlákat is felmutatta neki. Baján szeptember első napjáig ápolták őt, aztán az itteni kórház elmeosztályába hozatták, szeptember 11-ről 12-re virradó éjjel megszökött és 12-én reggel hat órakor – kórházi nadrágban, csíkos kórházi sapkában és zsakettben – beállított gyógyszerész nagybátyjához, kitől morfiumot és atropint kért. Természetesen nem kapott. Félórai ottidőzés után távozott és Budapest felé indult gyalog, a nagybátyjától kért száz koronával. El is jutott a demarkációs vonalig, hol a katonák föltartóztatták és visszafelé kezdték kísérni. Ő könyörgött, hogy lőjék agyon, mert nem akart a kórházba visszamenni. Mikor a katonák nem teljesítették a kívánságát, a magánál levő és – nem tudni, hogyan és honnan szerzett – mérget lenyelte és szeptember 12-én este hat órakor meghalt. Holttestét másnap hozták be kocsin a városba és az itteni temető halottasházában ravatalozták fel. A temetés előtt öccse felboncoltatta a holttestet bátyjának még életében kifejezett határozott kívánságára. Dr. Vály Dezső vette ki az agyvelőt, a szívet és a májat, melyeket öccse formalinba téve mielőbb Budapestre szándékozik vinni, hogy a klinikán megvizsgáltassa” – tudjuk meg egy névtelen ismerős Kosztolányinak küldött leveléből.
József Attila
„Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom,
Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt,
A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt
S bus esten meztelen bőrig megázom.”
„József Attila költő, a Nyugat munkatársa és a Szép Szó szerkesztője, ma délelőtt Balatonszárszónál a vonat elé vetette magát” – írják a Szabolcsi Hírlap hasábjain 1937. december 3-án. A költő halála a mai napig vitatott. Vannak, akik egyetértenek az öngyilkosság szándékával, vannak viszont, akik – különböző nyomozást folytatva az ügyben – balesetnek tekintik a történteket. Dr. Garamvölgyi László a Hogyan halt meg József Attila? című könyvében a baleset mellett szóló tényeket sorakoztatja fel. Ám a költő öngyilkosságát már Garamvölgyi előtt is többen megkérdőjelezték. 1988-ban Miklós Pál azt írja, hogy „talán nem jelentés nélküli a szárszói bakter egykori vallomása: József Attila alálődörgött egy lassan guruló, üres vagonnak. Se nem ugrott, se nem esett, sehol a drámaian robogó gőzös: csak úgy alálődörgött.” Garamvölgyi László bűnügyi szakértőként mondja ki a végső megállapítását: „József Attila halála véletlen baleset volt.”
„Halálát nem lehet elegáns nagyvonalúsággal vagy lexikoni tömörséggel elintézni. Szomorúan tapasztaltam, hogy még az autentikus forrásnak vélt dolgozatok is kozmetikáznak, a felületesebbje pedig fenntartás nélkül fogadja el az öngyilkosságot. Holott már a halálakor – igaz, egyszerű falubeli emberek – megfogalmazták a nikodémuszi szkepszist: lehet, hogy tényleg baleset volt?” – írja a könyv első oldalain Garamvölgyi, majd két aspektussal alátámasztja vélekedését.
„1. Én mindvégig a fellelhető, a rendelkezésre álló tárgyi bizonyítékokat vettem figyelembe, akceptálva és tiszteletben tartva az ebből mások által levont következtetéseket. Azonban a hatályos normák alapján – figyelemmel a szabad bizonyítás, illetve a bizonyítékok szabad értékelésének alapelvére – csak és kizárólag a törvényes úton beszerzett, a tény- és tárgyszerűségében megalapozott, szubjektivitásoktól mentes állításokat lehet elfogadni. Éppen ezért – ezen szempontok szerint – kizárólag a tárgyi bizonyítékok (jegyzőkönyvek, szakvélemények, táviratok), illetve a hiteles tanúvallomások jöhetnek szóba. Ez tehát a következőket jelenti: a fentebb említett tárgyi bizonyítékok – az öngyilkosság tekintetében – megalapozatlansága, (ön)ellentmondásossága és nyilvánvaló elfogultsága alapján, bizonyítékként szóba nem jöhetnek, így azok semmilyen tekintetben nem támasztják alá az öngyilkosság tényét. A személyi bizonyítás pedig – tekintve, hogy csak egyetlen tanú él, illetve nyilatkozó képes (József Etelka, most 98 éves) –, aki egyértelműen azt mondja, állítja: baleset volt! A személyi és a tárgyi bizonyítékok komplex értékelése, alapos mérlegelése után, az ebből levonható következtetések alapján – és mindezekre tekintettel – kétség nem férhet tehát a balesethez, amit tényként kell megállapítani.
2. A bizonyítási eljárásom során eleve két, a koncepciómat nagyban erősítő bizonyítási eszközről lemondtam. Az eljárásjog ismeri és elfogadja a bizonyítási kísérletet mint bizonyítékot és bizonyítási eszközt, ám ehhez (ugyanis kritérium) ugyanolyan vagy hasonló körülményeket kellett volna teremteni, ami – ellenére a változtatásoknak (1968-ban átépítették az állomást) – eredményes rekonstruáláshoz vezethetett volna. Ám le kellett volna zárni – esetleg több napra is – az állomást és olyan külső segítségeket igénybe venni, aminek anyagi fedezetét vállalni nem tudtam. A másik – számomra elvi és etikai akadály – pedig az exhumálás, amelynek gondolata fel sem merült bennem. Ez valóban méltatlan lenne József Attilához. Hangsúlyozom, eszem ágában nem volt, de az mindenki számára nyilvánvaló, hogy milyen egyszerű lett volna ezáltal bizonyítanom sérüléseit és megfellebbezhetetlen választ adni a baleset verziójában kétkedőknek.”
Radnóti Miklós
„Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem.”
„Egy nap, fél nap, pár óra – ennyin múlott” – mondta Tóth Péter Lóránt versvándor, aki Radnóti Miklós halálútjáról készített előadást. Nemcsak elmesélte, át is élte Radnóti utolsó útját, hiszen a költő nyomába indulva ő is végigjárta az utat Bortól Abdáig. Az elején volt esélye hazamenni – mondta Tóth Radnótiról –, az élet, a menekülés végig ott volt a nyakukban, de a halál mindig közelebb merészkedett, s így végérvényesen megpecsételte a költő sorsát. Radnóti ugyanis többször elveszítette a szabadulás lehetőségét, számos tömeggyilkossággal kénytelen szembenézni, a saját sírjukat megásó emberek gyötrődésének állandó szemtanúja, miközben érzi, a halál őt sem kerülheti el. „Radnótival együtt 3200 munkaszolgálatos indult útnak annak idején, több mint a felük meghalt.”
„Éjjel. Az ember ír, egyre ritkábban, de ír s nem tudja, hogy nem önmaga halálos ítéletét írja-é” – olvashatjuk Radnóti Naplójában, amit a költő 1939. augusztus 13-án jegyez le. Az augusztus 31-ről szeptember 1-jére forduló éjszakán Radnóti és felesége, Fanni, rosszul alszik; másnap megtudják a hírt: kitört a háború.
„A balkáni áttörés után a németek visszavonultak. A Berlin-tábor 1944. szeptember 17-én indult. Az első lépcsőben a tényleges korosztálybelieket vitték, mert azoktól még további kényszermunkát reméltek Németországban. A tartalékosok a második lépcsőbe kerültek. A hazatérés vágyától sürgetve, aki csak tehette, az első lépcsőbe akart jutni. Így indult velünk Radnóti Miklós és az orvosok többsége is. Csakhogy a háború kiszámíthatatlan. Az első lépcső háromezer foglyából száz sem élte meg a felszabadulást (ma már csak 7-8 életben maradt bajtársról tudunk). A második lépcső valamivel később induló vonulatát még Szerbiában feltartóztatták a partizánok; lefegyverezték és fogságba vetették a keretet. A második lépcső csaknem hiánytalanul megmaradt, hazafelé a már felszabadult Szegednek vették útjukat a bajtársak” – tudjuk meg Levendel László A túlélő című könyvéből.
„Radnóti csoportja a Veprőd, Ószivác, Sombor (Zombor), Bezdán, Kiskőszeg, Darázs, Mohács útvonalon haladt. Mohácsról marhavagonban vitték tovább őket Szentkirályszabadjára. Szentkirályszabadja után Radnóti sorsa bizonytalanul követhető. Győrben a (szövetségesek által indított) szőnyegbombázások alatt megsebesültekkel túlzsúfolt kórházak nem fogadták be a beteg munkaszolgálatosokat. Győrből Mosonmagyaróvár felé indultak el, de Abda község előtt átmentek a Rábca folyó hídján, ott az országútról jobbra letértek, és a folyó partján körülbelül négyszáz métert haladtak. Itt leparancsolták őket a lovas kocsikról. Mivel a munkaszolgálatosok már túl gyengék voltak, a katonák maguk ástak a gát Abda felőli részén, a gáttól körülbelül húsz méterre, egy fákkal, bokrokkal határolt tisztáson két és félszer két és fél méteres, mintegy másfél méter mély sírgödröt. Amikor a sírgödör elkészült, a mozgásképes munkaszolgálatosokat leküldték, hogy az alját tapossák le. Ekkor tüzet nyitottak rájuk. A többieket egyenként kísérték a gödörhöz és belelőtték” – foglalta össze Ferencz Győző.
Ady Endre
„Fekete pillangók fogatja
Térjen vissza üres batárral,
Halálvirág, szaladj te is,
Ne tudd meg, hogy én egyedül
Mit beszélek majd a halállal.”
„A költő 1918 őszén, még Csucsán értesült az országban és a fővárosban történt eseményekről, és minden erejével, igyekezetével azon volt, hogy a sorsdöntő napokban ott legyen Budapesten. Ott akart lenni azoknak az eseményeknek a középpontjában, amiről kicsivel később így vall: Az én forradalmam! Azonban az ősz ráuszítja az akkor javában tomboló spanyolnáthát. Betegen, rendkívül mostoha közlekedési viszonyok között mégis eljut Budapestre, de az út viszontagságai még jobban aláássák amúgy is gyenge egészségét. Azonnal ágynak esik. A Veress Pálné utcai lakásban felesége, Boncza Berta ápolja éjt nappallá téve. 1919 januárjáig többnyire ágyban feküdt. Bár néha felkelt, de nem sokáig bírt talpon lenni. Barátai segítségével egyszer a Nemzeti Tanács egyik ülésére is elment, de gyengesége miatt hamar hazavitette magát. Októbertől a végzetes januárig ötször esett át tüdőgyulladáson, ezért Bertuka úgy döntött, hogy beutaltatja férjét a Liget szanatóriumba. A hozzá eljutó hírek is rontották amúgy is rossz állapotát. Ekkor tudta meg azt is, hogy a közeli falu lakói kirabolták és feldúlták a csucsai kastélyt. Csinszka, már Te sem tudod megfordítani a dolgokat – mondta egyszer feleségének. És valóban így volt. Az agónia január 27-én hajnalban kezdődött el. Ady ágyánál ekkor csak egyetlen ápolónő, Papp Mariska tartózkodott. A költő halálának másnapján, Nagy Andornak, a Pesti Napló újságírójának elmesélte, hogyan teltek az utolsó órák, percek. Elmondása szerint este Ady megvacsorázott, aztán elszenderedett. Az egész napos magas láz (harminckilenc fok) ekkorra alábbhagyott. Éjféltájt köhögnie kellett. Azután újra elaludt. Reggel nyolc körül már nehezen lélegzett. Az inspekciós orvosnő, Reiss doktornő kámforinjekciót adott be, de már semmi nem segített. Reggel negyed kilenckor beállt a halál” – írja Tabéry Géza, Ady Endre barátja a költő haláláról.
Csinszka így emlékezik vissza az Ady halálát megelőző napokra: „Tehetetlen vagyok. Végre engedek az orvosoknak, s bevisszük Károllyal a P-Liget szanatóriumba. Naponta kijárok hozzá – bár az első napokban redukálnom kell az ügy érdekében. Amíg oda visszük, folyton gyanakszik, hogy őrültekházába kerül. Ottan minden mindegy. Gyönyörű fehér szobában, jó ápolónővel, a legszebb virágok között – fekszik és nem akar tudni senkiről, semmiről. Amit mondanak, megteszi, de nem beszél és mindég ijedtség van a szemébe. Engem mindég megismer, mosolyog, simogat és utolsó este úgy csókol, hogy életemben először félek és irtózom a szájától. Utam Jászihoz, terveim. Az utolsó délután. A halál. Érmindszenti sürgöny…”
„Szívének főütőere beteg volt tudtom szerint már tíz éve. Ez a főütőér szakadt meg, és a poéta szíve-vére belsőleg elfolyt. Az ütőér megbetegedését mi okozta? Vérének vérvirágos megbetegedése? Az is. Az alkohol is. De nagy szívének fokozott munkája is, amelyet nagy szenvedései, haragjai és ujjongásai hoztak létre” – tudjuk meg Ady halálának okait Lukács Hugó, a költő kezelőorvosának összefoglalójából.
