Felejtsük el Zsurzs Éva 1966-os filmjét, és kizárólag az Othello Gyulaházán című Gádor Béla-kisregényből színpadra adaptált Tasnádi István-darab soktapsos előadására koncentráljunk. Olybá tűnik, hogy az angyalföldi (pontosabban: az Angyalföldre járó) közönség szereti kedves színházának művészeit, mert már az entrée-jukat is tapssal jutalmazza. És az is bizonyos, hogy a publikum a tőről metszett magyar operettet és Karel Gottot vitathatatlanul jobban élvezi, mint a prózai részeket (az operett gyökerének osztrák elágazásait felejtsük el, és a csehszlovák énekes ikont is tekintsük inkább korabeli és a közös Ká-Európára történő szimbolikus utalásnak - hiszen Európa közepe Gyulaházán van). A Csárdáskirálynő betétdalai tapsvihart, sőt -orkánt, a Blazsovszky Ákos énekelte punk tettnek semmiképp nem nevezhetően betoldott Lady Karneval pedig egyenesen ovációt váltanak ki, míg az "Almádit játsztam itt" megjegyzés Mihályi Győzőtől még gyér mosolyra sem serkenti a nézőteret. Egye fene, beszéljenek valamit a Te rongyos élet meg az Asszony összetör között, az se baj, ha az nem a Kálmán-operettből való. Már csak néhány magyar nóta kellene pluszban (háromtagú cigányzenekar úgyis van a színpadon mint a gyulaházi teátrum színészbüféjének állandó díszlete és kelléke), és tökéletes lenne az este. Kulissza-komédia műfajmegnevezés? Színházi (ön)reflexió? Ugyan már.
A József Attila Színház színpadára épített Gyulaháza maga a sivár lepukkantság, s bár más-más formán, de benne minden színész egyaránt borzasztóságos és a ripacsériáig elmenően tehetségtelen. De ezt tudjuk, nem is várunk el mást, hiszen ez az alaphelyzet. Ami ennél nagyobb probléma, hogy az egy fecske majd nyarat csinál alapon minisztériumilag kihelyezett, konfliktust kiváltó Debrődy 'Sztanyiszlav' Laciról sem derül ki, hogy különösebben tehetséges volna, miközben két felvonáson keresztül próbálja a recenzens magától elhessegetni a gondolatot, hogy Zöld Csaba legalábbis ránézésre egy Méhes Lászlóba oltott Zsótér Sándornak tűnik. (Aztán jön egy megjegyzés egy vetkőzést igénylő szerepről, és a ránézés érzetté válik.) Mindenesetre erről az ifjú titánról elképzelhetetlen, hogy abszurdot rendezett, és Othellójából épp csak a koncepciót adó szép letisztult tér és a fénykulisszák hiányoznak, a térmikrofonok is jobbára a Csárdáskirálynő-betétekben működnek, de Vivaldi legalább jó hangosan szól. Szenvedélymentes ez a Debrődy, hideg és saját görcsös szürkeségéből ki nem lépő fiatalember, akitől az arisztokratikusan művészi kívül- és felülállás meglehetősen távol áll.
Még szerencse, hogy akiket rendeznie kellene, azok legalább valamilyenek. Igazi, vérbőn maníros, öblögető, nagy gesztusokkal dolgozó, a felszenteltségnek (lásd: Thália papjai és papnői) teljes tudatában levő, primadonnalelkű műmájerek, a lehető legvidékibb színházban tisztességes rutiniében megőszült, kopaszodásukat tupéval leplező teátristák, akik ha férfiak, Shakeapeare-darabban is jelmezbáli cigányvajdának öltözött békétleneket alakítanak, s ha nők, akkor magukat örök Júliának képzelik. Nekik a színház annyiban rizikó, hogy a Marica grófnő vagy a Csárdáskirálynő megy-e. Sztankay István, Esztergályos Cecília, Kocsis Judit, Józsa Imre élvezettel
tehetségtelenke-dik szét karaktereiket, Újréti László mint társulatigazgató a pozícióhoz szükséges bölcs pragmatizmussal árnyalja a figurát. A gyulaházi ensemble csoportos szereplőinek és titánjainak meg neve van, csak módja nincs, hogy bármit is mutathasson magából. Kivételt képeznek ez alól természetesen a főszereplők. Balogh Annát mindig öröm színpadon látni. (Tessék kapkodni utána!) Gyönyörű, rafinált, izgalmasan üde jelenség. Pálmai Violája feltűnően képességes, minden számítástól mentes színésznő. Mihályi Győző bömböl, amikor bömbölnie kell, és göndör paróka ide, bebarnított arc oda, Othellóként szép, őszinte hangsúlyra vált.
Az előadás úgy indul, hogy Zöld Csaba az elsötétített nézőtéren jegyszedői világítás segítségé-vel vág át, majd kigyullad egy kulissza, aztán intrikus beleesik a süllyesztő-be, ami viszont zárt állapotában meglehetősen remeg. Veszély azonban sehol nem leselkedik.
