Hol zsarnokság van – A játszma című filmről

A besúgó sokféle kommentárja most, A játszmával való összevetésben, újra gyúanyaghoz jut majd. A realitásvita elé vágnék azzal, hogy leszögezem: a pontos történelmi rekonstrukció igényét alaptalannak tartom. Sem a sorozatot, sem a filmet nem ez fogja megmérni. Mert – mint az mindenki számára nyilvánvaló – a lényegét tekintve még a legaprólékosabb, a történelmi tényekhez kínosan ragaszkodó, történész szakértők tucatjait alkalmazó játékfilm is színtiszta fikció – sőt még az úgynevezett, fából vaskarika dokumentumdrámák is. Az egykor történteknek már korukban is sokféle értelmezésük volt, és soha nem létezett csontig csupaszított, megkérdőjelezhetetlen, egyjelentésű, atomi „tény”. Az alkotóknak pedig joguk van hozzá, hogy a számukra fontosabb „tényeket” hangsúlyozzák, míg másokat lényegtelennek tartsanak, sőt még ahhoz is, hogy „hamisítsanak”, ha a cselekmény logikája úgy kívánja. Rossz helyen próbál történészebb lenni a történésznél, aki a filmdrámákra az „objektivitás” mércéjével közelít rá. De még az is, aki a történészeken kéri számon az állítólag kívánatos objektivitást. Bármilyen nehéz elfogadni, még a történetírás is kifejezetten szubjektív műfaj; olyannyira, hogy sokan a regényíró munkájához hasonlítják.

Lelki szemeimmel máris olvasom A
játszmára vonatkozó azon dicséreteket, amelyek hitelesebbnek ítélik A
besúgónál. Hogy miért tartok ilyesmitől? Azért, mert míg A besúgó
merész, folyton a mára kacsintó, játékos kísérlet, A játszma sokkal
komolyabb-komorabb, és a kor nyomasztó levegőjét, az egykori hétköznapokat
rögvalóbban, szinte tapinthatóan akarja megéreztetni, vagyis úgymond
történelmibbnek álcázza magát. De ettől még szintén fiktív, sőt helyenként
hollywoodi filmekbe illően kalandos – és ez persze semmiképpen sem teszi
hiteltelenné.

Hollywood emlegetésével kifejezetten dicsérni akartam: képes ugyanis reálisként eladni vad fordulatait. Elhitetni, amiről később kiderül, hogy semmi köze sem volt az „igazsághoz”, és villámgyorsan bevonzani szenvedélyes összefüggéseibe. A történelem hálójában vergődő ember kínjait elénk tárva képes megértetni, hogy ott és akkor mindenki a maga „kisszerű”, hétköznapi boldogságára vonatkozó döntéseket hozott, nem pedig az utókor ítélőszékére tekintve cselekedett. Hogy az ideológiai máz alatt karriertervek, boldogságvágy, féltékenység húzódott meg, hogy hősei nem papírmasé-figurák, hanem csupa élet, kétely, vágy emberek. Ez pedig nagy erénye A játszmának.

Míg maga a „játszma”, amelyről szpojlerveszély miatt nem nagyon írhatok, számomra erőltetett konstrukciónak tűnik. Amikor a film véget ért, azonnal arra gondoltam: ezt rendesen odatették, de az igen problematikus, hogy mivel és miután a sok titokra, cselszövésre, tettetésre végül fény derül, visszamenőleg hirtelen már súlytalannak tűnik a történet. A képlet megoldása érdektelenné teszi a korábbi „feladványt”, mintha az alkotók maguk helyeznék elénk kipreparálva a mindaddig az erdők rémeként bemutatott, félelmetes és titokzatos medvét. Vagyis nem olyan filmről van szó, amelyet újabb mélységei felfedezésének reményében újra meg akarnánk nézni.

Addig azonban, míg ide eljutunk, parádés alakítások sora vezet. A dráma négy főalakja: Markó, a sztrók után lábadozó korábbi titkosszolgálati vezető (Kulka János), volt kollégái, a házaspár Éva (Hámori Gabriella) és András (Nagy Zsolt), a magas rangú titkosrendőrök, valamint Abigél (Staub Viktória), aki vidékről Budapestre és éppen Markóhoz költözik, hogy az ELTE-n tanulhasson. A film az ő kamaradrámájuk; a köztük levő viszonyok bonyolultsága és további bonyolódása határozza meg a cselekményt, amelynek alakulása komoly hatással lehet a házaspár karrierjére. András tart Markótól, és joggal, mivel köze volt Markó feleségének halálához: nem szerzett neki penicillint, ami megmenthette volna.

A játszma erőssége és gyengesége egyazon tőről fakad: hogy kizárólag e négy ember és viszonyaik története, mintha burok volna körülöttük.

Rajtuk kívül mindenki, még az amúgy fontos szerepet betöltő, a háttérben áskálódó kolléga, a Scherer Péter által játszott Kulcsár is csak marginális, valódi szerephez nemigen jutó karakter, ami olyan érzést kelt, mintha az alkotóknak nem lett volna ötletük még egy nagy színész méltó feladattal való ellátására. De nemcsak ez a baj, hanem az is, hogy a négyes mintha úgymond a saját külön bolygóján élne, és valódi kapcsolatban senki mással nem lenne. Ez „laboratóriumi” jellegűvé teszi amúgy kivételesen magas színvonalú összjátékukat.

András feladata Abigél beszervezése Markó megfigyelése céljából. A mesterkémről ugyanis feltételezik, hogy valamit forral, de nem tudják, hogy mentális állapota alkalmassá teszi-e a bajkeverésre. Ezt és a valódi szándékait Abigélnek kellene kiderítenie, akit András „mentorál”. Mivel e tevékenysége során veszélyesen közel kerül a lányhoz, a gyermekre vágyó, ám az András elhidegülését érzékelő feleségnek gyorsan elege lesz a „titkos műveletből”. Andrásnak viszont úgy általában mindenből, egész hazug életéből és a rendszerből van elege, és új életet kezdene. Markó eközben tesz-vesz, gyanúsan viselkedik. Mintha készülne valamire.

A sajtóvetítés utáni
sajtótájékoztatón valaki a stábból azt mondta, hogy ez a film a bizalomról
szól. Arról, hogy nem tudunk bizalom nélkül élni, kapcsolatban lenni, ám a
bizalmunkkal könnyen visszaélhetnek és sokszor vissza is élnek, ami megsebez
bennünket, és kételkedővé tehet mindenféle kapcsolatunkra, azok igaz voltára
vonatkozóan. Egy titkosszolgálatnál az az alap, hogy senkiben sem szabad
megbízni, de mivel az ember „bizalmi üzemmódra” van kitalálva, a problémának
nincsen megoldása. A kém mestersége a színlelés, és minél jobban színlel, annál
jobb kém, de ettől még ő is ember, és nem képes másképpen élni, mint hogy
bizonyos személyekben vakon megbízik. Vagyis szakmai értelemben hibát követ el.

Noha nyilván nézőcsalogató szerepe is van, a film erotikáját én ebben a keretben értelmezem. A másik előtti lecsupaszodás a korlát nélküli bizalom szimbóluma, aminek egy diktatúrában semmilyen biztos alapja nincsen – túl sok történetet ismerünk apák által elárult fiakról és fiak által elárult apákról, ahogyan sokszor a házastársak is tévesen bíztak meg egymásban.

„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van (…) ott van a nászi ágyban” is.

Ez mind igaz – mégsem éreztem úgy, hogy A játszma különös erővel szólna éppen erről. Hogy ez lenne az az igazság, amit mindenáron a lelkünkre akarna kötni. Ha valamit mégis, akkor talán inkább azt, hogy mintha lenne az emberi létezésnek valami démonias, minden ártatlant, emberit, igazat, tisztát a maga körébe vonó, tönkretevő vonása, amely titkon mindannyiunkat meghatároz, megront. Markó állandó vágya és kérése viszont, hogy útlevélhez juthasson, mégis mintha bizonyos politikai berendezkedések embertelenségére és az attól való szabadulás reális lehetőségére utalna.

A négy főszereplő kiválóságát már említettem. Annyira jók, hogy nem is igen tudnék közülük választani. Kulka János szerepe azonban – mint a sajtótájékoztatón el is hangzott – abból a szempontból kitüntetett, hogy nélküle nem készült volna el ez a film. És ami még kivételesebbé és filmtörténeti jelentőségűvé avatja a dolgot: hogy bizonyos értelemben önmagát, a sztrók után újrakezdő, újraépülő embert játssza, akit részben éppen e célból talányos karakternek írtak meg. Akiről egész biztosan végig nem lehet tudni, hogy birtokában van-e már minden korábbi képességének, és „ott belül” (mint Kulka el szokta mondani) mindent tud, csak arra nem képes arra, hogy maradéktalanul ki is fejezze, a környezetével is közölni tudja. Ha belegondolunk, ez a színészet lényegét érinti, ezért Kulka és a rendező részéről is a lehetetlen megkísértése, valóságos salto mortale volt – és a sikere sokrétű, tehát nemcsak szakmai, hanem mélyen emberi és etikai vonatkozású is. Nem csodálkoznék, ha a mozikban hozzám hasonlóan ezrek ünnepelnék könnyezve ezt a visszatérést.

Nem sorrendet alkotok, amikor
folytatom, de Hámori Gabriella alakítása engem különösen megérintett. Leginkább
a féltékenységi jelenetekben, mert az arca ott szinte metamorfózison ment át.
El sem tudom képzelni, hogy ilyen mélységeket hogyan képes valaki magából
felszínre hozni. Hogy a szeretetvágyat és a sebzettséget egyáltalán hogyan
lehet eljátszani, ráadásul ennyire eszköztelenül. A pokol, amelybe Hámori
játéka betekintést enged, életünk legsötétebb pillanatait, a megcsalatottság,
elárultság, elárvultság legszomorúbb tapasztalatait eleveníti fel bennünk.

Nagy Zsolt az események középpontjában álló, azokat újra meg újra továbbgörgető karaktere a filmnek, és néhol mesterien, hideglelősen gonosz tud lenni – ez megint olyasmi, amit talán nem lehet tanítani. Staub Viktória pedig úgy mozog a harcedzett, rutinos kollégák között, mintha mindig is ezt csinálta volna, mintha ez már a századik filmszerepe lenne. Kivételes tehetségnek, intellektualitás és ösztönösség terén egyaránt roppant jó érzékű színésznek tűnik, aki ártatlanságot és rafináltságot ugyanazzal az elhitető erővel képes eljátszani, akár egy jeleneten belül is.

Az eddig leírtak alapján talán már sejthető a summa: A játszmában szerintem több lehetőség volt, mint amit sikerült realizálni, kiteljesíteni, és vérzik az ember szíve amiatt, hogy ennyi tehetség belepakolása nem kumulálta kivételesen nagy nagy alkotássá. Bárcsak sorozat lenne belőle! Minden héten izgalommal várnám.

A nyitóképen Staub Viktória és Kulka János. Forrás: Magyar Nemzeti Filmintézet