Több helyen írják, hogy az Egek ura a 2009-es év legjobb hollywoodi filmje - legyen az állítás igaz vagy sem, a hangsúly itt a hollywoodin van. Mert Oscar-, BAFTA- és Golden Globe-jelölések tömkelege ide vagy oda, ez a film mégis magán viseli az álomgyár tömegfilmjeinek minden sajátosságát - valamivel viszont jobb az átlagnál.
Noha érdekes a témaválasztás - Walter Kirn regénye volt az alap -, ez önmagában még nem emelné ki a filmet a mezőnyből. A sztori szerint Ryan Bingham (George Clooney) szakmája mások kirúgása - és ő a szakma legjobbja. A céget, ahol dolgozik, a gyávább igazgatók kérik fel a leépítések gyakorlati kivitelezésére - nincs szó tanácsadásról, tréningről vagy céges stratégiák tervezéséről, a munka kizárólag a pár perces elbocsátó beszélgetésekre korlátozódik. Amint az egyik céggel végzett, Ryan már repül is tovább a következő államba, otthona gyakorlatilag nincs. Vagyis persze van: a repülőgépen, szabványosan kisméretű (a becsekkolás idejét lerövidítő) bőröndje mellett.
Így megy ez évek és a levegőben megtett mérföldmilliók óta - mígnem a cég üdvöskéje, a huszonegynéhány éves és rendkívül ambiciózus Natalie (Anna Kendrick) javaslata alapján röghöz akarják kötni Ryant és minden kollegáját, hogy a költségminimalizálás érdekében videós beszélgetésekre cseréljék a személyes bájcsevelyt. Ryan, hogy bizonyítsa az ötlet működésképtelenségét, elviszi magával a terepre a lányt - közben összeismerkedik és -melegedik egy, az övéhez hasonló életmódú nővel, és évente csak párszor látott húgának közelgő esküvője miatt még a családi jótétemények ízébe is belekóstol. Élete tehát - egy nő oldalán, egy család látókörében, szinte láthatóan melegedő szívvel - elkezd közeledni a hollywoodi romkomokéban megszokotthoz, ahogy többnyire a film is szépen halad a megszámlálhatatlanul sokszor látott (kell-e mondani: hollywoodias) mederben.
A kulcsszó ezúttal a többnyire: a papírforma szerint bekövetkezendő események közül csak néhány esik meg valóban, s a közhelyesen giccses végkifejlet felé vezető út is elkanyarodik minduntalan, hogy elmaradjon a tökéletes happy end. Ezt pedig kis jóindulattal akár hitvallásnak is felfoghatjuk: ahhoz, hogy egy csapásra rendbe tegye az életét, Ryannek nem elég csak egy bátor elhatározás - az amerikai álom nem leselkedik ott minden utcasarkon.
Az átlagtól való örvendetes eltérés mellett az Egek ura másik erőssége annak az elitista, kívülről nézve nevetségesen sznob világnak az ábrázolása, ami (megint csak) viszonylagos újdonság a tizenkettő-egy-tucat filmekhez képest. Remek az a beszélgetés, amely során Ryan felcsípi "álmai nőjét" (Vera Farmiga): mindkettejüket felizgatják a nehezebbnél nehezebben megszerezhető törzsvásárlói és elit klubtagsági kártyák, és pergő vitát folytatnak a kategóriavezető, konkurens cégek jellemzőiről. A rendező Jason Reitman mindezt egészen pontosan kimért iróniával adagolja: nem válik karikatúraszerűvé ez a távoli világ, de nem is veszi túl komolyan az egészet. Ehhez persze nagyban hozzájárul a színészeknek az átlagosnál ismét egy fokkal jobb játéka: Clooney és Farmiga a komolyságot humorral tálaló, merev öltönyök és kosztümök mögé, határidőnaplókba bújt emberiessége, és Kendrick saját természetes esendőségét sikertelenül az önbizalom mögé rejteni próbáló, kamaszos naivsága. Mindemellett még egy fokkal szerethetőbbé teszi a filmet a magát kőkeménynek mutató Ryan paradoxonnak tűnő gyerekessége: életének legfőbb hajtóereje az, hogy (a világon nyolcadikként) elérje a tízmillió levegőben megtett mérföldet, s mint egy kisiskolás, mindig lázba jön, ha erről a célról beszélhet.
Még a filmvégi demagóg marhaságok (kirúgott dolgozók beszélnek arról, hogy most már tudják, pénzért nem lehet megvenni azt a melegséget, amit az otthoni semmittevésben őket átölelő férjük adhat nekik) és a limonádés elemek felülreprezentáltsága mellett is úgy érezzük, az Egek ura komolyabb, eltaláltabb, jobban megcsinált - egyszóval: jobb - film, mint a hollywoodi romantikus komédiák legnagyobb része. És ezzel nagyjából elégedettek is lehetünk.
