A holnap esti kiadás ? ÉJI SÉTÁK ÉS ÉJI ALAKOK

A rokkant nyomdász, a halála közeledtét érző, súlyosan beteg és a nyomorúságig nincstelen szedő, Gimey János tengődését átmenetileg egy furcsa színházi munka enyhítette: ő volt a kutya (a kutyahang) a színfalak mögött, akár Shakespeare-ben is. Midőn a Rikner Mihály újságírótól kicsikart meghívás révén a szerencsétlen ember egy hangulatos vendéglő asztalánál vacsorához készülődhetne, a szerkesztő úr arra próbálja rávenni reménybeli életszörnyűség-mesélő alanyát: ugasson. Mutassa meg, miért kapott esténként egy forintot a teátrumban. Nem ugatok ? feleli a megalázott öreg. A helyre: a vendéglőre, a nyilvánosságra hivatkozik; hogy itt sokan vannak. Miklauzic Bence tévéfilmjében Vecsernyés János operatőr akként oldja meg a jelenetet, hogy noha a kijelentés előtt és után látunk egy-két vendéget a távolabbi sarokban, a tiltakozás úgy hangzik el, mintha hőseink magukban ? és kettősükbe zárva-fagyva ? ülnének. A képi megfogalmazás így azt beszéli el megrendítően, hogy Gimey nem a ?közönség?, nem az illem miatt nem utánozza a kutyaugatást: emberi méltóságát óvja, hiszen az ember nem állat, a szó nem cserélhető föl vau-vaukkal, vakkantásokkal, amelyeket aztán a riporter megfelelően kiszínezve beleírhat ?a holnapi kiadásba?.

  Az ilyen képekért, képsorokért érdemes (meg)nézni e tévéfilmet ? melyben Gimey aztán mégis ugat; hogy miért teszi, miért megy bele megalázóbbnál megalázóbb szituációkba, miként viselkedik a felbukkanó figurák közegében, s mennyire lett úrrá rajta a reggelre már halállal fenyegető kór, a veszettség, melyet kutyaharapás okozott, az más lapra tartozik. Az Éji séták és éji alakok ötvenkét perce nem krimi, de a társadalmi és pszichológiai oknyomozás eredményét nem lenne szerencsés megosztani az alkotást csak a későbbiekben megtekintő érdeklődővel. Az viszont nem a cselekmény-konkrétumok, hanem a szakmai megoldások következménye ? tehát szólhatunk róla ?, hogy a vizuális komótosságában is szűkszavú mű sokszor zavaróan elfecsegi saját tanulságait, és az idősíkok (az 1880-as évek és a 2010 körüli jelen) egymásra vetülését is túlzottan megsegíti verbalitásával.

  Pedig mennyivel jobb, ha ezt a párviadalként felfogható lelki-lélektani összecsapást a kamera, a beállítás, a színészi játék tölti fel többrétegű tartalommal! Fenyő Iván eleinte pökhendi, szívtelen Riknere a varkocsba fogott hajával egyáltalán nem XIX. századi jelenség: mintha a mából látogatna vissza a régmúltba. De amikor az egyre bonyolódó, rejtelmesebbé váló események éjszakai tudat- és valóságáramában mind kevésbé ura már percről percre változó érzületeinek, haja kibomlik, ideglázában is kortalanná változtatva a fiatal férfi késpenge-arcát. Ezzel leválik a film az évszám-tényekről és a mélységesebb, örökebb emberi tényekre ? nagy általánosságban: szegénység és gazdagság önmagánál többet jelentő megütközésére ? koncentrál.

  Fenyő Iván kitűnő, és a Gimeyt alakító Székely B. Miklós részint partnere játéka által válik még kitűnőbbé. Az 1982-ben elhunyt (a színészlétbe már korábban belefáradt) Molnár Tibor óta a magyar filmnek Székely a legnagyobb egyénisége a kemény szegény kategóriában. A keserűség intelligenciájától a vétkek rezdületi kivallásáig terjedően ezernyi lényegi tartalmat képes megjeleníteni zárt játékmódjának minden pillanatban erkölcsi erőt sugárzó kivételessége.

A két főszereplő együtt emlékezetes; és az epizodistákkal együtt. Miklauzic a vendéglői este folyamán kialakuló csoportozatokat szívesen tördeli azzal, hogy ? nem egészen okszerűen, ám annál jelentésesebben ? egymással feleselő, szétszórt asztalokhoz ülteti őket. Gazsó György az orvos, Egyed Attila a vendéglős, Bánfalvi Eszter Gimey bizonytalan morálú lányának szerepében tűnik ki, de elismerően említendő Molnár Erika, Lengyel Ferenc és Keresztes Tamás neve is.

  Mikszáth Kálmán emberképe felől időben előre fogalmazva, Krúdy Gyula és Csáth Géza világa, szemlélete irányába araszolva építkezik a film, a dúskáló Rikner (ck helyett csak k-val) és a templom egere (de y-os) Gimey furcsa estéjét-éjét előadva, a végére nem kevés meglepetést tartogatva. Sok képi betéte jó (az újságíró rajzain vázlatokból körvonalazódó portrék összjátéka a tényleges képekkel), sok nem (a konyhai körablakon leskelődő vendéglőst már sokszor láttuk ? és ha a film vége felől visszagondolunk, ezúttal nem is kellene látnunk). Miklauzic már korábban megmutatta: érdekli a lefojtott, ?dobozos? helyszín, melyet a vizuális fantáziának kell mozgásba hoznia. Mikor sikerül, mikor nem: az Éji séták és éji alakok olykor lefényképezett színházi előadásnak érződik.

  Historizáló korfestés és modern érzékenység együttese dönti el, miről fog írni a holnapi újság. Sajnos sejthető, miről ? de nem egészen arról, amit Rikner előre készpénznek vett.