Horváth Dániel festményei első pillantásra hagyományos tájképeknek tűnnek, amelyeken hol burjánzó, dzsungelszerű növényzet, hol fenséges hegyvonulatok tűnnek fel. Ám ha jobban elmélyedünk bennük, rájövünk, hogy itt valami nem stimmel. Van ezekben a tájakban valami zavaró, ami kizökkenti a nézőt abból a kontemplatív állapotból, ami a szokványos tájképek jellemző befogadási módja. Mert míg azokat minden gondolkodás és az érzelmekkel való foglalkozás alól feloldódva szemléli, addig Horváth Dániel tájai láttán felhúzza a szemöldökét, csodálkozik, eltöpreng... Majd próbálja megfejteni, hogy tulajdonképpen mi is az, amit lát.
A Horváth festményein megjelenő tájak csak ürügyként szolgálnak arra, hogy általuk az alkotó a valóság észlelésével kapcsolatos gondolatait közvetíthesse.
A látvány mindig másodlagos; célja nem a valóság leképezése, hanem egyfajta interpretációja. Mint a kiállítás ismertetőjében olvassuk: „Egy festmény eleve egy illúzió, egyfajta értelmezése az érzékszerveink segítségével észlelt valóságnak. A valóság pedig személyes preferenciáink folyamatos projekciója. Nem más. Ezek a tájak sem mások, projekciók és spektákulumok egyazon pillanatban. Más táj.” Olyasmi, mint amiről Pilinszky így ír: „A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és »tényszerűbb«. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint pohár víznek a pohár.”
A Busz című festmény idilli, jeges tájat vizionál: a háttérben fagyott hegycsúcsokat látunk, elöl kis patak csörgedezik. Ebbe a békés, harmonikus kompozícióba tolakodik bele egy autóbusz kerekének képe, ami síkszerűségével és pozíciójával egyaránt zavart kelt a tájban. A néző kizökken a szemlélődésből. Nem érti, hogy mit keres ez a gumiabroncs ebben a tájban, hogyan került ide, mi a célja a képen. És amíg ezen tépelődik, újabb részleteket vesz észre. Vékony vonalak szabdalják fel a képsíkot, amelyek úgy hatnak, mintha a vászon részekre lenne szelve.
Ezek a vékony csíkok éppen elegendők ahhoz, hogy a nézőt rádöbbentsék: a hegyek csak sík motívumok, festék és folt, a kép pedig nem az objektív valóság vizualizációja, hanem a vászonra felhordott anyag, ami a realitás igényével lép fel. De bármennyire is az ismerősség érzetét kelti, végül felismerjük, hogy nem más, mint az alkotó víziója.
A Torzított táj I. és a Torzított táj II. felidézi a romantikus allegorikus erdőélményt, ami már Rousseau-nál vagy E. T. A. Hoffmann-nál is erősen megjelenik. Az erdő, a buja táj első pillantásra Horváthnál is a lélek, a szabadság, az elvágyódás szimbolikus terepe. Kompozíciói mégsem teljesen feleltethetők meg a rousseau-i elveknek, hiszen Horváth számára az elvágyódás inkább a valóságból való kiszakadásként és kimenekülésként értelmezendő. Ezek a torzított, többféle festői nyelven megfogalmazott miliők az alkotó belső tájainak kivetülései.
Horváth e képein keresztül rávilágít, hogy a festett kép sosem lehet a valóság. Mindig a környezet szubjektív interpretációja, nem pedig objektív leképezése.
A Tájkép előtt kicsit úgy érezzük magunkat, mint Alice Csodaországban. Olyan helyen, ahol elsőre minden reálisnak tűnik, ám aztán megmagyarázhatatlan és szürreális dolgok történnek.
Ha engedjük, hogy ez az álomszerű világ bekebelezzen, mi magunk is képessé válunk arra, amire a Vörös Királynő, és néha akár hat lehetetlen dolgot elhihetünk reggeli előtt.
Például azt, hogy homályosan felderengő fűzöld katonák emelkednek ki a tisztásból. Vagy hogy a fákon színes agyak alkotják a lombkoronát. Vagy hogy repülő gyémántokon áll az otthonunk.
Horváth előszeretettel él a kép a képben motívummal, ami szintén elidegenítő funkciót tölt be.
Az egyik kompozíciója közepén felragasztott tájképet látunk, amelynek csak az egyik sarka konkrét; a többi szétfolyik, és fokozatosan beleolvad a háttérbe. Így nem tudjuk pontosan szétválasztani egymástól a kép két terét, némileg azonban érzékeljük a különállásukat. Az észlelés harmonikusságát még tovább bontja a felragasztott kép elé festett fekete kör, amelynek belső részében lilás sávokká oldódik a környezet képe. Az alkotó ezzel a gesztussal újabb távolságot hoz létre a néző és a táj között, amelynek töredékessége, sejtelmessége melankolikussá és szürreálissá teszi a kompozíciót.
A kiállítás a Leviathánban érkezik a tetőpontjához. A kiindulópont itt kerítéssel körbevont kert vagy játszótér lehet, ám a különféle torzítások hatására az előtérben egy alak körvonalazódik. Kontúrjai sejtelmesek, így nem is vagyunk benne biztosak, hogy konkrét létezőről van szó, a látvány azonban horrorisztikus borzongást idéz elő bennünk. És éppen azért, mert hiába próbáljuk valamilyennek látni: az észlelésünk csődöt mond.
Valameddig el tudunk ugyan jutni a kép értelmezésében, ám annak tere végül áthatolhatatlanul sűrűnek bizonyul, így végül a kompozíció misztériuma rejtve marad előttünk. Pilinszky Őszi vázlata juthat eszünkbe erről: „A hallgatózó kert alól / a fa az űrbe szimatol, / a csend törékeny és üres, / a rét határokat keres. // Riadtan elszorul a szíved, / az út lapulva elsiet, / a rózsatő is ideges / mosollyal önmagába les: // távoli, kétes tájakon / készülődik a fájdalom.”
Horváth Dániel Más táj című kiállítása szeptember 24-ig látogatható a K Galériában.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
