A Szabadság-szobortól a Tavaszi Tárlatig – Az ötvenes évek képzőművészete

A K Galériában Szabó Noémi művészettörténész tartott workshopot az ötvenes évek magyar képzőművészetéről.

„Auschwitz után verset írni barbárság” (Adorno)

A 2. világháború cezúra a művészetben is. Bizonyos alkotók reflektáltak a történelem borzalmaira, mások pedig az újrakezdés lehetőségét villantották fel a műveikben. Vilt Tibor Gyermekfej című háború után szobrán ugyanazt a tekintet nélküliséget látjuk, mint Farkas István Azt mondta… című 1941-es festményén. A drámaivá torzított arcok a horrort, a borzalmat ragadják meg, és Munch Sikolyát is felidézik. E művekkel szemben Kerényi Jenő partizánemlékművének, a Sassal viaskodó ifjúnak az eltúlzott arányú teste a formálódó MDP erejét és a jövőbe vetett hitet jelképezi.

A 2. világháború utáni időszak egyik nagyszabású művészi projektje volt a Szabadság-szobor megalkotása. Kisfaludy Strobl Zsigmond művének komplex szimbólumrendszere megkérdőjelezhetné a mai létjogosultságát, mégis 2021-ben is az ég felé emeli a babérágat, mivel akadémista szellemben készült, art deco jegyeket hordoz, és kiegészítő szimbólumaitól megfosztva képes dekoratív Budapest-jelképként működni.

Az Európai Iskola (1945–1948)

A 2. világháborút követő néhány év kegyelmi állapot volt: a művészek szabadon alkothattak. Megalakult az Európai Iskola, amely ernyőszervezetként kötötte össze az alkotókat. „Európa s a régi európai eszmény romokban hever… Az új Európa csak Nyugat és Kelet szintéziséből épülhet fel… Meg kell teremtenünk az élő európai iskolát, amely megfogalmazza az élet, ember, közösség új kapcsolatát!” – írták az alapítók: Pán Imre, Mezei Árpád, Kállai Ernő, Kassák Lajos és (Gegesi) Kiss Pál, akik optimista, européer szemlélettel gondolkodtak a művészetről.

Az Európai Iskolának fontos szellemi előzménye volt Vajda Lajos és a szentendrei művészek körének munkássága.

Vajda Derkovits Gyulával, Korniss Dezsővel, Anna Margittal, Ámos Imrével, Rozsda Endrével és másokkal a művészet ősforrásait kutatta. Ahogy a zenében Bartók és Kodály, ők is a népművészeti gyökerekhez tértek vissza. „Abból indulunk ki, hogy tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csakis a magyar népművészet lehet (...). Ugyanazt akarjuk körülbelül, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak, (...) és ennek azért érezzük fokozott szükségességét, mert a mai magyar művészetben mindenki visszafelé kacsint. (...) Törekvéseink arra irányulnak, hogy egy sajátos kelet-közép-európai új művészetet alakítsunk ki a két nagy európai kultúrcentrum (francia és orosz) behatásain keresztül. (...) Össze akarjuk forrasztani azt, ami e két póluson kulturálisan a kétfajta európai embertípus kifejeződését jelenti, hídépítők akarunk lenni.”

Vajda konstruktivista, Ámos Imre expresszív, látomásos, Derkovits sokszorosan rétegzett és Anna Margit gyermekrajzokat idéző művei egyaránt hidat akartak verni a nyugati és a keleti művészet között.

A stiláris különbségek hatására az Európai Iskolából lassanként kiváltak az absztrakt művészek, és megalakították az Elvont Művészek Csoportját. A teoretikus Kállai Ernő adta számukra az elméleti támaszt. Ő úgy vélte, hogy az absztrakt művész az igazi ábrázoló művész, mert a természet arca, struktúrája az absztrakt művekben érhető tetten. Kiállítóhelyük a Galéria a 4 világtájhoz volt, ahol Új világkép című csoportos tárlatukkal mutatkoztak be a közönség előtt. A csoporthoz Gyarmathy Tihamér, Losonczy Tamás, Martyn Ferenc és Jakovits József tartozott.

A szocialista realizmus/szocreál térhódítása

A megalakuló kommunista párt az absztrakt művészetet tekintette a legfőbb ellenségnek. Az építészetben és a képzőművészetben is az új, propagandajellegű, Szovjetunióból importált irányzat vált mértékadóvá, a modernista törekvéseket tűzzel-vassal irtották.

Egész Dunaújváros ebben a szellemben épült fel, ennek nyomait ma is tetten érhetjük a város épületein.

A budapesti Népstadion is szocreál stílusú lett. A kezdeti tervekben a 2-es metró egy korai változata is szerepelt, amelyet 1952-ben kezdtek építeni. A Népstadionnál szovjet típusú megállót emeltek volna, de 1954-ben végül az egész projektet leállították, így a grandiózus épületről ma már csak a tervek mesélnek.

1949-ben a Nemzeti Szalonban kiállítást rendeztek, amelynek anyagát a Szovjetunió művészeinek munkáiból készített másolatok adták. Így például látható volt Alexander Geraszimov Sztálin és Vorosilov a Kremlben című festményének reprodukciója. A tárlat mintegy tájékoztatásul szolgált a közönség és a művészek számára, hogy mi az elfogadott művészeti irány.

A mű legyen közérthető, realista, tartózkodjon az avantgárdtól és a nonfiguratívtól. Ennek szellemében jött létre a Műcsarnokban az Első Országos Képzőművészeti Tárlat, ahol olyan munkákat láthatott a közönség, mint Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauznő vagy Bán Béla Kónyi elvtárs, a Ganz villamossági sztahanovistája című festményei.

Stratégiák a túléléshez az Európai Iskola után

A művészek többféle stratégia mentén igyekeztek fennmaradni és boldogulni.

Voltak, akik ekkor kezdték meg pályafutásukat, és noha korai műveik a szocreál szellemében születtek, később egészen progresszív irányba haladtak tovább. Kokas Ignác, Glatz Oszkár vagy Csernus Tibor ezek közé tartozik.

Mások azonosulni tudtak a szocreál szellemmel. Bán Béla a mozaikszerű, modern festményeit maga mögött hagyva, hitből olyan műveket festett, mint a Rákosi elvtárs látogatása Sztálinvárosban. Bortnyik Sándor korai Bauhaus-művei tele voltak iróniával, ám később ő is azonosult az ideológiával. A Képzőművészeti Főiskola rektoraként már így nyilatkozott: „A valóság értékeléséhez, a nyílt és pártos állásfoglaláshoz sem a tehetség, sem a mesterségbeli tudás nem ad elég alapot, az alapot az ideológia, az ideológiai jártasság, az ideológia vérré válása tudja csak megadni.” Bortnyik ezután készítette el Korszerűsített klasszikusok című sorozatát, amelyben dehonesztáló módon figurázta ki a nyugat-európai művészet nagy és ikonikus alkotásait.

Olyan alkotókat is ismerünk, akik félelemből nem vállalták a művészetüket. Bartha Lajos szerialitásra épülő organikus szobrai után asztali nippeket kezdett gyártani, amelyek tökéletesen idomultak a kor elvárásaihoz.

Barcsay Jenő konstruktivista alkotó volt, a Képzőművészeti Főiskolán tanított anatómiát. Mihályfi Ernő kultuszminisztertől 1949-ben feladatul kapta, hogy készítse el A művészeti anatómia tankönyvét. 1954-ben Kossuth-díjat is kapott érte, pedig sosem tudott politikai közösséget vállalni a rendszerrel.

Voltak, akik teljesen szembementek az elvárásokkal, és üldözött művésszé váltak. Nekik nyújtott menedéket a Budapesti Bábszínház, valamint Vajda Júlia Rottenbiller utcai lakása, ahol az egész kortárs értelmiség megfordult. A bábszínházban politikamentesen, a vizslató szemek elől elbújva alkothattak a rendszerellenes alkotók, köztük Bálint Endre, Ország Lili, Jakovits József vagy Bródy Vera. Így nem kellett feladniuk a művészi szabadságukat.

A Sztálin-szobor pályázata

A nyílt és meghívásos szoborpályázatra 34 pályamunka érkezett be. Néhány alkotó politikai állásfoglalását kívánta közölni a pályamunkájával. Bokros Birman Dezső törpe Napóleont, Vilt Tibor nevetséges alakot, Medgyessy Ferenc feminin Petőfit küldött be. Végül négy művésztől kértek új tervet, és Mikus Sándor műve készült el, amely Sztálin emberségességét, megértő voltát, bölcsességét hangsúlyozta. A szobor megvalósítása elképesztő összegeket emésztett fel, még régi szobrokat is beolvasztottak, hogy legyen elég anyag hozzá.

bokros

vilt_tibor-1

medgyessy-1

1956 a művészetben

1956-ból kevés műalkotást ismerünk, de ekkor készült el Magyarország első konceptuális műve, Erdély Miklós Őrizetlen pénz című akciója. A projekt részletes leírását az artportalon olvashatjuk:

„A forradalom napjaiban az Írószövetség különféle akciókat indított a harcokban elesettek és családtagjaik megsegítésére. A város különböző pontjaira ládákat helyeztek ki, azokban gyűjtötték a pénzt, a ládák fölé pedig plakátokat helyeztek el, az alábbi felirattal: »Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak.« (...) A ládákat nem őrizte senki, az utca népének ennek ellenére eszébe sem jutott a tartalmukat eltulajdonítani. A pénzgyűjtésnek ezt a módját épp azért találták ki a szervezők, hogy a forradalom tisztaságát jelképezzék vele. Erdély Miklós, a magyar avantgárd ikonszerű figurája néhány évtized múltán ezt az akciót saját, egyszemélyes műveként jelölte meg.”

A Köztársaság téri pártház ostromakor az emberek meglincseltek egy ÁVH-s sorkatonát. Ezt az esetet Major János Akasztott ember és Kondor Béla Térdnél akasztott ember című műve is megörökítette.

Major-János_1957_Akasztott-ember

kondor

Puhuló diktatúra

1957-ben a Műcsarnokban megrendezték a Tavaszi Tárlatot, amelyre már absztrakt, impresszionista és avantgárd műveket is be lehetett nyújtani. Látszott, hogy az avantgárd művészet üldözése megszűnt. Ezt Kassák Lajos azon karikatúrája is jól jellemzi, amelyen a sokat szenvedett avantgárd alkotó fejére babérkoszorú kerül. Nem sokkal később Aczél György kidolgozza a kultúrpolitika hármas elvét, és ez át is vezet minket a hatvanas évek művészetéhez.