Marosvölgyi Gábor művészettörténésszel beszélgettünk a tihanyi Kogart Galéria Kondor Béla műveit felvonultató kiállítása kapcsán.
Lehetett volna a Kádár-kor kedvenc művésze, de nem állt be a sorba. Lehetett volna az avantgárd képviselője, de a tradíciók vonzották. Kondor Béla 41 évesen halt meg 1972-ben; hagyatékában számtalan felkavaró, szárnyas lényeket, repülő szerkezeteket, történelmi vagy biblia eseményeket ábrázoló kép és vers maradt fenn. Műveiből tematikus kiállítás látható a tihanyi Kogart Galériában. A barkácsoló típusú modern emberről és a mankónak használható sztereotípiákról is beszélgettünk a tárlat kurátorával, Marosvölgyi Gábor művészettörténésszel.
Egy interjúban azt mondta: idő kell, míg Kondor munkáiba beleszeret az ember. Miért gondolja így?
Kondor Béla egy nehezen megközelíthető személyiség volt. Alkotásaiban lebontotta azokat az esztétikai normákat, amit az ember egy művésztől elvár: hogy legyen tetszetős az alkotás, rögtön és egyértelműen hasson az emberre. Emellett nehezen olvasható a szimbólumrendszere. Ahhoz, hogy megértsük őt, ismernünk kell az életét. Kondor lecsupaszította az alkotás külső kérgét, és inkább az alkotás folyamatára helyezte a hangsúlyt, gyakran a gesztus-munkákig jutott el. Emiatt nehezen befogadható. De tapasztaltam már azt, hogy alaptalan ez a félelem. Aki fogékony rá, az rögtön beleszeret Kondor művészetébe.
Sajátos szimbólumrendszere volt az, ami nem egyezett a hivatalos szocreál művészeti elképzeléssel, amibe nem akart és nem is tudott beilleszkedni?
A szocreálnak nem szimbólumai voltak, hanem jelképrendszere. Nagyon felületes, didaktikus propagandaművészet volt. Nem is tudott mit kezdeni ezzel Kondor. Mondhatnánk, hogy ilyen szempontból progresszív művész, de nem az volt, mivel a szimbólumait, jelképeit és inspirációit korábbi művészettörténeti korszakokból vette. Ideológiáktól független alkotó volt, egy olyan korban, amikor mindent átitatott az ideológia. Azért vált forradalmivá, mert nem az avantgárd művészet felé ment el, hanem az archaizálás irányába. De ez a folyamat olyan, mint egy kör: minél mélyebbre megyünk az archaikumba, annál inkább visszatérünk a személyességhez és a művészet ősi gyökereihez, ami egyfajta mágiával kapcsolatos.
A kortársak közül volt, aki túl modernnek, más pedig túl tradicionálisnak tartotta Kondort. Ő minek vallotta magát?
Kondor erről úgy nyilatkozott, hogy „szerencsére nem vagyok modern”. Mindenekelőtt a művészet folyamatát tartotta fontosnak. Azt érezte, hogy a tradíció nagy épületéhez szervesen csatlakozik, azt építi tovább. Az a megítélés, hogy valaki modern vagy konzervatív, egy teljesen más meggyőződésből fakad. Mindig valamilyen külső ideológia határozza meg, hogy mi számít haladónak vagy konzervatívnak. A művészet szempontjából ezek a kategóriák lényegtelenek.
Akkoriban a közvélemény azzal sem nagyon tudott mit kezdeni, hogy Kondor egyszerre több művészeti ágban is alkotott: hangszereket készített, zenélt és verseket írt.
Kondort felületesen reneszánsz embernek szokták nevezni, mivel annyi mindennel foglalkozott. De ő korántsem a reneszánsz értelemben alkotó művész. Barkácsoló típus volt. Levi-Strauss antropológus mondta ezt a modern emberről, mivel szerinte a 20. században kultúrát barkácsolunk össze. Kondor szó szerint és képletesen is megtestesítette ezt a típust.
Összebarkácsolt régi és új technikai dolgokat, merített a hagyományból és a technológia vívmányait is felhasználta. Műhelyében készült szerkezeteknek – hangszereknek, repülőgépeknek – nem az volt a lényege, hogy használhatók legyenek. A konstrukció kialakítása, maga a teremtés volt számára fontos, és az, hogy a mű a lenyomata legyen a tevékenységnek. A képei is ilyenek, érződik rajtuk az alkotás folyamata, amit nem akar elfedni egy tetszetős mázzal, ezért szinte csupaszon, nyúzottan állnak előttünk. Ez olyan nagy mértékű őszinteség, ami elsőre ijesztő lehet.
Képein gyakran szerepelnek angyalok, de szeretett oltárokat is készíteni, ahol a szent és a profán keveredik. Akkoriban hogyan fogadták ezt a spirituális tartalmat?
Próbálták valamilyen ideológiához kötni, akár a valláshoz, a reakcióhoz. De az alkotásai ettől függetlenek voltak. Mindegyik egy ember hitkereséséről szólt. Az angyal alakja eleve ambivalensen jelenik meg Kondornál. A William Blake-inspirációra született képeken sem egyértelmű a szerepe: láthatóan nem kimondottan jó és segítő lényekről van szó, akik egy másik dimenzióból érkeznek, de nem egy jobb világ képviselői. Nincsenek a tudás teljes birtokában, inkább valamiféle közvetítő szerepük van.
Kondor számára az angyal testesíti meg az ember spirituális princípiumát, ami nem határolható be a morálisan értelmezhető jó és rossz kategóriákkal. A Szárnyas farkas művében mutatja meg a legjobban, hogy az animális, ösztönös, állati és a spirituális, angyali kettősség hogyan alkot egyetlen harmonikus egységet.
A tihanyi tárlat címe: Kondor Béla, az utolsó ikonfestő. Ilyen jellegű képeket láthatunk tőle?
A cím megtévesztő lehet. Az utolsó ikonfestő jelző Kovács Péter művészettörténésztől ered, és utalás Kondor Ikonosznak nevezett korszakára. Ebben az időben Kondor felhasználta az ikonok képszerkezetét, a síkszerűségét, dekorativitását, az arany hátteret, a mozaikszerűséget, rekeszes mezőszerűséget. De ezeket olyan tartalmakkal töltötte meg, melyeket profánnak nevezhetünk.
Ezek az ikonokból származó szerkezetek nála átkerültek egy konstruktív világba, ahol állványzatok és mindenféle bonyolult városhálózatok képei vannak, ahol az ember is egy bonyolult gépi konstrukció részévé válik. A tárlaton ezt a folyamatot igyekeztünk bemutatni amellett az ambivalens viszony mellett, ami őt a hithez és vallásos témához fűzte. Ironikusan kezelte ezeket a témákat: a vallásos művészetet és a szocreál sémáit sablonjait is kifordította és ellentmondásosan használta.
Emellett szerepelnek a nagyon mély, egzisztenciális kérdéseket feszegető képei, mint például a Pléh Krisztus vagy a Jónás a cet gyomrában című képek, melyek a sors vállalásáról, a hittel való szembenézéséről szólnak. Ezt egészítettem ki két olyan, irodalmi inspirációt tükröző sorozattal, mint a Shakespeare Hamletjéhez készült fametszetes illusztrációk, illetve a William Blake A menny és pokol házassága című nagyszabású költői munkája alapján készített sorozata, mely egy nagyon bonyolult gondolati és szürreális világ lenyomata.
Nemcsak a kortársak, hanem az utókor is igyekszik valamiféle skatulyába zárni a kereső embernek tűnő Kondor személyét és művészetét. Kapaszkodóknak használjuk a rá aggatott sztereotípiákat, hogy közelebb kerüljünk hozzá?
Kondort az örök kíváncsiság űzte. A nagy művészekhez hasonlóan minden alkotás kezdetekor újra kezdte tanulni a mesterséget, végig kellett mennie az alkotás kalandján. Ez nem veszélytelen utazás, előfordul, hogy a végén zsákutcába fut, pedig rengeteg energiát beleölt. Magyartalanul fogalmazva: művein érződik, hogy „megküzdődtek”, Kondor minden alkalommal megharcolt a képekért. A sztereotípiák és a sablonok pedig mankók: addig használjuk, amíg meg nem érkezünk Kondor Bélához. Ekkor kell eldobni, így tudjuk felfedezni igazi nagyságát.
A Kondor Béla, az utolsó ikonfestő című kiállítás szeptember 15-ig látható a tihanyi Kogart Galériában.
Fotók forrása: Kogart Alapítvány
