A karmesterverseny döntője előtti este beszélünk. Ilyenkor izgul?

Ugyan a főpróbák vagy a zenekarral való első találkozás előtt általában szoktam izgulni, ilyenkor már úgy gondolom, nincs miért. Inkább nagyon örülök a lehetőségnek, hogy a frankfurti Alte Operben vezényelhetek egy fantasztikus zenekart.

Mikor dől el, hogy egy zenekarral megtalálhatják-e a közös hangot?

Mindig ez a legfőbb kérdés. Az ember napokat, heteket tölt el azzal, hogy kialakítson egy koncepciót a darabról, de nem sejtheti előre, hogy a zenekar mit fog hozzáadni az interpretációhoz. Ez utóbbi majdnem olyan meghatározó, mint a karmester elképzelése. Minél szuverénebb a zenekar, annál inkább ügyelni kell arra, hogy az általuk felajánlott és az általam elképzelt vízió ne ütközzön olyan mértékben, hogy az a zenei minőség rovására menjen. Az első találkozás előtt az ember nem tudja, hogy működik-e a kémia, fennáll-e a bizalom, kialakul-e a kölcsönös szimpátia a zenekar és a karmester közt. Ez mindig izgalmas, és kicsit szerencse kérdése is. Előfordul, hogy úgy érzem: hú, ez nekem való, máskor viszont, hogy ezen még dolgozni kell. Akadnak olyan helyzetek is, amikor – a próbaidőszak rövidsége miatt – a fáradozás ellenére sem sikerül teljes mértékben megtalálni az összekötő kapcsot.

Jó pár neves karmestert említhetnénk a zenetörténetből, akinek nem az volt az eszköze, hogy megtalálja a közös hangot a zenekarral, hanem mindenáron igyekezett keresztülvinni a saját elképzeléseit.

Egyet nagyon fontos tisztázni: a karmester semmit sem ér zenészek nélkül. Én nem tartom magam antipatikus karmesternek, inkább

humánus és empatikus beállítottságú vagyok, egy kis magyar virtussal.

Ezzel együtt ritkán érzem, hogy a hozzáállásom ne tenné lehetővé az elképzeléseim megvalósítását. Az autokrata karmesterek ideje – hál’ istennek – lejárt. Ma egy kiváló zenekar olyan nívót ajánl fel az első próbán, ahol ez a diktatórikus hozzáállás egyáltalán nem szükséges, mindamellett, hogy a fegyelmezettség és szervezettség – emberi és művészi szempontból – elengedetlen.

Bizonyos zenekaroknak nincs is szükségük karmesterre ahhoz, hogy jól játszanak. Éppen ezért én csapatmunkaként tekintek erre. Ha egy hasonlattal akarnám kifejezni, azt mondanám: a karmester olyan, akár egy jó futballedző. Ugyan a játékosok mennek a pályára, de az edző tartja kézben a szálakat, odafigyel az egyéni teljesítményekre, és a célja, hogy közös erővel hozzunk létre valami kiemelkedőt.

Fotó: Zeneakadémia/Kasza Gábor

Mit jelent az Ön személyiségében az említett magyar virtus?

A mai próbán például két olyan részletet kaptam – Beethoven VII. szimfóniájának negyedik tételét és a Coriolan-nyitányt –, amely talán a szerző legkoncentráltabb és helyenként leghangosabb, legnyersebb hangzású darabjai közé tartozik. Beethoven a VII. szimfóniában használt először számos kottajelölést – köztük háromszoros fortissimót –, amelyek még az ő zenei világához képest is elképesztően bombasztikusak. A tételből áradó orgiasztikus energiát nagyon nehéz rövid idő alatt elérni egy próbán. A zenekar fáradt, egymás után jönnek a karmesterek, ezért ma úgy éreztem, többet meg kellett mutatnom ebből a virtusból, hogy hangzásban, attitűdben gyorsabban szintet tudjunk lépni. Ez egyfajta hevességet is jelenthet, akaraterőt, erősebb kisugárzást.

Szeret kotta nélkül, fejből vezényelni. Erre egy verseny feszes időbeosztásában is van mód?

A döntőben fejből szeretnék vezényelni. Egy-két hónapja tudtuk, hogy mely darabokkal dolgozunk majd, ismertem is ezeket régebbről. Vannak olyan művek, amelyeket – bár nagyon jól ismerek – nem szeretnék kotta nélkül vezényelni, és vannak, amelyeknél nélkülözhetetlennek tartom, mert minden másodpercben fontos az intenzív kapcsolat fenntartása a zenekarral. Próbálom ezt nem sportként felfogni. Akadnak karmesterek, akik egyszerűen azért tanulják meg fejből a darabokat, mert ezzel kicsit le lehet nyűgözni a zenekart. Szerintem ennek is a célt kell szolgálnia: egy szuverén, interpretációjában helyes értelmezést a darabhoz.

Milyen jelent a helyes értelmezés? Hogyan lát hozzá, amikor frissen gondolkodik egy műről?

A frissesség az a kifejezés, amely nekem is rögtön eszembe jut az interpretációval kapcsolatban. Karmesterként a legfőbb feladatom, hogy az elgondolásom a legnagyobb mértékben tisztelje a darabot. A tiszteletet azonban nagyon sok aspektusból meg lehet közelíteni. Beethoven esetében például számos stilisztikai információval rendelkezünk a darabok korabeli játékmódját illetően, és a 20. század karmesterei is egy egészen másféle irányból nyúltak a művekhez. Ezeket ismernem kell, miközben mindettől függetlenítenem kell magam, és

úgy tekinteni a darabra, mintha tegnap született volna.

Ez az egyetlen útja annak, hogy az ember saját maga szubsztanciális információkat, igazi üzeneteket fel tudjon fedezni a kotta mögött, és megértse a darab rendszerét, működési elvét. A többi részletkérdés.

Ez véletlenül sem jelenti, hogy nem kell tisztelni a tradíciót, és az én interpretációm volna az egyetlen helyes olvasat. Nekem meg kell találnom a zenekarral azt a módot, amely aznap, azok közt az akusztikai viszonyok között, az akkori tudásom, elképzelésem szerint helyes, igaz, logikus. Minden más csak effekt, ami elvesz a darab üzenetéből.

Fotó forrása: Sopranomedia

Gondolom, egy fiatal karmesternél természetes, hogy belekóstol a régizenébe éppúgy, mint a kortárs művek vezénylésébe. Miben érzi magát igazán otthonosan?

Nehéz ezt megmondanom, mert eddig bármit csináltam, mindenben otthon éreztem magam, legyen az akár musical, kortárs zene, régizene vagy szimfonikus repertoár. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy a szimfonikus vagy az operarepertoár áll hozzám közelebb, hiszen Kapellmeisterként mindkettő „mindennapi kenyerem”. Egyelőre még nem abban a korosztályban vagyok, ahol szakosodnom kellene, inkább meg kell próbálnom tágítani a repertoárom, hogy minél többféleképpen nézhessek a zenére.

A würzburgi MainfrankenTheaterben – ahol első karmestereként dolgozik – gondolom, a színpadi műfajok élveznek elsőbbséget.

Általában így van, de ebben az évadban a hat szimfonikus koncertünkből kettőt én vezénylek, és több Sonderkonzert is az én zenei vezetésemmel valósul meg. Ez nem rossz arány. Lehetőséget teremt arra, hogy az együttes „másik arcát” is megmutassam.

Weimarban végezte a mesterképzését, és zömében Németországban dolgozik.

Tulajdonképpen még tanulok: posztgraduális képzésen, és a felkéréseim nagy része is itt, Németországban talál meg.

Egy évvel ezelőtt a MÁV Szimfonikus Zenekart vezényelte a Müpában. Keresi a magyarországi fellépés lehetőségét?

Huszonhét évesen, a karrierem kezdetén nem vagyok azon a szinten, hogy magam keressem a lehetőségeket, az engem megtaláló lehetőségeket igyekszem megragadni. Nagyon örültem a MÁV zenekar felkérésének, amit nagy örömmel fogadtam, amolyan hazatérés volt.

Meddig számít egy karmester fiatalnak?

Mondják, hogy a jó karmester ötvennél kezdődik. Néhány szempontból egyetértek ezzel. Vannak zeneművek, emberi helyzetek, amelyeket megfelelő élettapasztalat nélkül nem lehet helyén vagy a legmegfelelőbb módon kezelni. Ez olyan szakma, amit az ember holtáig tanul. A versenyeken azt mondják: a harminc év alattiak a fiatalok, afölött egy karmester beérett. De valójában sokkal többet számít, hogy az ember aktív éveiben mennyit tudott előrelépni vagy milyen szellemi érettséggel rendelkezik. Ez nem korfüggő.

Fotó: Zeneakadémia/Kasza Gábor

Önnek mi jelenti az előrelépést?

Nagyon sokat gondolkodom ezen. Már világosan látom, hogy számomra a ideális lenne, ha idővel saját együttest vezethetnék, ahol hosszútávon építkezhetek. Igazi szubsztanciális változásokat, mély művészi eredményt két-három napos próbaidőszak alatt nehéz elérni. Volt, hogy sikerült, és megesett, hogy a kínkeserves munka dacára sem.

Ha az embernek saját együttese van, akkor ismeri a zenészeket, tudja, kitől mire számíthat, és ez természetesen fordítva is igaz. Tisztában van vele, milyen Lego-darabkákat kell a helyükre illeszteni; okos építkezéssel fejlesztheti a zenekart, és megteremtheti azt a művészi légkört, amely a zenészek és a közönség életére egyaránt nagy hatással lehet.

Alapítana egy együttest vagy elszegődne valahová vezető karmesternek?

Az alapításhoz irgalmatlan tőkére lenne szükség, amivel nem rendelkezem. Jelenleg vezető-helyettesi pozícióban vagyok, így próbálom magamba szívni az információkat, amelyekre egy vezetőnek szüksége lehet. Nem biztos, hogy ennek most van itt az ideje. De érzem, hogy igazi változásokat a jelenlegi beosztásomban nem tudok elérni. Teljesen más alap és felelősség, ha magam szabhatok irányt egy zenekarnak.

Miben segítenek a karmester-versenyek?

Minden versenyen, amin eddig indultam, első vagy második helyezést értem el. Ennek ellenére azt mondom: ezeknek nem sok közük van a való élethez, nem itt dől el, valaki jó karmester-e. Ha valamire mégis jók, az az, hogy az embert mély vízbe dobják, a rendkívüli helyzetben pedig előjönnek a pozitív és negatív tulajdonságai. Ez mindig nagyon erős tükör és komoly mentális teher, hogy az ember látja a saját erősségeit és gyengeségeit.

Bizonyára vannak és lesznek is nálam nagyobb tehetséggel megáldott zenészek, én leginkább a munkának köszönhetem, hogy felkészültnek tarthatom magam. Ha mégis van különleges adottságom – amelyért hálát adok a Jóistennek –, az az emberekkel való bánásmód. Gyerekkoromtól fogva nagyon szociális típus vagyok, szeretek társaságban gondolkodni, és

szeretek a közösségben morális pozíciót képviselni.

Automatikusan ilyen helyzetekbe kerültem az iskolai osztályomban és később is. Ez nem tanulható képesség, ám sokat segít abban, hogy a karmester maga mellé állítsa, és emberként, művészként értékelni tudja a kollégáit.

Nyitókép forrása: Sopranomedia