1997-es nagybemutatónkat az Olasz Intézet patinás termében terveztük tartani. Prominens vendégek jelezték részvételüket a párizsi divatvilágból, rég nem látott barátok ígérték, jönnek haza külföldről a show-ra, és hirtelen úgy éreztem, nem lesz elég erőm, ötletem, hogy megfeleljek az elvárásoknak. Pedig először használhattam Alta Moda anyagokat egy azóta is velünk dolgozó olasz textilkereskedő jóvoltából, és nagyon szerettem volna formálódó kis divatműhelyünkről professzionális képet mutatni egy frappáns kollekcióval, ezáltal lehetőséget kapni a divatvilág párizsi guruitól. Napokig nem rajzoltam, csak zenét hallgattam, majd hirtelen ráébredtem, szorongok.
Valami oldást kellene találnom – gondoltam –, amitől visszakaphatom ösztönös alkotókedvemet. És akkor eszembe jutott a gyerekkori mondat a csillárról, ami hirtelen megváltoztatott mindent. Nemcsak a varroda, de a fémműves műhely is dolgozni kezdett, és a selymek szabásvonala mellett a világítás technikai részletei is fontos kérdéssé váltak. Olyan kollekcióval jelentünk meg a kifutón, amelynek az utolsó ruhája a csillárból készült szoknya volt, ragyogó kis fényekkel csillogott, mosolyt csalt mindenki arcára. A párizsiak hosszan méltatták a humoromat, és olyan gazdag részleteket, hangulatokat emeltek ki a kollekció stílusából és szabásvonalaiból, amelyeket én szinte észre sem vettem. Hamarosan egy híres francia televízió forgatott nálunk kisfilmet a csillárruhával, majd Bíró Ica is a csillárban szerepelt Jean-Paul Gaultier világhírű divatműsorában. Nekem pedig komolyan kellett válaszolnom a kérdésre, hogy milyen időpontra tervezhetik a kis couture show-kat Párizsban, hogy teszteljék kollekciónkat a divat értő közönsége előtt. Mint amikor felkapcsolják a csillárt, hirtelen minden világos lett.
Elsa Schiaparelli, a divathumor nagymestere
Ő az 1930-as évek sztárja, aki elkápráztatta a divatvilágot. Az eleganciát és különcséget, a normákkal szembeszegülő művészi ragyogást sugárzó, magával ragadóan humoros Elsa Schiaparelli története a divatban egy kifinomultsággal és intellektussal átitatott környezetben kezdődött Rómában, 1890-ben. Előkelő családja a Palazzo Corsiniben, a tudósok és értelmiségiek kedvelt palotájában lakott, és ez a környezet alapozta meg a művészetét. A tudomány helyett inkább egy kis szellemességre, csillogásra vágyott, a rendkívüli dolgok iránti vonzalma pedig egészen kicsi korában kezdődött, amikor szemtanúja volt az igéző látványnak, ahogy Marchesa Casati, a különc arisztokrata, egy gyémántokkal kirakott pórázon magabiztosan sétáltatott egy leopárdot. A látvány nemcsak örökre bevésődött Elsa emlékezetébe, de az egész életét és az alkotásait is meghatározta ez a varázslat.
Fiatalon Párizsban szenvedélyes kapcsolatba került a művészetekkel, elbűvölte az orosz balett világa, és már akkor feltűnő volt kiszámíthatatlanul ösztönös kreativitása. Forgószélszerű szerelembe esett egy lengyel gróffal, akivel a háború küszöbén először Dél-Franciaországban, majd New Yorkban kerestek menedéket. Az 1930-as évek Párizsában vált igazán egyéniséggé, ahol pityókás, színes és tiszteletlenül szórakoztató, egyedülálló személyiségével tűnt ki a divatéletben.
Coco Chanel, a divat királynője, különösen mély féltékenységet tanúsított iránta, bár elhíresült csípős mondata, „az olasz művész, aki ruhákat készít”, öntudatlan elismerése volt Schiaparelli divatvilágra gyakorolt gyors és mélyreható hatásának. Chanel szurkálódása úgy erősítette meg őt az iparág csúcsán, mint az ösztönös alkotóerőt, aki megváltoztatta a divat lényegét. Chanel divatkirálynőnek számított, Schiaparelli pedig nemcsak a divat, hanem a média reflektorfényében, a merészség, az okosság és a stílusos csillogás szimbólumává válva gyakrabban szerepelt a címlapokon. Könnyedén megtestesítette a francia sikket, kezdetben saját kifogástalan stílusával, később pedig rendkívüli divatbemutatói, majd bulvárjelenléte és gazdagsága révén. 1937-es hollywoodi látogatása során találkozott Mae Westtel, a korszak egyik leghíresebb moziszínésznőjével, ennek hatására született meg a Shocking nevű parfüm, amely Schiaparellit gazdag nővé tette. Hollywoodban is felragyogott Schiaparelli csillaga, filmes jelmezeket tervezett, öltöztette a korszak híres női sztárjait, köztük olyanokat, mint Marlene Dietrich.
Schiaparelli ruhái ötvözték a humor, a divat és a művészi kifejezés eszközeit. Különleges, szeszélyes és innovatív tervei, élénk színei, merész mintái és váratlan anyaghasználata a divatot humoros művészi vízióvá alakította, hasonlóan az általa is csodált szürrealista alkotókhoz. Egyik ikonikus újítása volt, hogy a cipzárakat szokatlan, szemet gyönyörködtető designelemként építette be ruhákba abban az időben, amikor azok még csak a funkcionalitás elemei voltak. Az alapvetően nagyon kényelmes ruhái vizuálisan lenyűgözőek és elgondolkodtatóak voltak. Tervei egyszerre humorosak, szeszélyesek és merészek, emlékezetesek és hatásosak. Schiaparelli korát megelőzve látnok volt, mestere a szürrealizmusnak és a divatban megnyilvánuló humornak, mély barátságban korszakos művészekkel, akikkel együttműködve elbűvölte Párizst az 1920-as és 1930-as években.
Bár cipőkalapjai, gemkapcsos rögzítései, szeszélyes vásári motívumai vagy fiókos kabátjai a maguk idejében szórakoztatóak és merészek voltak, végül visszaszorultak a divattörténetbe. A divatrajongók értik, hogy ezek a játékos különcségek nem árnyékolják be zsenialitását, tartós öröksége mégis abban rejlik, hogy képes volt megkérdőjelezni a konvenciókat, ötvözni a divatot a művészettel, és olyan terveket alkotott, amelyek ma is inspirálnak.
A humor mint stratégia a kortárs divatban
A humor Schiaparelli által beszivárgott a divatba, ő volt az első divattervező, aki megkérdőjelezte az elfogadott szépségideált. Természetes követője volt Vivienne Westwood, a punk szubkultúra egyik alapítója, aki a hetvenes évek óta sértegette a legtöbb sartoriális és esztétikai kódexet, új fejezetet nyitva a humornak a divat történetében. Rei Kawakubo a punk nyomdokait követte a nyolcvanas években a Comme des Garçons alapítójaként, már a humort használta közös nyelvként a kortárs divatban. „A humor a ruházat természetes velejárója kell hogy legyen” – jelentette ki Jean-Paul Gaultier a nyolcvanas évek végén, amikor ez a kijelentés ruhákra vonatkoztatva még szokatlanul hangzott, de a tervező, aki különös öltözetei miatt a francia divat fenegyereke becenevet kapta, végleg meghonosította a humort a divatban. Gaultier kijelentése visszhangzik számtalan kortárs kollekcióban, amelyeket azóta lehet csúnyának, bizarrnak, visszataszítónak, abszurdnak, lázadónak és egyébnek nevezni. Közös nevezőjük a humor, ami az ókori görög civilizáció óta fontos téma, de most mint stratégia jelent meg a kortárs divatban, ahol azóta komoly humorelméletek is születnek.
A divat és a humor
Miután a divatot sem kímélte, még a legjobbakat is mémmé formálta át az internet népe, a divatmárkák és a magazinok a mémkultúrát is kezdték használni, hogy gyorsabban eljussanak a fiatalokhoz. A mém a divatkritika és kommentár legitim formájaként olyan feltörekvő, sőt művészi műfaj lett, amely egyre nagyobb teret hódít a digitális kultúrában. A köznyelvben a mém a humor online formája, gyors észjárású válasz a hírekre, eseményekre. Lényegében a szatíra egyik formája, amely reagál a korszellemre, és tájékoztat is róla. Kulturálisan a mém sokkal többet jelent a villámgyors viccnél, alapvető formává vált a fiatal felnőttek kommunikációjában, összetett gondolataik és érzéseik megfogalmazására.
Míg a divatmémek az internetkorszak tünetei, a divat régóta kapcsolatban áll a szatírával és a humorral. Amióta Elsa Schiaparelli 1927-ben elkészítette első szürrealista darabjait, azóta sok tervező szőtte át kollekcióját iróniával és humorral. A divatvilág ma olyan természetességgel használja a humort és annak kifinomult eszközeit, mintha ez mindig is így lett volna. Pedig csak az 1910-es évek elején Marcel Duchamp és a dada mozgalom vezette be a humort a modern művészet történetébe, ahonnan kifejezetten a szürrealistákon keresztül jutott el a divat világába. Duchamp és a dada megkérdőjelezett és megsemmisített számos alapvető és régóta fennálló feltételezést arról, hogy milyennek kell lennie a művészetnek, hogyan kell azt létrehozni és miért. Kidobták az egykori esztétikai és művészi értékeket, helyettük számos humortechnikát alkalmaztak. A kettős jelentés, a játék a szavakkal, a kétértelműség, az elmozdulások vagy az ellentéten keresztüli képviselet olyan humortechnikai formák, amelyek Freudot is foglalkoztatták.
A divat mai szemmel fájdalmas humora
Macaroni
Az 1760-as években a brit arisztokrata férfiak magas parókákat viseltek, tetején kis tollas kalappal. Állítólag a fiatal férfiak hozták a kontinensről ezt a divatot, amely valójában az olasz tésztaételről kapta a nevét, és a nagyvilági kifinomultságot képviselte. A makaróniparóka a rokokó dandy divat példája volt, népszerű Nyugat-Európa elit köreiben, és sokat csúfolták a londoni sajtóban. A makaróni kifejezést az olyan divatos férfi leírására használták, aki szokatlanul nőies módon öltözött és beszélt, pejoratívan olyan férfira utal, aki túllépte a divat határait a ruházat, az igényes étkezés és a szerencsejáték tekintetében.
Codpieces
A 15. és 16. századi férfiak nemi szervüket ékszerekkel igyekeztek hangsúlyozni. Párnázott szövetből, hímzett bőrből készítették a codpiecest, de gyakran előfordult, hogy páncélszerű fémdarabokat is viseltek. A gombokkal, zsinórokkal vagy övekkel helyén tartott páncélokat úgy tervezték, hogy tiszteletet keltsen és emelje a férfi sziluettjét.
Crakowes
Ez a poulaine néven is ismert szuper hosszú orrú cipő a 14. század végén Európa-szerte kedvelt volt a férfiak körében. Státusszimbólummá vált: minél hosszabb a cipő, annál magasabb rangú a viselője. Néha a térdhez láncra fűzték fel a krakkó lábhegyét, hogy viselője járni tudjon, de ugyanebből az okból a lábujjakat néha ki is tömték.
Hobble Skirts – vagyis a bukjelszoknya
Az 1910-es években Paul Poiret francia tervező – akit Amerikában „a divat királyának” neveztek – rukkolt elő a bukjelszoknyával. Igaz, Poiret megszabadította a nőket a nehéz alsószoknyáktól és a szűk fűzőktől, de a hosszú, testhez álló szoknyák apró lépésekre kényszerítették a nőket. Ahogy mondta: „Igen, kiszabadítottam a mellkast. De megbilincseltem a lábakat.”
Panniers tárcsák az alsószoknyákban
Az alsószoknyák merevítései különböző méretekben bálnacsontból, fából, fémből és néha nádból készültek. A rendkívül nagy méretű szoknyavázakat, karikákat többnyire különleges alkalmakon viselték, ezzel is tükrözték viselőjük társadalmi helyzetét. A karikák kényelmetlenek voltak, erősen korlátoztak szinte minden tevékenységet.
Mellsimítók
Az 1920-as években a homokóra forma átadta helyét a fiús figurának, és a fehérneműk is megújultak. Innentől minden alsóruha célja az volt, hogy a melleket és a törzset lesimítsa, hogy a flapper ruhák egyenesen lóghassanak le a testről, minden görbület akadályozása nélkül.
Merev, keményített gallérok
A levehető keménygallérok nagyon népszerűek voltak a 19. században, annak ellenére, hogy akár halálosak is lehettek. A szinte hajlíthatatlanná keményített és szegecsekkel rögzített, nyakörv hatású gallérokban lassan megfulladhatott az ember, különösen, ha elaludt vagy elájult.
Bombast
Az eltúlzott testtömés a 16. században a nők és a férfiak körében egyaránt népszerű volt. Pamutot, gyapjút vagy akár fűrészport használtak a ruházati területek, különösen az ujjak térfogatának növelésére. A férfiak néha a teltebb has illúzióját keltették a dupla tömésekkel, sőt kipárnázták a vádlijukat is, hogy izmosabbnak tűnjenek.
Muszlinruha
A Marie Antoinette által bevezetett népszerű muszlinruha nemcsak áttetsző, de meglehetősen kockázatos volt. Egy új kort testesített meg a francia udvarban, ahol a nők az addig megszokottnál többet mutattak a testükből. A több bőr mutatása rendkívül veszélyes volt télen, mivel a vékony anyag nem melegített eléggé. A történészek szerint a muszlinruha vezetett az 1803-as párizsi influenzajárványhoz, amikor sok nő halt meg az úgynevezett muszlinbetegségben.
Palackzöld ruhák
Divatjuk a viktoriánus korszakban minden korábbinál nagyobb veszélyt hozott a nők életébe. A gyönyörű zöld árnyalat eléréséhez az anyagot nagy mennyiségű arzénnal festették, amely viselőjüknek gyakran hányingert, látásromlást és erős bőrreakciókat okozott.
Fotók: Bézsenyi Zsolt / Magyar Kultúra
