Húsz éve halt meg Kádár János

Kultpol

Fiumétől a rendszerváltásig

1912. május 26-án született Fiuméban, a mai Rijekában. Anyja leánykori neve után Czermanik néven anyakönyvezték (később változott vezetékneve Csermanekre, majd 1945-ben Kádárra). Édesanyja szolgálóként kereste kenyerét, és nagy áldozatokat hozott azért, hogy fiának jobb sorsot teremtsen. Az ifjú az elit szakmának számító írógép-műszerészetet tanulta.

Tizenkilenc évesen lépett be a Kommunisták Magyarországi Pártjába, s az 1940-es évek elejére az illegális kommunista mozgalom egyik vezetője, 1943-ra a KMP Központi Vezetőségének titkára lett. 1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP) Politikai Bizottságának tagja, az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, 1946-tól a párt Központi Vezetőségének főtitkár-helyettese volt. 1948-ban bekerült a szociáldemokratákkal egyesült utódpárt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezető testületeibe is.

Rajk László eltávolítása után 1948 augusztusától 1950 nyaráig a Belügyminisztérium élén állt. Közreműködött a többpártrendszer felszámolásában, a hírhedt koncepciós perek, így a Rajk-per előkészítésében. 1951-ben azonban őt is letartóztatták, életfogytiglani börtönre ítélték, és csak 1954-ben, a Nagy Imre-kormány idején szabadult.

Kádár politikai pályája Rákosi menesztése után ívelt ismét felfelé: 1956 júliusától újra a legfelsőbb pártvezetés, a Politikai Bizottság és a Központi Titkárság tagja volt, majd Gerő Ernő 1956. október 25-i bukása után az MDP első titkára lett. A forradalom napjaiban államminiszterként tagja volt Nagy Imre koalíciós kormányának. 1956. november 1-jén a rádióban bejelentette a kommunisták új pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) megalakítását, de mint később kiderült, a beszéd elhangzása idején sem tartózkodott már Budapesten. Münnich Ferenccel együtt átállt a szovjetekhez, akik titokban Moszkvába vitték. A szovjet vezetés, az intervenció "legalizálása" érdekében őt nevezte ki az ellenkormány élére. November 4-én tért vissza a forradalmat eltipró szovjet tankok élén, rádióközleményben jelentve be a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását Szolnokon.

Kádár 1956. november 7-én érkezett szovjet katonákkal Budapestre, és Dobi István kinevezte a Minisztertanács elnökévé. Ettől kezdve szinte haláláig politikai értelemben az ország első emberének számított. Volt az MSZMP KB első titkára (1956/1957-1985), főtitkára (1985-1988), végül elnöke (1988-1989), s két ízben a miniszterelnöki tisztséget is betöltötte (1956-1958, 1961-1965).

A Kádár-éra az 1956-os forradalom leverésétől, a véres megtorlástól a sokaknak szerény gyarapodást hozó konszolidáció és az ún. "puha diktatúra" évtizedein át a szocialista rendszer összeomlását okozó gazdasági és általános politikai válságig tartott. Maga Kádár még megérte áldozatának, az 1958-ban kivégzett Nagy Imrének 1989. június 16-i újratemetését, és szinte jelképesen éppen azon a napon, 1989. július 6-án halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság hatálytalanította a Nagy Imre és társai perében hozott ítéleteket.

  A XX. századi politika egyik legfontosabb egyénisége

- Kádár János a XX. századi politika egyik legkiemelkedőbb és legfontosabb egyénisége volt, akiről már életében korszakot neveztek el - mondta Rainer M. János, az 1956-os Intézet főigazgatója annak kapcsán, hogy július 6-án lesz húsz éve, hogy meghalt az 1956-1989 közötti állampárt, az MSZMP egykori vezetője.

A rendszerváltás utáni politikai diskurzus során teljesen érthető, hogy kialakultak különböző sztereotípiák Kádár Jánossal kapcsolatban, minden párt a kádári korszakhoz képest definiálta magát. Voltak, akik a véreskezű diktátort és az árulót látták benne, mások nosztalgiával tekintettek a Kádár által vezetett országra, "boldog évekként" említve azt az időszakot - hangsúlyozta. Ezek a megállapítások azonban leegyszerűsítik Kádár János politikai munkásságát, mert kiragadnak egy-egy mozzanatot, amely nem az egész pályájára vonatkozik. A vérengzés Kádár János uralmának első néhány évére igaz csak, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlás és a politikai perek a hatvanas évek közepére leálltak - tette hozzá.

"Figyelemre méltó Kádárnak a Nagy Imre-perhez való ragaszkodása", az, hogy egykori vezetőtársát fizikai értelemben is mindenképpen meg akarta semmisíteni. Ilyen értelemben Kádár "mérhetetlenül hatalomvágyó ember volt", aki nem rettent vissza az erőszaktól hatalma megtartásáért. A hatalmat azonban nem öncélként élte meg, mert "volt egy missziója, hogy a magyar munkásnak jobb legyen, mint az előző rendszerben, a Horthy-korszakban". A társadalom pártállami ellenőrzése természetesen megmaradt a későbbiekben a rendszer végéig, többek között az állambiztonsági hálózaton keresztül. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy kizárólag az ügynökök munkájának eredményeként nem indultak perek a rendszer ellenségének kikiáltott emberekkel szemben. Az ügynöki jelentések inkább csak a megelőzésben játszottak szerepet - folytatta.

Kádár kétségkívül tehetségesen üzemeltetett egy szovjet típusú rendszert, ami "kisebb társadalmi áldozatokkal és nagyobb társadalmi hozadékokkal" járt, mint a többi szocialista országban. Ezek az eredmények azonban nagyon relatívak, mert nem volt sokkal magasabb a gazdasági növekedés, mint a keleti blokk többi országában, nem voltak sokkal jobbak az életszínvonal-mutatók sem. Példaként mondta, hogy a keletnémet államban, az NDK-ban könnyebben lehetett lakáshoz jutni, vagy Csehszlovákiában arányait tekintve több embernek volt autója. A "boldog korszakot" is csak bizonyos megszorításokkal lehet elfogadni, mert a gazdasági jólét csak a '60-as évek elejétől a '70-es évek végéig tartott Magyarországon - összegezte.

Az emberek szabadságérzete magasabb volt Magyarországon, mint a többi szocialista országban; könnyebben utazhattak és a társadalmon belüli mozgásterük is nagyobb volt. Szerényen, de gyűjthettek maguknak vagyont az emberek, könnyebben hozzájuthattak bizonyos kulturális javakhoz is. Az egyéni gyarapodást tették lehetővé a mezőgazdaságban a háztáji gazdaságok, az iparban a gazdasági munkaközösségek és a magánkisipari vállalkozások, de megjelentek magánkereskedelmi cégek is a Kádár nevével fémjelzett korszakban - emlékeztetett.

Kádár János személyiségével kapcsolatban nem állja meg teljes körűen a helyét az a megállapítás sem, hogy reformer politikus volt, noha nem állt útjába az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmusnak nevezett reformsorozatnak, amellyel egyes piacgazdasági szabályozókat építettek a szocialista tervgazdálkodásba. Gazdasági értelemben súlyos problémát jelentett, hogy a hetvenes évek végére a rendszer létalapja rendült meg, miután kiderült, hogy a konjunktúra nem állt helyre, az életszínvonal csökkenésének pedig a külföldről felvett kölcsönökkel igyekeztek elejét venni. A ráfizetéses ágazatokat fenntartották, ugyanakkor az ország olyan adósságspirálba került, amiből nem tudott kiszabadulni.

Az 1985-ben megválasztott új szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov reformlépéseit már végképp nem értette meg az öregedő Kádár. Így történhetett meg, hogy a korszak névadóját az MSZMP vezetéséhez közel került felvilágosodottabb, technokrata politikusok "felfelé buktatták", hatalom nélküli pártelnökké választották. Ekkor már a szellemi leépülés jelei érezhetők voltak Kádár megszólalásain. A Központi Bizottság előtt 1989. április 12-én elmondott zavaros beszéde után már nem csak a társadalom, hanem a párt nyilvánossága elé sem lépett. Az ekkor mondott szöveg legnagyobb része a Nagy Imréékkel szembeni megtorlás magyarázata volt, legtöbbször elsőre kevéssé érthető formában.