Az emberek alkotta ún. élőlánc gyakori, sajátos tiltakozási forma volt a 20 évvel ezelőtti átalakuló Kelet-Európában. Kezdetben főként környezetvédelmi célok jegyében szerveztek ilyen akciókat, mint pl. 1988. szeptember elején a Szovjetunió balti államaiban, amikor a Balti-tenger partján sok tízezer ember kéz a kézben adott nyomatékot a tenger ökológiai állapota fölötti aggodalmának.
Az 1989. augusztus 23-ai újabb nagyszabású baltikumi megmozduláson már kifejezetten a politikai mondanivaló dominált: a balti népfrontok szervezésében 560 kilométer hosszúságban másfélmillió ember kapcsolódott össze Tallinntól Rigán keresztül Vilnius főteréig, így emlékezve a Molotov-Ribbentropp paktum aláírásának ötvenedik évfordulójára. 1989 forró őszén, október 21-én a berlini tüntetők is egymás kezét fogva, élőláncban követelték rendőri őrizet alatti társaik szabadon bocsátását, ugyanúgy, mint szófiai társaik, akik december 15-én az "államellenes tevékenység" büntetése ellen tiltakozva vették körül a bolgár törvényhozás épületét.
Hasonló esemény történt december 16-án a romániai Temesváron: emberek százai saját testükkel próbálták megakadályozni Tőkés László református lelkész elhurcolását, 1990. január 21-én pedig Ukrajnában, Kijev és Lvov között fogták egymás kezét tüntetők ezrei, hogy így emlékezzenek a független és egységes Ukrán Köztársaság kikiáltásának 71. évfordulójáról.
Magyarországon élőlánc jellegű volt az az 1988. október 30-i megmozdulás, amelyen több ezer fiatal vonult Budapesten a Roosevelt tértől a Dunakorzón, az Erzsébet hídon, a Groza Péter rakparton, az Ybl téren át a Lánchídig, tiltakozva a bős-nagymarosi beruházás ellen. 1989 júliusában, George Bush amerikai elnök látogatásának előestéjén is élőlánc követelte az Egyesült Államok és a Szovjetunió budapesti nagykövetségeinél a katonai tömbök felszámolását, a nagyhatalmak közeledését.
Az 1990. februári 3-i nemzetközi élőlánc magyarországi koordinátora a Bajcsy-Zsilinszky Társaság volt, amely már a korábbi években is többször szervezett demonstrációkat vízlépcső ügyben. Ezek a kormányzat hibás döntése, közvetve a rendszer ellen irányultak, nem is titkolt politikai jelleggel. A magyar környezetvédők Ausztriát is keményen bírálták, amely korábban épp az osztrák zöldek nyomására volt kénytelen lemondani a hainburgi dunai erőműberuházásról. Itt felszabadult pénzügyi és ipari kapacitást Bécs felajánlotta a magyar kormánynak - a nagymarosi építkezés elleni tiltakozáskor így kapcsolódtak céljaikban a Duna menti ökológiai egyensúly megőrzését elsődlegesnek tekintő magyar és osztrák környezetvédők.
Magyarországon a radikális tiltakozások hatására Németh Miklós miniszterelnök 1989. május 13-án elrendelte a nagymarosi munkálatok felfüggesztését, majd parlamenti határozat nyomán 1989. október 31-én beszüntették az építkezést. Csehszlovákiában ezt követően erősödött fel a változtatást követelők hangja, tevékenységük politikai hátterét a "bársonyos forradalom" győzelme biztosította. Az 1989 novemberében alakult Nyilvánosság az Erőszak Ellen elnevezésű szlovákiai mozgalom és a Zöldek Pártja más civil szervezetekkel karöltve lépett fel a bősi beruházás ellen, s 1989. december 16-án már több ezres megmozdulás tartott Bősön. Az 1990. február eleji nemzetközi akció fő szlovák szervezője is a Nyilvánosság az Erőszak Ellen somorjai koordinációs bizottsága volt.
1990. február 3-án Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország mintegy százezer lakosa alkotott élőláncot Hainburgtól Pozsonyon, Csolosztón, Bősön és Medvén át Komáromig, hogy felhívja Európa figyelmét az erőműépítéssel kapcsolatos súlyos környezetvédelmi gondokra, és követelje az építkezés azonnali leállítását. Szigetköziek százai is részt vettek részt az akcióban, s hangot adtak annak a kifogásuknak, hogy miközben a dunakiliti duzzasztónál nagy ütemben és lendülettel folytak a munkák, addig a járulékos beruházásoknál (mint pl. a csatornázás) elmaradás volt tapasztalható.
A Bajcsy-Zsilinszky Társaság felhívására sokan meneteltek Visegrádtól Komáromig is. Az osztrák-csehszlovák-magyar demonstráció résztvevői a szlovákiai Csolosztón nagygyűlést tartottak. Elmondták, hogy a bősi létesítmény veszélyezteti a Csallóköz hatalmas ivóvízkészletét, a mezőgazdasági termőföldeket, továbbá, hogy az építkezésbe csehszlovák részről beruházott tizenhárom milliárd koronánál sokkal nagyobb összeget tesz majd ki az a kár, amelyet a vízerőmű felépítése okoz.
Felolvasták Václav Havel csehszlovák elnökhöz írt levelüket, amelyben arra kérték az államfőt, hogy támogassa az építkezés azonnali leállítására vonatkozó követelést. Az osztrák Zöldek javasolták: állítsanak fel nemzetközi munkacsoportot, amely konkrét javaslatokat dolgoz ki a bősi erőmű sorsáról. A résztvevők újból felvetették azt a már egy évvel korábban javasolt elképzelést, amely szerint a három ország hozzon létre közös természetvédelmi parkot a Duna mentén.
A húsz évvel ezelőtti demonstratív, többnemzetiségű megmozdulás - amikor nyomatékosan felhívta a figyelmet a bős-nagymarosi beruházással együtt járó valós környezetvédelmi-ökológiai problémákra - Csehszlovákiában nem tudta eltántorítani a politikai vezetést az építkezés végigvitelétől, még ha annak módosítására kényszerült is (C variáns). A magyar kormányzat - a diplomáciai és nemzetközi jogi következményeket vállalva - folytatta a maga választotta ettől eltérő utat: a tiltakozások hatására felhagyott a nagymarosi gátépítéssel és megkezdte a tájrehabilitációt.
