Hüzün: egy szó városa

Orhan Pamuk

Boldog az az író, akinek van saját városa, szélesebb értelemben helye, hazája és háza: amit akkor tudatosít magában, amikor elhagyja vagy a szeme láttára összeomlik, eltűnik. A kortárs irodalom kiváló lengyel író-utazója, Andrzej Stasiuk, Kelet-Európa kutatója, vagy az osztrák W. G. Sebald, aki a visszatérők és soha vissza nem térő emigránsok költője - valamennyien Pamuk rokonai: esszé-regényírók. De magyar író sohasem írhatna az Isztambulhoz hasonló városkönyvet, haza-könyvet, gondoltam - bár van olyan magyar író, akinek van saját, szomorú városa, Pece-parti Párizsa -, mivel belőle hiányzik a nagy birodalom és kultúra összeomlásának kétségbeejtő tapasztalata. (Talán csak a poszttrianoni irodalomból árad ennyi keserűség.)

 

De éppen kortársunk és Pamuk kortársa, a Keletre, Kínába, Japánba, Mongóliába vándorló és a nagyság romjait kutató Krasznahorkai László könyveiben olvashatunk arról a katartikus kétségbeesésről, amelyet egy nagy kultúra eltűnése vált ki a nyomkeresőből. (A Rombolás és bánat az Ég alatt című, műfajokon átívelő Krasznahorkai-könyv emlékezetet is az Isztambulra). Krasznahorkai, Stasiuk, Sebald, Pamuk: valamennyien melankolikus-szaturnuszi írók, akik lassú, hosszú mondataikban ráérősen, utazva kutatatnak önmaguk, kultúrájuk, múltjuk után. Sebald nagyszerű könyveivel, az Austerlitz és a Kivándoroltak címűekkel az is rokonítja az Isztambult, hogy a kép, a fotográfia a textus szerves részévé, nem illusztrációvá, hanem önálló életet élő anyaggá változott.

 

Pamuk Isztambul szülöttje (és majdan tán halottja is): az az író, aki soha nem hagyta el otthonát, de még a kerületet, a házat sem: a hazát. Fájdalma, melankóliája nem abból születik, hogy elveszíti a várost, a "helyet", ahogy a sokat emlegetett írótársa, Vlagyimir Nabokov elhagyni kényszerült Szentpétervárt. Új szót ad ez a könyv a világnak, török szót: a hüzünt, a melankólia, a francia tristesse szavát, amely a nélkülözés, a bukás, a veszteség érzéséből táplálkozik, abból, hogy "Isztambul dicsőséges múltja, civilizációjának története és emléke túlságosan közel van", jelen a városban. Így válik Isztambul (is) elveszett Paradicsommá.

 

Ezt a múlt utáni sóvárgást éli újra minden fejezetben és ironizálja a szerző, akár a Boszporusz vizéről, a pusztuló faházakról, az Aranyszarv-öböl hajóiról, a nyomor által felemésztett török írókról és nyugati utazókról beszél. A romok szomorúságát és nevetséges nagyszerűségét látja meg egy olyan, abszurdba hajló Isztambul-enciklopédia megírásában (egy homoszexuális török író művében), amely, mint valamennyi túlságosan nagy, mindent felölelni akaró vállalkozás, összeomlik és kudarccá válik. Mert, mint írja, ez az írás nem tudott eléggé nyugati lenni - minthogy az enciklopédikus tudás a felvilágosodás nyugati hozománya. A Pamuk család története a város és a történelem szövetében, metaforáiban oldódik fel: a felvilágosult, vallástalan nyugatos török család szintén a hüzün, a bukás bánatos gyermekei.

 

Pamuk nyugati írók és festők szemével olvassa a várost - visszafele -, mert Nyugat és Kelet egymás tudatalattija, rossz lelkiismerete. Számára az ideális utazó, Isztambul ábrázolója vagy írója kettős identitású művész, mint Melling, a metszetkészítő, egy eltörökösödött nyugati. Mintha Isztambul is csak másban - a nyugati utazóban, Nervalban, Flaubert-ben - tudná megmosni arcát. Ez a kettősség Orhan Pamuk, a nyugatos török író legbensőbb emberi-művészi-filozófiai tapasztalata, amely valamennyi könyvét áthatja. E kettősség metaforájának bölcsőjét pillanthatjuk meg e könyvben: a kis Orhan a tükörnél áll, testvérével, önmagával együtt, azt mondja: én, és ketten vannak. A hüzün tapasztalata ez: valahol létezik a másik, a boldog, a nagyszerű, a nyugati.