Miért az emberiség végóráit fogalmazza meg az új albumotok?
Kezdésként fontos elmondanom, hogy az All Machines Will Fail zenekar nem hagyományos módon állt össze. Nem az történt, hogy összeverődtünk a haverokkal, mondván, hogy „csináljunk valami zenét”, hanem a nulladik kilométerkőtől kezdve erős irányt jelöltünk ki magunknak a zenésztársaimmal. Azt akartuk, hogy lassú, nagy dinamikájú, nyers erőt és rituális monotonságot vigyünk a dalainkba a hangszereink által nyújtott eszközkészlettel. Ez utóbbi értelemszerűen valamelyest determinálja, hogy milyen témákat tudunk feldolgozni. Hiába látom meg a szépséget a kerti méhlegelőben mindennap, azt a szépséget nem tudnánk érzékletesen megjeleníteni a mi eszközkészletünkkel. Az első lemezt nagyban meghatározták a Coviddal kapcsolatos friss élmények, így a dalok feldolgozandó célja a tehetetlenség, valamint az elmúlástól való félelemmel történő szembenézés volt.
Teljesen ugyanaz a kettő információ- és valóságtartalma, mégis, az egyik kijelentés nagyon pozitív érzésű, a másik pedig nagyon negatív. Ezt szeretném egy kicsit elmozdítani az önálló projektemben és az All Machines Will Fail-ben egyaránt.
Utóbbiban tág lehetőségek vannak erre, hiszen nincs szöveg a dalainkban, széles spektrumon tudunk hangulatokat, érzelmeket, jeleneteket és a lelki- vagy a külvilágban megfigyelt absztrakt vagy akár egészen konkrét történéseket alkotni. Maga a téma – ami dalcím és lemezcím is lett végül – egy utólagos konceptualizálás következménye. Áthallgattuk a lemezt, elgondolkodtam, és ez a fajta narratíva jött szembe velem. Gyakorlatilag folytatjuk, amit az első lemezen elkezdtünk, de – magam sem tudom, hogy miért – a második lemezünk hangulatvilágára nagyon illeszkedik a mindent megtisztító özönvíz kultusza. Nem vagyok vallásos, de utánanéztem a témának, és azt láttam, hogy a Föld összes áradást tapasztalt kultúrájánál vannak özönvízmítoszok.
Nagyon tetszik a sztorik vallásokat, kultúrákat és földrajzi egységeket áthidaló univerzalitása – ami részleges, hiszen az eszkimóknál nem volt özönvíz, és Afrikában is viszonylag kevés helyen –, mert ez rámutat az igazán fontos dolgokra.
Minden történetben Istenek és emberek szerepelnek, valaki haragszik valakire, beüt a kataklizma, amelyet valaki túlél, és újrakezdi az életét egy kicsit bölcsebben. Ha bármiféle vágyott hatás kapcsolódik a lemezhez, akkor az az, hogy olyan tudatállapotba hozza a hallgatót, amelyben megszabadul a hétköznapi személyiségétől. Olyan tudatállapotba, amelyben olyan egyszerű emberré válik, mint amilyenek azok voltak, akik kétezer évvel ezelőtt láttak egy áradást, és ebben az állapotban azt mondja: a fenébe, ezt megszívtuk.
Ekkor egy mindent elmosó árral történő szembesülés során megszabadul az ember a fejében kavargó teljesen felesleges gondolatoktól. Eljut egy olyan tiszta pillanatba, egy olyan emberi állapotba, amelyhez – ha jót akarunk magunknak mint emberiség – igyekeznünk kellene közeledni. Hiszen rengeteg problémánk adódik abból, hogy rettentően eltávolodtunk ettől az állapottól, a minket körülvevő technológia és aaz érdekek pedig nem segítenek a lényeghez való közeledésben.
A lemez egyik megállapítása, hogy mi, emberek nem arra figyelünk, amire kéne – meglátásod szerint mire kellene figyelnünk?
Erre többféle válaszom van. Az egyik az, hogy értelemszerűen nagyon szeretem nyitva hagyni a kérdést. Nagyjából mindannyian egyetértünk abban, hogy rengeteg olyasmire figyelünk, amire nem kéne. Egyfajta érezhető korszellem született abból, hogy nincs helyén a fókuszunk. Mindenki tegye fel magának a kérdést: ha nem arra figyelek, amire kéne, akkor a saját értékrendem és véleményem szerint mire kéne? Erre nincs végső válasz. Szerintem nagyon nagy hiba, ha egy művész – vagy bárki – elkezdi kijelentgetni a saját szubjektív válaszait vagy útmutatásait, ezért én sem veszem magamra ezt a feladatot.
A másik és egyben civil válaszom, hogy én el tudom mondani azt, hogy nekem mire kéne szerintem figyelnem ahelyett, amire sokszor szoktam. Azt hiszem, arra volna jobb figyelnem, hogy munkálkodjak azokon a tulajdonságaimon, amelyek impulzívak, amelyek nem feltétlen vannak jó hatással a környezetemre. Arra, hogy jobban észrevegyem azokat a momentumokat, amikor adott esetben bántok valakit, valamint feltárjam az okokat, amelyek impulzív reakciókhoz vezetnek, és így képes legyek csökkenteni az ilyen esetek számát. Jó volna, ha több időt tudnék szánni erre.
Miként tudtátok zenében megfogalmazni a lemez által képviselt mély érzelmiséget és gondolatiságot?
Az All Machines Will Fail egy kifejezetten érdekes munkaközösség. Sosem beszélgetünk a filozófiai meglátásainkról zenélés közben, és azonkívül is csak ritkán. Amikor megkerestem Matyit és Mátét az első lemez elkészítésének gondolatával, akkor kifejezetten arra alapoztam, hogy ők olyan – hozzám hasonló működésű – emberek, akikkel szívesen dolgoznék együtt. Azt tapasztalom velük, hogy az esetleges miértek részletes verbalizálása helyett intuitív módon döntünk el dolgokat. Ez talán a férfiak és nők működése közti különbség megmutatkozása. Habár nyilvánvalóan ellene vagyok mindenféle „klasszik macsós” dinamikának, mert borzasztóan egészségtelennek tartom, és nagyon igyekszem lengetni a zászlaját annak, hogy a férfiak is próbáljanak verbalizálni érzelmeket is, a mi zenekari közösségünkben ennek a hiánya egy egészséges alapállapot. Nincs szükség a beszédre.
Nem kell megbeszélni, hogy mit érzünk, amikor egy dallamot játszunk, mert kölcsönösen egymásra tudunk kapcsolódni, és a zenei játékunkkal támasztjuk egymás érzelmeit. Intuitív a folyamat. Ülünk és játszunk. Általában van egy dramaturgiai elképzelésem arról, hogy honnan hova jutunk egy dal hét-tíz percében, ezzel érkezem a próbára. A többiek azonnal értik a szerkezeti egységet, a kontextust és azt, hogy mi a célja ennek a zenekarnak, milyen érzelmekkel és eszközökkel dolgozunk. Alkotás során nincs szükség erről való beszélgetésre, hiszen az tiszta zenélés. Játszunk, tíz perc után vége a dalnak, és egyetértünk abban, hogy mi volt jó és min lenne érdemes változtatni. Egyszerű és intuitív a folyamat.
Mi segít a hallgatóitoknak abban, hogy a zenétek intuitív befogadása érdekében tisztán megéljék a jelent?
A dalok formátuma. A megélés elősegítése az oka annak, hogy kilenc-tíz percesek a szerzemények. Az első két-három perc letakarítja, lemossa az emberről azokat a gondolatokat és érzelmeket, amik eredendően nem hozzá tartoznak és amiket csak magára vett a külvilágból. Ezután a többi hat-nyolc perc a meztelen, letisztult önvalónak adagolja be a zenét. Két-három perces zenében nem lehet valódi mélységeket bejárni és lényegi hatásokat kifejteni. Ugyanakkor a hallgató tízperces dal végighallgatására irányuló szándéka és türelme nélkül nem érvényesül a zenénk. Akkor tud érzékletesen működni, ha a zenekar és a hallgató kollaborál. A zenekar negyedik tagja abszolút a hallgató, aki értő figyelemmel és tudatossággal viszonyul a szerzeményhez, hogy így a legtöbbet tudja kivenni belőle, és megélje, elkészítse a dalt.
Miként hat rád az, hogy a zenén keresztül teljesen megnyílsz, kitágítva az érzelmekkel teli lelkivilágod a fizikai térbe?
Ennek a legszemléletesebb példája a koncert. Az az a helyzet, amikor a zenénk és az abban rejlő érzelmeink megvalósulnak a térben. Minden egyes pillanat múló, visszahozhatatlan és egyedi. A zenekar és a közönség is egy bizonyos érzelemvilággal érkezik a helyszínre. Ez maga a valóság, ezért imádom a koncerteket.
A koncert végeztével nem azt érezzük, hogy átment rajtunk egy úthenger, hanem azt, hogy jól vagyunk. Nem tudjuk pontosan, hogy mi történt bennünk, de bármi is történt, jólesett. Annyira feloldódtunk, hogy a koncert közben gyakorlatilag nem is voltunk jelen. Nem volt semmilyen gondolatunk, véleményünk vagy narratívánk. Áramoltunk. Vannak pillanatok, amikor valami kiránt minket ebből az állapotból, és egymásra nézve konstatálunk egy helyzetet, de az ilyesmi is csak erősíti a csapatszellemet. Eszméletlenül nyugodt és tiszta ez a tudatállapot, mindig visszavágyom rá. Nem tudok konzekvenciákat levonni azzal kapcsolatban, hogy bennem változtat, magyaráz vagy gyógyít-e valamit, de az biztos, hogy jólesik, ami történik. Jólesik annak lenni, aki a színpadon lehetek a zenekarnak és ennek a koncertműsornak köszönhetően.
Miként változtatja, érleli és bontja tovább a művészeted az említett szabadság és áramlás megtapasztalása?
Ez az állapot nem változtató faktora, hanem üzemanyaga a művészetemnek. Valójában ezek az élmények azok, amelyek miatt mindig írni akarok egy újabb lemezt és csinálni akarok még egy koncertet. Úgy érzem, nem tudom máshogy elérni ezt az állapotot az életemben. Valószínűleg el lehetne érni meditációval, sporttal és hasonló, transzállapotok elérését segítő tevékenységgel is, de nekem a zene a legkézenfekvőbb. Ehhez növesztettem képességeket, így ehhez szeretek visszatérni.
A közönséggel együtt megélt koncertélmény aláhúzza azt a tényt, hogy a zenélésnek nemcsak azért van értelme, mert nekem jót tesz, hanem azért is, mert a számomra fontos zenésztársaimnak is ad valamit, és a minket hallgató embereknek is, ami egyfajta mikroközösségi hasznot jelent. Ez három elég erős megerősítés azzal kapcsolatban, hogy van értelme foglalkozni a zenéléssel és megnézni, hogy mit lehet még kihozni belőle. Ha egy szóval akarnék válaszolni a kérdésre, akkor azt mondanám: motivál.
Most, hogy megalkottátok ezt a mély érzelmekből testet öltött albumot, milyen folytatás körvonalazódik bennetek, milyen impulzusok érintenek meg titeket?
Jó kérdés, mert bár ez még csak a második lemezünk, gondolkodtam már azon, hogy vajon mikor jön el az a pont, ahol azt érezzük, hogy már nem tudunk meríteni a fazékból, és mikor kell majd esetleg radikálisan változtatnunk a koncepciónkon vagy a hangszerelésünkön. Biztos, hogy el fog jönni ez a pillanat, viszont, mivel ez egy eléggé szabad zenekar – nem korlátoz minket semmilyen kiadói vagy stratégiai elvárás, és ha úgy döntünk, akkor akár öt évig nem csinálunk lemezt –, úgy gondolok a jövőképre, hogy addig várunk a következő anyaggal, amíg meg nem érkezünk egy olyan ponthoz, ahol valamelyikünkben – vagy mindannyiunkban – feltorlódik néhány olyan életesemény, amivel érdemes zeneileg kezdeni valamit. Nem számít, hogy mikor jön el ez a pont.
Ha esetleg megbékélek ezekkel a nehézségekkel az önfejlesztés útján, és eltűnik ez a feszültség, akkor kitalálom, mi lesz a folytatás. Az is lehet, hogy nem játszunk tovább, mondván, eljutottunk a végére, mindenkiben megoldódott minden blokk, tök jó. Viszont azt gondolom, hogy egy olyan világban élünk, ahol nem kell attól tartani, hogy hosszú távon minden feszültségmentesen jó lesz.
Miként tudod megóvni magad a kiégéstől egy olyan világban, ami ilyen mértékben feszültté tesz?
Érdekes a szemszög, amiből megfogalmazod ezt a kérdést. Azt hiszem, e mögött a kérdés mögött az az elképzelés van, hogy az inspirált állapothoz valamiféle erő- és energiabefektetésre van szükség és arra, hogy átvergődjünk az akadályozó nehézségeken. Mindenkit érnek nehézségek, mindenkinek megvan a maga küzdelme, amivel a maga módján kezd valamit. Van, aki sportlövész lesz, van, aki fest, és vannak kevésbé konstruktív megoldások is, mint például a szerhasználat és a másokon történő stresszlevezetés. Mindenki megtalálja a módját, hogy feldolgozza a feszültségét. Én ezt találtam. Szeretek nagyon hangosan gitározni, jó érzés nekem. Éppúgy, ahogy egy halászni szerető ember egy tó partján köt ki, ha épp el akar menekülni a világ elől. Fogja a botot, a csalit, és nyomja. Én pedig fogom a gitárt, bekapcsolom az erősítőt, és játszom. A kettő között nem érzek különbséget.
Fotó: sinco / Bátori Gábor Jim
