Iancu Laura vallomásai, mint egész lénye, mindig leheletfinomak. A kedves vonaton elővett fényképét a Párhuzamokban szebbnek látja, „mint Isten eltervezte”, de a férfi távol van, mi pedig rájövünk, hogy itt valami sokkal tágabb és egyetemesebb összefüggés tárul fel, mint a másik hiányának fájdalma. „Vendég vagyok itt én is”, olvassuk pár sorral arrébb, talán a Kosztolányi-féle „egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam” értelmében, majd máris a „társát sirató” Marost bámuljuk a vonatablakból. S így egy pillanat alatt minden, amit öröknek szoktunk hinni, oly mulandóként lepleződik le, „akár a két fenyves erdő között / a köd”. A távoli kedves és az utazó egyaránt.
Fotók: PKÜ/Onda Róbert
Iancu Laura új verseit itt olvashatjuk.
