Ha még megkérdezhetném a nagymamámat – sajnos jó tizenöt éve nem tehetem –, hogy ő mivel töltötte az énidejét (énidőjét?), meglehetősen furcsán nézne rám. Nem mintha nem tudta volna fölfogni a kifejezés értelmét. Inkább azért, mert a fogalom absztraktul, definiálhatatlanul, „visszásan tetszett” volna a fülében és a fejében.
Amikor egyáltalán hozzáláthatott valami kedve szerinti foglalatossághoz, akkor pulóvert kötött (nekünk, az unokáinak), terítőt hímzett-horgolt (hogy a látogatót rendezett, takaros környezet fogadja) vagy épp imádkozott (értünk). Talán előfordult néha, hogy csak leült egy fa alá megpihenni, szemlélődni, „semmit se csinálni”. De ez az idő akkor is csak jutott, nem pedig járt.
Most pedig ott tartunk, mintha mindenkinek a magával szembeni kötelessége lenne, hogy megteremtse ezt a „magára fordított minőségi” időkeretet („mert tartozol magadnak”). S ha már belső-külső kényszerré válik, vajon miben különbözik a napi rutintól?
Ha beütöm a keresőbe, külön énidőhonlapot találok (de van énidőklub, énidőtréning, Énidő Kft., énidőcsomag, sőt még énidőruha is). A definíciók szerint ez a magunkra fordított idő, ami jár nekünk. Vagyis az időnek egy olyan szelete, amelyet kikövetelünk magunknak, és kizárólag magunknak: meditációra, olvasásra, sportolásra, bármire. Nem is kétlem, hogy a testi-lelki egészségünk megőrzése szempontjából nagy jelentősége lehet, csupán az gondolkoztat el, hogy amíg kevesebb volt belőle (annyi, amennyi épp adódott), mintha hatékonyabban tudtuk volna használni lelki felüdülésre, a belső egyensúly megteremtésére.
A saját magunkra fordított idő felértékelődése nyilván összefügg azzal, hogy voltaképp akkor sem vagyunk egyedül, amikor elérhető fizikai közelségben egy lelket sem találunk. Ha a túlpörgetett élettempó csitult is a pandémia szorításában, az ember szinte megszakítatlan online léte lehetetlenné teszi a külvilág kizárását, a befelé fordulást, a csak magára koncentrálást.
Az énidő kifejezést (divatszót) az angolból importáltuk (selftime), mint a tipikusan a XXI. századi életjelenségekre, szemléletmódokra vonatkozó kifejezések tucatjait. Az énidő talán azért különös, mert a self- előtagú összetételeket a magyarban rendszerint az ön- előtaggal fordítjuk (self-control: önkontroll, self-knowledge: önismeret, self-deception: önámítás, self-goal: öncél, self-serving: öncélú). Az énidő jobban hangzik, mint az önidő, az összetétel frappáns, kellőképpen rövid, kifejező, jól tömörít, s a magyarban ismerünk is ilyen előtagú összetételeket (énlíra, énfejlődés, énkép, éntudat).
A szó a nyelvi alakját tekintve elfogadható, és amit takar, jogos igény. Akkor miért fog el mégis valami belső feszengés, amikor meghallom vagy olvasom? Miért nem tudom magamévá tenni, magától értetődően és teljes komolysággal használni?
Talán azért, mert zavarba ejt a toldalékolás. (Ez a te énidőd? Akkor miért nem teidő? Ő mivel tölti az énidejét? Jobban mondva az őidejét?)
Vagy talán csak azért furcsa, mert a magyarban kerüljük a fölösleges személyes névmást: nem egyértelműsítő, hanem hangsúlyozó jellege van. „Megyek”: itt egyértelmű a cselekvő személye és száma. „Én megyek” – vagyis nem te és nem ő. Ha angol nyelven kell beszélnünk magunkról, szinte minden mondatot kénytelenek vagyunk névmással kezdeni: I have, I am, I go, I like vagy my name, my school. A személy a mi nyelvünkben szerényen elrejtőzik az igei személyragokban, a birtokos személyjelekben.
Emiatt szeretem hinni, hogy a magyar nyelv kevésbé individuális. Hogy valami nemzetkarakterológiai oka is lehet annak, hogy elsődleges – ezért a szóelemek élén áll – a fogalom vagy a tevékenység, és utána jön a személy (lát + én = látom). Nyelv és lélek rejtett összefüggése ez, ha Kosztolányival gondolkodom. Így azt is szeretem hinni, bár tudományosan aligha igazolható, hogy mivel ritkábban mondjuk ki vagy írjuk le a személyes névmásokat, ez visszahat a szemléletmódunkra is. Mindennapi kommunikációnk jelentős részét alkotja a magunkra reflektálás, de mivel nyelvünk rendszeréből adódóan az „én” elhagyható (amennyiben a ragozásból kiderül, sőt indokolatlan használata stílusvétség is), talán nem tud túldimenzionálttá válni.
Abszurdnak tűnik, de végeredményben az ősmagyar IDŐ + ÉN (= időm) alak alakult mára ÉN + IDŐvé. A magyar nyelv szempontjából tehát fonák a nyelvi logika. Az időm szóban az idő fogalma az elsődleges, amelynek részei vagyunk, amelybe belesimulunk. Az énidőben az én a fontos, aki uralja, birtokolja az időt, akinek hatalma van fölötte.
Legyen énidőnk – bár nekem megfelel az időm vagy szabadidőm szó is. Kultuszt teremteni a szó és a jelenség köré indokolatlan. Nagy esélyt látok arra, hogy a szó előbb-utóbb kivásik, mert idegen a nyelvtől – és idegen a lélektől is.
Terdikné Takács Szilvia
#nyelvműhely
Nyitókép: Fortepan/Hímző nő a kertben, 1926.
