2025. elején boldog, egészségben, tartalmas találkozásokban, megvalósításokban és gondolatokban gazdag új esztendőt kívánok e rovat minden olvasójának!
Így, az új esztendő első napjaiban szinte magától értetődően gondolkodunk el az idő természete felett. Illetve pontosabban nem az idő, hanem a múló idő természete felett. Hiszen, ha nem múlna, akkor nem foglalkoznánk vele, hidegen hagyna minden bizonnyal. Ám így, mivel korlátozott mennyiséggel rendelkezünk belőle, életünk egyik kulcsfontosságú kérdésévé válik. Most, újév első napjaiban pedig magától értetődően fordulnak ez irányba a gondolatok, a kérdések.
Igazság szerint nagyon keveset tudunk az időről mint olyanról, mégis alapjában két formáját tudjuk elkülöníteni. Az első időfelfogás a természetes idő. Ez az egykedvű létdimenzió, amely folyik, hömpölyög a maga csendességében. Az ilyen idő rutinszerű, sőt ciklikus. A rutin mindenre és mindenkire kihat. A természet rutinja az idő szempontjából az évszakok forgása. Bolygónk rutinja a tengelye és a Nap körüli keringése. Az állatok rutinja az, amely a napi tevékenységüket meghatározza. Macskánk is ilyen rutin szerint él. Jóformán órát lehetne állítani utána, hiszen mindig ugyanakkor alszik, illetve ugyanakkor szaladgál önfeledten és villámgyorsan a házban. Ez az ő rutinja, ami kiegészül a minden élőlényre érvényes nagy körforgással, amely a születés, élet, hanyatlás, pusztulás ösvényét járja. Talán ezt próbálták megragadni az ókori görögök, amikor Kronosz, a titán felfalta saját gyermekeit. Az idő, ez a gigászi titán mindent felfal, minden elemészt, metabolizál, megrág, átformál. Kronosz zabál, folyton eszik hegyeket, tengereket, bolygókat, macskákat, galaxisokat és embereket is…
Az ilyen típusú idő lényege az egykedvűség és személytelenség. Halad, halad, folyton, változatlanul csúszik ki az ujjaink közül. Van viszont egy másik felfogása is az időnek, amely nem ilyen kronoszi. Ezt a másodikat – tudomásunk szerint – egyedül az ember tapasztalja. Ez a megélt idő, az alkalmas idő, a pillanat tudatossága, az ünnep. Ebben a felfogásban az idő lényegét tartalma és nem tartama adja meg. A miképp telik el az idő. Az ember az egyedüli lény, aki képes arra, hogy ezt a gigászt, Kronoszt megragadja, s mielőtt ez vasfogai között szétmarcangolná, a szemébe nézzen, s önmagát annak tükrében megszemlélje. A tudatos élet – hiszen erről van szó – nem a lét hosszára összpontosít, hanem a pillanat teljességét keresi. Azt az élettapasztalást, amit ez a pillanat hoz az ember számára. E felfogásunk pedig lázadás a múló idővel szemben. Elmúlsz, elmúlsz – mondjuk – s mi is elmúlunk, de amíg élünk, addig a pillanatban megragadjuk a mindenséget, az örökkévalóságot. Bár elragad az egykedvű folyam, pár percre kidugjuk a fejünket a habok közül, s néhány karcsapásnyi élettel hullámokat verünk magunk körül, amelyek aztán végiggyűrűznek a mindenségen.
Alapjában életünknek az ad egyediséget és lényeget, ha a fentebb leírt módon fellázadunk a múló idővel szemben. Megélni a mindent hatvan másodperc alatt, s ezzel felfüggeszteni az elmúlást. Az ember mindig ezt teszi, azaz örökkévalóan él, amikor tényleges jelen van a létében. Ilyen az ünnep, amely arra kényszerít, hogy gondolatainkkal ráfigyeljünk, bűvkörébe kerüljünk. De ilyen lehet egész életünk, ünnepi, ha megszoktatjuk, rutinunkká tesszük az odafigyelést, a jelenlétet. Közhely, hogy a pillanat nem tér vissza, hogy egyedi. Valóban közhely, de valóban igaz. S az már annyira nem közhely, hogy egyetlen percben az ember többet tud élni, mint az egykedvűségnek behódoló száz esztendő alatt. A teljes élet kulcsa nem a hosszában, hanem a tartalmában rejlik. Ez tény! A tartalmas élet pedig az ünnepi mivoltában, a reflektáltságban, a megélt pillanatban van. Ez is tény! S bár Kronosz felfal (kit hamarabb, kit később), a retinájában megmarad a vele szemező ember arca. Szemezzünk hát a vén falóval, jó mélyen nézzünk rá, s találjuk meg ott az örökkévalóságunkat.
