Van egy pár zoknim, amit nagyon szeretek, mert meleg, kényelmes, puha. Téli reggeleken, ha meglátom a szekrényben ezt a pár zoknit, ez lesz az első opcióm. Igen ám, de az egyik kilyukadt. Nem most történt, már korábban született ez a nálam megszokott baleset. A lábfejem olyan, hogy a nagylábujjam és a mellette levő hosszabb, mint a többi, így eléggé lándzsahegy alakú ez a testrészem. Egyébben nem zavar, de a két kiálló lábujj valóságos zoknigyilkos. Ugyanennek az anatómiai sajátosságnak esett áldozatul ez a kedves, puha, kényelmes zokni is.
Mindazonáltal reggel, amikor a szekrénybe nyúlok, hogy zoknit válasszak, s meglátom, rögtön ezt fogom kivenni főleg hideg, téli napokon. A lyukas mivoltát viszont csak akkor veszem észre, amikor már túl késő, hiszen felhúztam már. Ilyenkor mindig eszembe jut, ki kellene dobni, nem kellene felhúzni, s megint egész nap érezni, hogy éri a lábujjam vége a cipő belsejét, hogy szorítja a lyuk a bőrömet, hanem ki kellene dobni végre ezt a zoknit. Ezzel csupán az a baj, hogy már fel van húzva a lábamra. Kidobni egy sor mozdulatot igényel: le kell venni a kiszolgált darabot, el kell dobni, vissza kell menni a szekrényhez, kiválasztani egy másikat, azt újra felhúzni. Egy csomó felesleges mozdulat, felesleges idő. Egye fene, mondom ilyenkor magamban, kibírom ezt a mai napot, aztán este nem a szennyeskosárba repül a zokni, hanem a kukába.
No, igen, szép az elgondolás, de este, átöltözés közben rendszerint megfeledkezem a délelőtti elhatározásomról. A zokni gondolkodás nélkül repül a szennyesek közé, onnan utazik a mosógépbe, szárítóra, vissza a szekrénybe, majd végül megint a kezembe, lábamra.
Ördögi kör ez, nehéz belőle kimászni. Nehéz, mint minden változás. Az ember inkább eltűri, hogy kényelmetlen az adott helyzet, fogadkozik, hogy ezt vagy amazt a dolgot mihamarabb meg fogja változtatni, hogy nem így, hanem amúgy fog ezentúl tenni, hogy mostantól aztán sokkal jobban, sokkal figyelmesebben. S ezek a dolgok mindig akkor jutnak eszünkbe, amikor sért, bánt vagy szemünk elé kerül az adott, változtatásra ítélt kérdés. De a legtöbbször ugyanúgy bánunk a felismeréssel, mint én a zoknival. Mindegy, mondjuk, következő alkalommal majd másképp lesz. Most az egyszer még elmegy, még megteszem, még így teszem, de következő adandó alkalommal rögvest lecserélem, megváltoztatom. S aztán, kényelmetlenség ide vagy oda, megyünk tovább, majd, amikor már nem zavar az adott változtatásra ítélt része az életnek, meg is feledkezünk róla. Megy az egész az élet szennyeskosarába, kimosódik, megszárad, csak azért, hogy találkozzunk vele újra, s induljon a kör. Változni nehéz…
Ezen morfondíroztam ma, miközben húztam a lyukas zoknit a lábamra, s eldöntöttem, na, most eljött a változás ideje! Megtöröm a kört, lehúzom, eldobom, veszek egy másik zoknit. Nem leszek lusta, nem leszek figyelmetlen, a változást, a jobbá levést karolom fel a megszokottsággal és gyengeséggel szemben.
Micsoda felszabadító érzés, micsoda öröm! Próféták lángoló tekintetével vittem a kukába a zoknit, megköszöntem a szolgálatát, s mintha életem egy kardinális részét tisztítottam volna meg egy szent purgatóriumban, léptem a szekrényhez, jöjjön az új, amiben jól érzi magát az ujj! Elő is vettem egy másik pár zoknit. Színre hasonló, ugyanúgy téli, meleg, kényelmet ígérő. A jól végzett munka felett érzett örömmel és önmagam felett aratott diadallal kezdtem felhúzni a lábamra az új zoknit, ahhoz, hogy kiderüljön ez a másik is lyukas. Rezignáltan sóhajtottam, úgy tűnik, ez az én sorsom: lyukas zokniban járni, mert már nem jutott erő az újabb önjavításra. Most is az van rajtam, lyukas a zokni a cipőben, érzem, hogy sérti egy kicsit a lábujjamat, s tudom, hogy változtatni kellene, de változni nehéz…
Sokszor nem elég csak egy lépést tenni. A változtatás dominóeffektust indít el, s hogy véglegesen leszámoljunk a problémával, amely olyan, mint egy sárkány, hogy nem fogynak a fejei, ha lecsapjuk őket, mélyebbre, a gyökerekig kell lehatolni. Az én esetemben ki kell borítani az összes zoknit a földre, s egyenként kiszortírozni a lyukasokat az épektől, különösen figyelve arra, hogy ami még nem lyukas, de kopott, az is induljon arra az útra, amellyel minden zokninak el kell indulnia. Csak ez már radikális elhatározást igényel. Ó, Istenem, változni nehéz, nagyon nehéz…
