? Ön az idei év egyik József Attila-díjas kitüntetettje. Változott az élete, irodalmi megítélése?
Nincs József Attila-díj előtti és utáni időszámítás. Munka van, hangozzék bármily patetikusan. Jó érzés, hogy megkaptam az idei díjak egyikét. Örömmel tölt el, hogy a fölterjesztők, a kurátorok és a díjosztók szerint letettem annyit az asztalra, hogy rám esett a választás. Nem érzem, hogy megváltozott volna a helyen ? ha egyáltalán van helyem az irodalmi világban; az irodalomban pedig csak a művek számítanak, és az idő majd kiőrli, hogy mi számít, és mi nem. Nincs más: dolgozni kell.
? Voltak-e mesterei, hogyan kezdődött a pályafutása?
Szerencsésnek mondhatom magamat, mert az egyetemi éveket Eötvös- kollégistaként éltem le; a Ménesi út az Irodalomtudományi Intézetet is jelentette a hatalmas könyvtárral, jelentékeny tudósokkal, akik ráadásul kíváncsiak is voltak ránk. Kis túlzással mondhatni, hogy végig olvastuk a magyar és a világirodalmat. Szörényi László kollégiumi szemináriumai meghatározták az irodalmi szemléletemet, aztán ott voltak még Németh G. Béla egyetemi kurzusai is, négy éven keresztül jártam oda.
? Mégsem az irodalomtudomány lett a fő hivatása.
Noha annak készültem, nem lettem sem akadémiai, sem egyetemi ember; pályám elején ez, mi tagadás, hosszú ideig válságba sodort. Talán életem legrosszabb időszaka a nyolcvanas évek voltak: száműzetésként, hontalanként éltem meg őket, de ott volt Kanizsa, a megmaradt földrész, és ott volt az irodalom. Olvastam, jegyzeteltem, írtam, igaz, keveset publikáltam, szépírást meg egyáltalán nem. A valódi lendület a kilencvenes évekkel jött el. Későn érő típus vagyok, állítják a barátaim; a régiekre, a kollégiumbeli barátokra büszke vagyok, mindvégig kitartottunk és kitartunk máig egymás mellett.
? Ettől az időszaktól kezdve esszé- és verseskötetei is születtek szép számmal. Saját könyvei közül melyik áll Önhöz a legközelebb?
Legközelebb mindig az utolsónak megjelent kötet, függetlenül attól, hogy azóta már más foglalkoztat, vagy ugyanaz másképpen. Nem egyedi jelenség ez, sokaknál megfigyeltem. Saját irodalmi földrészemet igyekszem a Rózsa utca felől megformálni és fölfedezni. Kanizsai szülővárosom utcája volt ez, ahol születtem, és ahol a gyermekkoromat töltöttem. Az az utca már nem létezik, a terjeszkedő város elbontotta házait, mégsem lehet elfelejteni. A Rózsa utca, retrospektív legutóbbi verseskötetemben fölállítottam az emlékezet hálóját, amely ott feszül továbbra is.
? Fontos az Ön számára a műfajok kérdése? Változott-e ízlésvilága, hozzáállása az irodalomhoz az évek során?
Nem gondolkodom műfaji hierarchiában. A munka folyamatossága a fontos, aztán a dolgok elrendeződnek bennem, az élmények és az olvasmányélmények is megtalálják a maguk létezési, irodalmi formáját. Ahogy változnak az ember életének szakaszai, változik a szemléletmódja is, a világ ?tárgyaihoz? való hozzáférése is alakul, figyelme élesedhet vagy tompulhat, érzékei finomodhatnak, alaptermészete azonban megmarad. Melankolikus alkat vagyok, jobbára visszahúzódó, a vitákban való részvétel például idegen a számomra. A saját igazságaimhoz azonban (és nyilván a tévedéseimhez is) szenvedéllyel és hűséggel ragaszkodom. A kétely magvát elültette bennem is a múló idő: ?öregszik a gyümölcs a fán?, ahogy Nemes Nagy Ágnes egy szép versében olvasható. Az irodalom kiélesíti a szemet, a költészet a szív karbantartására szolgál.
? Az emlékezés fontossága, a múlt meghatározó életművében. Hogyan kapcsolódik ezen és kedvenc íróin keresztül a jelenhez?
?Emlékezni annyi, mint kilépni az időből, és megtudni, kik is vagyunk.? Ez a mondat Cesare Pavese olasz írótól való, évtizedekkel ezelőtt másoltam ki magamnak. Nehezen tudnám pontosabban megfogalmazni a saját célom és alkotóképességem természetét. Az irodalmi művek nagy csoportjára a visszatekintés a jellemző. Emlékezés és megemlékezés. Az elmúlás az élet könyörtelen dramaturgiájának a része. Mint sokan, én is próbálom megállítani az időt. Azok az írók állnak közel hozzám, akik a múlttól nem tudtak (és talán nem is akartak) megszabadulni ? hosszú a sor Kosztolányitól Nádasig ?, és közben olyan nagyságokat látni, mint Ottlik, Mándy, Mészöly. A Józsefváros íróját és Szekszárd krónikását ismertem személyesen is. Nagy hatást belőlem a magyar emlékezésirodalom alkotásai váltottak ki, a névsor évszázadokon ível át. És nem szeretném függetleníteni magamat azoktól a szerzőktől, akiket átköltésekből ismertem meg Raymond Chandlertől John le Carréig, a monarchikus irodalom állócsillagaitól és kedvenc szlávjaimtól sem, Bohumil Hrabaltól, Danilo Kištől és Mirko Kovačtól. A költőkről sem feledkezem meg, kivált Tandori Dezsőről, az utolsó félévszázad magyar lírájának kopernikuszi hőséről: több száz levele, rajza féltett kincsem.
? Mi a véleménye az irodalom legújabb irányzatairól?
Az irodalomban ? ha észleljük, ha nem ? mindenkor élénk ?beszélgetés? folyik a nemzedékek és évjáratok között; ezek történetileg releváns elemeit és eredményét csak az utókor látja majd. Az élő irodalomról a jövő állít ki bizonyítványt, a jelen számára ingoványos a talaj. A két világháború között Babits vált a fiatal irodalom mintájává, Kosztolányit évtizedekig ?várakoztatták?, és hogy igazából ki volt József Attila, az is csak a hetvenes-nyolcvanas évekre derült ki. Ma, fájdalom, a Weöres-felejtés korában élünk, pedig az ő költészetében minden megvan, amire szüksége lehetne a fiatal magyar irodalomnak. Én legszívesebben a negyven év körüli értekezők munkáit olvasom, tőlük igyekszem tanulni.
? Mit tervez a közeljövőre?
Rövidesen megjelenik A nyár szürete című, versciklusokat tartalmazó könyvem, és hosszú munkában vagyok A kanizsai hidegház című nagyprózával; évekig kitart még. Közben évtizedek óta esszéket és bírálatokat, tanulmányokat írok, mindenekelőtt Kosztolányiról.
FGT
