 |
A neolitikummal, az időszámításunk előtti 5500-zal és a vonaldíszes kerámiával indul az első tárló. Az ekkor élt népek nevét nem ismerjük, csak kultúrájuk, életük és haláluk festi föl az őskor szakaszait. Térképek mutatják, Vas megye mely pontjáról valók a bemutatott tárgyak, köztük számos csiga is, részletes magyarázatok a tablókon, az ásatók neve, fotók a feltárásról, farönk áll a földön a rekonstruált baltával, jóval későbbről, a vaskorból egy ugyancsak rekonstruált kemence, a hitelesség kedvéért elszenesedett fahasábokkal és benne égetett tálakkal, mindez nagyon barátságos, jól követhető, a részletekben nem elvesző elrendezésben. Külön játék megtalálni a tárlók valamelyikében a kiállítás szimbólumát, a fibulatöredéket. A kép alapján nem is tudom, mit ábrázol, meglep a látvány, a tárgy picinysége, és a felismerés, hogy ez egy ruhakapocs a kora vaskorból. Így válik a felnőttből is rácsodálkozó, kutakodó gyermek, elámuló vándor, ahogy halad a spirál vonalán, egyre közelebb a mához. Ha nem egyedül járja végig a látogató, hanem szakkísérővel, mint én (köszönet Varga Péternek), akkor olyasmit is meglát, amit egyébként nem, olyan titkokra csodálkozik rá, amelyek különben észrevétlenek maradnának. Így rajzolódik ki a pinduri edénydarabon egy emberi arc, vagy derül ki, hogy a szarvast ábrázoló kis téglalap tetoválás-sablon volt. Mint minden kultúrtörténeti kiállításon, itt is elámulunk a régészek puzzle-fejtő és -kirakó képességén, ahogy egyetlen ív elmondja nekik, hogy egy öblös tál görbülő szájáról való, és bámulunk, miként rakják össze aztán a sokezer éves törmelék-patchworköt. Így mi már nemcsak morzsákat, de teljes egészeket is kapunk. Friss szellemű és szórakoztató kiállítás ez, Farkas Csilla, Nagy Marcella, Ilon Gábor és Isztin Gyula munkája, amely azzal az elégedettséggel is eltölthet, hogy mennyi értéket sikerült visszavennünk a földtől. Bizarr arra gondolni, mi mindent rejtett a talaj a bevásárlóközpont mélygarázsa alatt, hányan szerettek, éltek és haltak ott.
 |
Farkas Csilla régész a következőképpen jellemezte munkájukat: ?Nehéz egy kiállítást megcsinálni, mert szakmailag is meg kell felelni, de érdekesen is kell tálalni az eredményeket. Sok emberben él romantikus kép a régészetről, pedig kemény munka, sok szerencse, amíg egy-egy vitrin anyaga előkerül. Az ásatásokon csak nyomait leljük meg az egykori életnek. Például megtalálom a ruhakapcsot, de nem találom meg a ruhát. Találok viszont a fonásra és a szövésre utaló nyomokat, az orsó gombját, a szövőszék nehezékeit, sőt, ha szerencsém van, szövetmaradványokat is, a szövettel közvetlenül érintkező fémtárgy oxidálódott részéhez ragadva. Nekem a kerámia nem csupán egy edény a sok közül, hanem ez alapján meghatározhatom a kultúrát, népcsoportot, korszakot. Néhány kis gödörből, árokból párhuzamok alapján elképzelem a házat, gazdasági épületet. A csontokból, hogy milyen állatokat tartottak. A mag és pollenmaradványokból, hogy milyen környezetben élhettek, a csigák előfordulásából a csapadékviszonyokra következtethetek, vagy, ha valamilyen távoli tenger mellől származó darab kerül elő, a kereskedelmi kapcsolatokra. Tehát a tárgyak mesélnek.?
