A Ludwig Múzeum új kiállítása, az Időgép nagyszerűen hozza azokat az elemeket, amiket elvárunk egy állandó kiállítástól: reflektál a jelenünkre, felmutatja a gyűjtemény legfontosabb darabjait, és közben a múzeum gyűjteményezési stratégiájáról is szól. Rákérdez arra is: mi a szerepe ma a múzeumnak, ki a művész, mi a gyűjtemény? És egyáltalán: mi értelme van a művészetnek akkor, amikor a világ épp összeomlik a fejünk felett?

Az Időgép terei egy-egy témát járnak körül, amelyek jellemzően különféle egzisztenciális kérdéseket feszegetnek. Szó esik az időhöz való megváltozott viszonyunkról, az emberi élet értékéről, az egyén talajvesztéséről, valamint a globális katasztrófák fenyegető közelségéről.

A fogadótérben kiállított munkák az időhöz való megváltozott viszonyunkról tudósítanak. Gémes Péter Homokóra installációja azt a pillanatot ragadja meg, amikor kifolyik a kezeink közül az idő, amikor elveszítjük a kontrollt a világ történései felett. A fotókon ismétlődő, röntgenfelvételekre emlékeztető testrészek homokórába rendezése a feltartóztathatatlanul múló időt szimbolizálja: egyre kevesebb maradt a cselekvésre. Ezzel szemben Nemes Csaba Időtlen című sorozata az idő eltűnéséről, a mindennapok lelassulásáról szól. Az alulnézetből ábrázolt templomtornyokon ugyan kiképezték az óra helyét, ám végül óra nélkül maradtak.

Gémes Péter: Homokóra

Az Időgép fő terének művei különféle struktúrákból, konstrukciókból, fragmentumokból felépülő munkák. Ezek a jelenre vonatkoztatva kimondják: világrendünk alapjaiban rendült meg, a korábbi struktúrák radikálisan átértékelődtek. Kicsúszott a lábunk alól a talaj, és ebben az új rendszerben még nem tudjuk elhelyezni magunkat, még nem ismerjük a megváltozott tér új kereteit. Ezért tapogatózunk, keressük a lehetőségeket, különféle struktúrákat próbálunk ki.

Hantai Simon fehér sorozatába tartozó, óriási vászna elképesztő módon hat ránk. Létrehozásában fontos szerepe volt a véletlennek, amely a mostani életünket is áthatja. A kaleidoszkópszerű látvány a széttöredezettség metaforájaként értelmezhető.

Rákóczy Gizella 24N című akvarellje, akárcsak Gáyor Tibor Q 8/8 Spirális Demontázs 116 című munkája, egyszerre kínál különféle struktúrákat, a sok egymás fölé helyezett, mégis homogén és ragyogóan áttetsző színmezők pedig az emberi élet tünékenységéről mesélnek. 

Rákóczy Gizella és Gáyor Tibor munkái

Kiemelkedően fontos mű még ebben a térben Benczúr Emese Ha száz évig élek is installációja. Benczúr kiszámolta, hogy százéves koráig még hány napot fog élni, és legyártatott annyi ruhacímkét Day by day felirattal. A géppel létrehozott szöveg alá naponta ráhímezi: I think about the future. Sok minden más mellett a jövőre való folyamatos gondolás is jelen van ebben a műben, de a falra helyezett szalagok között képződött hiány arra is rávilágít, hogy vannak az életünkben olyan szakaszok, amikor képtelenek vagyunk előretekinteni.

Benczúr Emese: Ha száz évig élek is

A következő térben többféle „jármű” látható, amelyekkel messzire repülhetünk ebből a zavaros világból. Itt van például Fehér László Kút figurával című festménye, amelynek sárga alakzatát valamiféle repülő tárgyként, ufóként is értelmezhetjük. A fekete háttér, az apró alak vonalassága az elidegenedés és a kilátástalanság érzését kelti bennünk.

Bachman Gábor munkája, A Kortárs Művészeti Múzeum modellje igazán futurisztikus épület, míg Rajk László groteszk repülő szerkezetében, a beszédes nevű Letatlajkban (ami a Harmadik Internacionálé Emlékműve alkotója, Tatlin repülő masina szobrára, a Letatlinra utal vissza) szintén ott jövő. Antoni Muntadas Médiahelyszínek / Médiaemlékművek Budapest fotósorozata pedig a karantén alatt kiürült fővárost mutatja be.

Hátul Fehér László Kút figurával, balra Király Tamás öltözékei, jobbra Bachman Gábor A Kortárs Művészeti Múzeum modellje, fent a Letatlajk

A térből nyíló folyosón kiállított művekkel a múzeum rákérdez önmagára. Mit jelent a múzeum? Mi a kiállítás? Mit jelent művészetet gyűjteni, és ki a művész? Nedko Szolakov Takarója A műgyűjtő installációjának egy részlete; annak, amit 1994-ben a Ludwig Múzeumban is megtekinthettünk. Az összevart rongydarabokon művészek „aláírásai” tűnnek fel. Endri Dani portréi a művészség mibenlétére kérdeznek rá: a férfi különböző környezetben fotózza magát, és ezzel azt tudakolja, hogy a kontextus változásával változik-e a művész is. Perneczky Géza Art Bubble fotói pedig a művészet tünékenységéről szólnak.

Perneczky Géza: Art Bubble

Az Időgép következő terében főként hiperrealista munkák szerepelnek. Például Chuck Close Nat című akvarellja, amelynek fotografikus, személytelen jellege különös kontrasztot képez a felnagyított arc bensőséges kitárulkozásával. Lakner a szovjet sajtópropaganda egy fotóját felhasználva festette a Gyapotszedők Kazahsztánban című képét, amelyen látszat és valóság feszül egymásnak.

Chuck Close: Nat

Ebben a teremben a múzeum két Rauschenbergje is szerepel. Az Ék a Zúzmara sorozat része: a cím a művek áttetszőségére, fátyolszerűségére utal. A Sövény az élet és a művészet között húzódó szakadékot igyekszik eltörölni: a dinamikus olajgesztusokat talált képek egészítik ki.

Ezután a két Picasso-festmény következik, amelyek a Ludwig egyetlen állandó kiállításáról sem hiányozhatnak. Ezek mellé került Rober Combas Guernica csirkemáj című műve, amely humoros, groteszk Picasso-parafrázis. Hockneyban azt szeretem, ahogy műveiben a nagy elődök előtt tiszteleg: a Louvre-ból nyíló kilátást mutató képében egyszerre van jelen a pointillisták stílusa, a plein air festészet légiessége és a realizmus pontossága. Jasper Johns Holttest és tükör című festménye számomra azért volt meglepetés, mert nem emlékeztem, hogy Johnstól is van mű a Ludwig gyűjteményében. 

A következő tér az emberrel, a fenyegetettségben széttöredező személyiséggel, a megváltozott narratívákkal foglalkozik. Maurer Dóra Reverzibilis és felcserélhető mozgásfázisok című munkája az érzékelés változékonyságáról szól. A fotók más és más sorrendben való egymás mellé helyezése révén a néző fejében futó történet is megváltozik. Lichtenstein Vicki című képén a pöttyök most a széttöredezettségről is szólnak. Karel Appel Agresszív személyiség című munkája az elemi ösztönt, a brutalitást, a kontrollálatlan erőszakot jeleníti meg.

Míg ebben a térben az egyén válsága ölt testet, addig a következőkben a világ szörnyűségein a hangsúly. Robert Longo művén a szabadon álló, életnagyságú bronzszobor testtartása hátba lőtt menekültet idéz. Mögötte a négy panelből álló kép sajtófotós hitelességgel jeleníti meg a polgárháború következményeit Bejrútban. Harun Farocki kétcsatornás videóinstallációja a poszttraumás stressz működését vizualizálja. A Közel-Keleten szolgáló katonák VR-szemüveg segítségével újra átélik a sokkos helyzeteket. Erdély Miklós Hadititok installációja a hadiipar minden egyebet maga alá gyűrő, öntörvényű mechanizmusára irányítja a figyelmet. „E jelenség tudatbeszűkítő, személyiségroncsoló következményei az ismeretlennel szemben álló emberi lény létének alapjait érintik” – mondta Erdély a mű kapcsán.

Erdély Miklós: Hadititok

Az Időgép utolsó terme a privát élet válságaival foglalkozik. Omara kék sorozata a művész életének jeleneteit láttatja, és extenzív szöveges információkkal veszi őket körül. A szövegek Omara szubjektív szűrőn keresztül mutatják be az eseményeket, de társadalmi kérdéseket is feszegetnek.

Omara: Lányom esküvője

És hogy mi a kiállítás tanulsága? Hogy noha egyaránt felborult a rend a személyes életünkben és a történelmi időben, hogy most ugyan éppen talajvesztett, struktúra nélküli állapotban vagyunk, a művészet képes arra, hogy megnyugvást adjon – azáltal, hogy kirepít bennünket a valóságból, és olyan mentális utazásra hív, amely révén távol kerülhetünk a jelen borzalmaitól. A művészet kiút a kiúttalanságból.

A 2023. január 1-jéig látható Időgép című kiállítás kurátora Szipőcs Krisztina.

Nyitókép: Robert Longo: Most mindenki

Fotók: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum