Mitől él tovább egy költő a halála után? És mi okozza, hogy új meg új arcokat ölt? Feltehetőleg az, hogy a következő nemzedékek más- és másmilyennek látják, más-más vonásai ragadják meg őket. Hogy a költő az utókorának bizonyos értelemben ki van szolgáltatva, természetes. Ha valóban tovább él, ha tíz, húsz, negyven év múlva is sokakat megérint a mondanivalója, és ezért „divatban marad”, a saját korától való elszakadása és újraolvasása, -interpretálása szinte újra fogja szülni a verseit. Sci-fi-szerű a dolog, mivel ily módon átléphet a jövőbe, és olyasmikhez is hozzászólhat, amikhez annak idején nem volt köze. Ám ennek az átváltozási folyamatnak azért megvannak a korlátai, és nem kizárt, hogy az utóélete méltatlan lesz a költőhöz; ahhoz, aki valójában volt. Hogy az „eredeti kiadás” már senkit nem fog érdekelni, és elhal a rekonstruálására, az utólagos megértésére való törekvés.
Hogy az időgép meghibásodik, és a jövőbe teleportálás során maradandó károsodást szenved a költői profil.
Hogy címke, „matrica”, klisé, szlogen, közhely, szólam lesz belőle. Olyasféle jolly joker, mint Váci Mihálytól a „nem elég” vagy Petőfitől a „repült felém anyám”. És hogy alig marad belőle más, mint sokak számára mondjuk van Goghból a napraforgók.
A Pilinszky másként című, a Kertész Imre Intézet által Pilinszky-versek megzenésítésére kiírt pályázat díjazottjai, valamint Pátkai Rozina és Hobo közreműködésével a költő születésnapján, november 27-én a Magyar Zene Házában megrendezett koncert összképe számomra arról tanúskodott, hogy Pilinszkyt kezdjük elveszteni, hogy a hozzá való kötődés, az iránta való mély érdeklődés nem igazán jellemző. Ez azonban, mint alább látni fogják, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a zömükben alkalmi találkozások a műveivel nem lehetnek egészen magas színvonalúak, sőt akár konzseniálisak. Pilinszky spiritualitásával több előadó is képes volt meggyőzően összerezdülni, a szellemét így megidézték, a legkiválóbbak méghozzá megborzongatóan. A versválasztások zöme azonban arra utalt, hogy a munkamódszer a „valamelyik Pilinszky-»slágert« vegyük elő, mert sem a közönség, sem mi nem ismerünk tőle mást” volt.
Ám rögtön két kivétellel kezdeném.
Hobo nyitotta és zárta a koncertet, és öntörvényű profizmusától csak ámulni tudtam.
Egy villanás alatt képes az univerzumába berántani, költői atmoszférát teremteni. Versmondói és -éneklői stílusa valamiféle „átalakító készülékként” működik, amely nagyjából bármit „hobósít”, azaz fajsúlyossá tesz, ami a keze ügyébe kerül. És ez Pilinszkyre alkalmazva is tökéletes volt. Az est nyitányaként elmondta az Infernót és a Kánikulát, és elénekelte az Egy titok margójárát meg az Apokrif harmadik szakaszát, a záró ötösnek pedig a Passiót (prózában), a Harmadnapont (énekelve), a Nincs többet (prózában), a Négysorost (énekelve), majd az Amiként kezdtemet (prózában) választotta. Mind sűrű és rövid versek, együtt pedig kopogós litániaként, egy látomásos költő sziklákként ránk omló szavaiként hatottak Hobo interpretálásában. A kíséret egy szál gitár volt Kiss Zoltán kezében.
Szintén példaszerű és Pilinszky erőterébe vonó volt Pátkai Rozina és Színész Bob produkciója:
a Harmadnapon (újra), a Zsoltár és a Parancsoló mód. A verseket meditatívan, néha ismételgetve elmondó Színész Bobot Pátkai Rozina kísérte elektronikus zörejekkel, „űrhangokkal”, bizonyos szavakat második szólamként Bob után mondva, jól érzékelhetően azzal a szándékkal, hogy ellenállásunkat megtörve „pilinszkysítsék” számunkra a valóságot, hogy a Pilinszky-sorok, -igazságok a bőrünk alá férkőzzenek, átjárjanak és körülvegyenek. Talán ekkor éreztem az este folyamán a legerősebben, hogy ennél közelebb nemigen lehet az „eredeti” Pilinszkyhez kerülni vagy, ha úgy jobban tetszik: őt közelebb hozni, átmenteni a mi itt és mostunkba.
A Harmadnapon második előfordulásához kapcsolódva megkockáztatom azt a szentségtörést, hogy ezt Pilinszky legszimplább versének tartsam, amelyet talán éppen emiatt szeret annyira mindenki: a „titoktalansága”, könnyű érthetősége, sőt túlmagyarázottsága miatt, ami amúgy egyáltalán nem jellemző Pilinszkyre. Jellemző és sajnálatos, hogy ekkora karriert futott be, hogy ma már iskolai ünnepélyek dagályos kellékeként alkalmazzák.
Problematikusnak érzem, hogy az előadók, pályázók többsége fiatalkori, kis túlzással zsengékként is felfogható verseket választott Pilinszkytől,
mert nagyon félrevisz, ha a teljes Pilinszkyt ezekkel szimplifikálják, próbálják fogyaszthatóbb, „az ifjúság számára átdolgozott” formára hozni. Ám ezt egyáltalán nem tudtam hibául felróni Lackfi Dorottyának, aki a Tilos csillagont dolgozta fel és énekelte el, mert annyira mély azonosulással, tinikeserűséggel volt képes a költő egykori, kozmikussá növelt elveszettségét közvetíteni.
Ennek tökéletes ellentéte és a koncert mélypontja volt (a baseballsapkás) Vastag Csaba első helyezett Tilos csillagon-feldolgozása, amely engem leginkább Edda- és Zámbó Jimmy-dalokra emlékeztetett, és arról tanúskodott, hogy a szerzője-előadója alig ismeri Pilinszkyt. Ezt a fajta „poposítást” talán azért ítélte a zsűri reményteljesnek, mert Vastag által olyan tömegekhez is eljuthat Pilinszky neve és ez az alkotása, amelyek nem olvasnak verseket, és úgy általában sem. De emiatt szinte biztos, hogy a „toplistás Pilinszky” ötlete inkább blaszfémia, mint olyan trükk, amivel tíz- és százezreket lehet a költészet számára megnyerni.
Két feldolgozást és produkciót emelnék még ki.
A második helyezett 19 éves Müller Csenge olyan letisztult borongással énekelte A tengert, mint egy népdalt: minden sallangtól, variálástól mentesen, egy az egyben. Olyan egyszerűen, mintha ennek a versnek ez lenne a népdal-, azaz kollektív kincsünkké vált változata. Ez az interpretáció betekintést engedett abba a titkos folyamatba, amelynek révén valami egészen személyes bánatot egyszer csak nagy közösségek kezdenek egészen magukénak érezni.
A másik, különösen is ihletett feldolgozás az egy hetvenes évekbeli NDK-s együttesre emlékeztető Hold Utcáé volt, akik az Egy szenvedély margójára című verset „mesélték el”, de olyan gondossággal, odaadással, meditativitással, hogy sűrű metafizika áradt belőle.
A többi produkciót, köztük a harmadik helyezett Oliver From Earth Téli ég alatt-, a ThaShudras Stigma-, valamint Karosi Júlia Magamhoz- és A tengerpartra-feldolgozását azért nem taglalom, mert noha technikás és összetéveszthetetlen hangú előadókról van szó, ők, úgy tűnik, csak szerencsét próbáltak Pilinszkyvel, ám a világához nemigen kapcsolódnak.
*
Hogy Pilinszky – még ő is! – a félmúltunk részévé vált az utóbbi negyven év során, meglepett és megrendített.
Pedig talán számíthattam-számíthattunk volna rá. Mi sem maradtunk ugyanazok, és a hozzá való viszonyunk sem olyasmi, ami ne lenne kitéve a változásnak. Mi is „mozgó autóban ülünk”: új hatások érnek, és a régóta szeretett versek jelentését gyakran átalakítja bennünk az idő múlása. Egy pályázat bizonyos értelemben frankensteini műveletre szólítja fel a jelentkezőket, amikor valami halotti merevség felé tartót és feledés által fenyegetettet kellene feltámasztaniuk, új élettel megtölteniük. A próbálkozásnak kétségtelenül vannak kockázatai: például az, hogy ha nem belső a motiváció, az hangjegyről hangjegyre, gesztusról gesztusra lekövethető lesz; meg az, mint ezen a koncerten is tapasztalhattuk, hogy a zene és a szöveg nem kerül eleven párbeszédbe. Az intézményes erőltetésnek mégis van értelme, mert nagy találkozások, összecsengések kiváltója lehet holt költők és élő, értő rajongóik között.
Nyitókép: Kiss Zoltán és Földes László Hobo a Magyar Zene Házában rendezett Pilinszky-esten
Fotók: Kertész Imre Intézet
