„A szent szomorúság költője volt” – Pátkai Rozina Pilinszky-estje Kapolcson

Mindig meghatódva figyelem, ahogyan a koncerteken a közönség együtt énekli az énekessel a dalok szövegét. Ez számomra arra utal, hogy ezek a szövegek kultikusak, világmagyarázat van bennük, és szinte vérévé váltak a rajongóknak, ami azt bizonyítja, hogy a kultúra elemi módon hozzánk tartozik: úgy kell, mint a táplálék. Igen ám, de a versek sokkal gyengébben teljesítenek, mint a dalszövegek. Azt a státust, amit sokszor még nagyon silány dalszövegek is képesek elérni, talán a legkultikusabb verseink sem célozhatják meg. Szerinted mi ennek az oka?

Szerintem két
különböző működésmódról és állapotról van szó. Amikor a közönség dalszövegeket
kántál, az a buliról, a közösségi élményről, az együttlétről szól. Ami olyankor
történik, gyanúm szerint nem a szöveg, hanem a zene hatásának tudható be. De
éppen ezért fontosnak tartanám, hogy minél több értékes szöveg találkozzon
zenével.

A vers egy másik szint, annak külön mágiája van. És különleges csoda, amikor a két mágia: a zenéé és a verseké összeér. Bár egyre több olyan szöveget énekelnének a rajongók, amely olvasva is megállja a helyét!

Igen, de a
telített versszöveg és a zene sokszor mintha nem lenne kompatibilis. A vers
mintha túl sok lenne a zenéhez, mert túl intenzív már önmagában is, és nem
mindig bírja ki a zenei kiegészítést, „felülírást”. Mi a titka, hogy „jóban
legyenek”, ne rontsák le egymás hatását?

Szeretem a hagyományos versmegzenésítéseket, azokon nőttem fel. Én mégis újjal, mással próbálkozom. Olyan szövetet próbálok, próbálunk az alkotótársaimmal létrehozni, amelynek zenei elemei reagálnak a versekre, és párbeszédet folytatnak velük. Nem csupán annyi történik, hogy egy verset elénekelek, hanem zajokkal és csendekkel akarunk válaszolni a költő művének történéseire. Dóczi Bencének szoktam odaadni a megzenésítéseimet, aztán általában hosszú alkotói folyamat indul el. Nem elég ugyanis a dallamnak, a harmóniamenetnek stimmelnie, hanem igazából annak a bizonyos szövetnek, a hangszerelésnek, a zenei környezetnek kell nagyon passzolnia a szöveghez.

Nagyra tartom a verseket, és igyekszem hozzájuk alázatosan viszonyulni. A versek általi megérintettségemet szeretném továbbadni, aminek sokszor az a legjobb módja, hogy meglepetést szerzek, merész vagyok; például végigüvöltök egy Karinthy-verset, bármennyire is „nem illik”.

Honnan
tudod, hogy egy bizonyos vers alkalmas-e megzenésítésre? Hogyan választod ki a
munkába veendő verseket?

Amivel foglalkozni kezdek, arról általában már a legelején tudom, hogy menni fog. Bár ellenpélda is akad. Acsai Roland Hát így című verse előtt egy másikkal is próbálkoztam tőle, de közben leszakadt a plafonból egy darab, és ezt jelnek véve inkább nem folytattam a kísérletezést. Nemrég Peer Krisztián küldte el egy munkáját, amit kifejezetten nekem szánt előadásra. Bán Zsófia írónőtől is sok dalszöveget kaptam már, portugált és angolt egyaránt. Érkezett most egy csodálatos új, magyar nyelvű szöveg is tőle; már nagyon várom, hogy dolgozzunk vele.

Miért a költészet? Miért Pilinszky? Hogyan fértél, férsz hozzá az ő világához?

A Trefortban
Szabó Ádám író volt az osztályfőnököm és az irodalomtanárom. A hatására
rengetegen jelentkeztek tőlünk magyar szakra, velem együtt. Fantasztikus
útravalót kaptunk tőle. Minden mai diáknak ilyen tanárt kívánok, és annak
megtapasztalását, hogy az irodalom fontos. Örömmel látom, hogy a nagylányom,
aki már fiatal felnőtt, valami hasonlót él meg az irodalommal kapcsolatban,
mint én annak idején.

Pilinszky már
akkor, gimnazistaként is a kedvenc költőm volt, a magyar szakon pedig
valósággal fürdőztem a költészetben. De mielőtt félreértenéd: nem tartom
magamat a költészet prófétájának. Úgy általában a művészet nagyrabecsülésére
biztatok mindenkit, mert úgy látom, a hihetetlen túlkínálat miatt kicsit el
vagyunk kényelmesedve, és természetesnek vesszük, amit kapunk, kaphatunk vagy
kaphatnánk, ha jobban értékelnénk. A művészet óriási ajándék.

Hogyan épül fel a kapolcsi Petőfi udvarba tervezett Pilinszky-ested? Mik voltak a szerkesztési elvei?

Ez nem csak az én estem: Juhász Anna narrációi, az általa felolvasott Pilinszky-prózarészletek, Döbrösi Laura és Horváth Kristóf (Színész Bob) által válogatott és elmondott Pilinszky-versek adják a vázát. Egyórás folyamot kell elképzelni zenei környezetben: atmoszférikus utazást Pilinszky különböző korszakai között, amelyben én a zenésztársaimmal nyolc-tíz megzenésített, énekelt Pilinszky-verssel vagyok jelen. Kapolcson Fenyvesi Márton jazzgitáros, a továbbiakban, például a tervezett budapesti fellépéseinken pedig Ávéd János szaxofonos játszik majd velünk, no és persze állandó partnerem és alkotótársam, Dóczi Bence, aki a dalaink elektronikus zenei producere is.

Hogyan
találod meg a kapcsolódási pontokat Pilinszkyvel egy-egy vers feldolgozása
során?

Nehéz erre válaszolnom, mert a legerősebben most egy olyan versfeldolgozás szól bennem belül, amiről még nem szabad beszélnem, lévén pályázatra beadott munka. De például az Azt hiszem érzelmi hullámzása erős élményem volt, akárcsak az a tapasztalat, hogy egy vers hétköznapi szavai hogyan képesek erős érzelmeket generálni. Ilyennek érzem a Négysorosban azt, hogy „Égve hagytad a folyosón a villanyt”. Pilinszkyt sűrítések, találó képek jellemzik. És onnét, ahonnan ő beszél, mintha mindent látna. Könnyen tudok vele azonosulni. Noha én mindig igyekszem a dolgok pozitív oldalát nézni, megtalálom magamban azt a szomorúbb, szorongó embert is, aki a verseiben megszólal. Azt hiszem, hasonló vagyok hozzá. Hallottam, hogy milyen sokszor kért visszajelzést, megerősítést a környezetétől. Persze erre mindannyian rászorulunk.

Pilinszky a szent szomorúság költője volt. A feldolgozás során az a feladatunk, hogy ezt a szomorúságot zenei eszközökkel megemeljük és ellenpontozzuk. Hogy a meglepetés erejével felrázzuk, sőt akár fel is háborítsuk a közönséget. A felháborítást úgy értem, hogy a „szent” szövegeket új, szokatlan környezetbe helyezzük, a megszokottól eltérő hangsúlyokat adunk nekik. Így keresünk értő füleket, szíveket.

Gáti Oszkár
mondta egyszer, hogy a vers nem szavalásra való, mert a költő nem azért írja.
Mintha olyasmit akart volna ezzel mondani, hogy a „szent vers” vagy megáll
önmagában, vagy nem érdemes vele erőlködni, manipulálni a siker érdekében.
Szerinted „mire való” a vers, ha elfogadjuk ezt a formulát?

Nekem erről az az általánosabb kérdés jut eszembe, hogy mire való a művészet. Sokáig úgy gondoltam, hogy semmi másra, mint hogy felhívja a figyelmet a világban levő szépre, és felkeltse az iránta való vágyat, vonzódást. Újabban egyre fontosabbnak tartom azt is, hogy meglepjen. Például azzal, hogy mondjuk egy műalkotás újrahasznosított szemétből készül, vagy hogy valaki ajtónyikorgásból csinál zenét. A művészet arra való, hogy elgondolkodtasson, és hogy közöm legyen hozzá.

Milyen a te
Pilinszkyd? Mely verseit, sorait, szavait érzed leginkább magadénak?

Az, hogy
plakátmagány, egész biztosan a legfontosabb ilyen szavak egyike. Egykori
magányos éjszakai hazaútjaim jutnak róla eszembe, meg a töprengéseim az életem
hogyan továbbjáról. Az erő, a bátorság, amit a Négysorosból merítettem
akkoriban. Aztán ott van a Tilos csillagon is; az első Pilinszky-vers,
amit megzenésítettem. Kis herceg-élményem kapcsolódik hozzá, és nagyon
megmaradt bennem az a sora, hogy „szoríts merészen, mint a kést”: ez az erős
kép, amelyben egyszerre van jelen finomság és agresszió.

Milyen egy
vers élete? Pontosabban hány és hányféle élete van? Mitől függ, hogy jót
teszünk-e egy verssel, ha így vagy úgy hozzányúlunk? Hogyan szolgáljuk
legjobban a szerző szándékait? Vagy nem is kell azokat szolgálnunk? A vers
„csak” alapanyag?

A vers arra való, hogy mindenki használja; úgy, ahogyan számára hasznos. Építse be az életébe. Amikor verset zenésítek meg, a költő vezet, nyit ajtókat számomra.

Milyen
Pilinszky szerzőtársának lenni? Például azt olvasni egy szám mellett, hogy
Pilinszky János–Pátkai Rozina: Tilos csillagon?

Szerintem én
nem vagyok szerzőtárs: a helyzetem a költőnek alárendelt. Értékes örökséget
kaptam azzal, hogy az ő tanításaival dolgozhatom, azokat továbbadhatom.
Ajándékot kaptam tőle, amit továbbajándékozok.

Hogyan
keveredsz annyira intenzív ismeretségbe egy költővel, hogy megzenésítsd és
előadd a verseit? Vagy ehhez nem szükséges, hogy közel érezd magadhoz? Van egy
technikád, amivel bármilyen verset fel tudsz dolgozni, és még kedvelned sem
kell hozzá?

Ez irodalomelméleti kérdés. Fontos-e, hogy milyen élethelyzetben, környezetben született egy vers, vagy elég a szöveg ismerete? Én szeretem ismerni a versek „holdudvarát”, de az is igaz, hogy amikor dolgozol velük, akkor csak a szavak jelentése számít, a szöveg már önálló életet él.

Milyen
érzés, hogy a Pilinszky-évben egy ilyen est – és tudtommal az egyetlen ilyen
est – közreműködője lehetsz, hogy Pilinszkynek úgymond a „zenei párhuzamosa”
vagy 2021-ben?

Már két-három
éve gondoltunk rá Ávéd Jánossal, hogy csinálunk egy Pilinszky-albumot, úgyhogy nem
a jubileum miatt dolgoztunk-dolgozunk vele. Szép együttállásnak érzem, hogy a
kettő idén egybeesik. Nemsokára meg is jelentetjük majd.

Nagyon
tetszett a YouTube-on elérhető, Hallgatói szerződés című számod és
performanszod, mert az volt számomra az üzenete, hogy tulajdonképpen bármilyen
szöveget műalkotássá lehet transzformálni. Hogyan működik ez a versek
megzenésítése során? Hogyan találod, találjátok meg a legjobb megoldást a
szerzőtársaiddal?

Minden feldolgozás során több dallamvázlat születik. Megfigyeltem, hogy a legjobb megoldás mindig az összegyúrásuk. Mivel munkaközösségben dolgozunk, ez két-három érzet, hatás, a vershez, a költőhöz, jelesül Pilinszkyhez való két-háromféle viszony egyesítését jelenti. Mind más-más billentyűket nyomunk le, ám a cél az összes megszólaltatása. A nagy összhangzat.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu