Shrek Tímea
A tinédzserek többsége nem szeret tanulni. Sőt lázadnak minden ellen, ami kötelező, ami ajánlott, és még az ellen is, amit az ember csak jó szándékból próbál tanácsolni. Bezárkóznak a saját kis világukba, ahová nagy nehézségek árán sikerülhet – vagy sem – a pedagógusnak betörnie.
Ha szigorú vagy velük, gyűlölnek. Ha laza, akkor nem tisztelnek kellőképpen. Hol van az arany középút és milyen áron? Ahány osztály és gyerek, annyiféle variáció.
Több osztályban tanítok öt teljesen különböző tantárgyat, amelyek között kevés átfedés van. A végzősökkel van a legtöbb órám, heti tíz. Még év elején nyelvtanórán a mondattani ismereteket vettük át (vagy inkább próbáltuk megbeszélni), amikor szembejött velem a tankönyvben egy feladat. Csáth Géza A kályha című novellájának egy részletét kellett elemezni, részekre bontani. A tanulók unott arccal másolták be a könyvből a mondatokat, nem is figyeltek a történetre, nem ismerték a szerzőt. Megkérdeztem tőlük, hallottak-e már előtte róla. A válasz természetesen nem volt, majd beszélni kezdtem. Nem foglalkoztunk tovább a tananyaggal, véletlenszerűen odáig jutottunk, hogy mondatról mondatra vettük át a novellát, mert időközben mindenki rákeresett a teljes szövegre. Az előtte életunt gyerekek szemében valamiféle csillogás ragyogott. Csak beszéltek és beszéltek, ötleteltek, gondolták tovább a szöveget. Amikor kicsengettek, megkérdezték, hogy következő órán is fogunk-e így szöveget elemezni. Természetesen igen volt a válaszom. Ady Endrével nem volt gond, de Móricz Zsigmondnál már keresgélnem kellett, aztán beugrott: Bandika. Majd jött a tananyagban Kosztolányi, Tóth Árpád s a Nyugat összes nemzedéke. Úgy éreztem, hogy napról napra egyre jobban szeretik az irodalmat. Várták az órát, szívesen olvastak, és végre gondolkodtak is. A verselemzés már nem merült ki a rímképletek megállapításában, hanem szép lassan megtanulták értelmezni a leírtakat. Könyveket kezdtek el kölcsönkérni, versírással próbálkoztak, akadt, aki mesét hozott az órára. Az iskolai szerepeknél, ha szavaltak, értették, amit mondtak. Már nem csak egy-egy betanult szöveget olvastak föl, hanem érthetően és kifejezően, odaadással és átéléssel tudtak megjelenni a színpadon. Egyre gyakrabban használtunk fel megzenésített verseket is, mégis, aminek köszönhetően a legjobban megértették az irodalmi műveket, az a mozgókép és a személyes író-olvasó találkozó volt. Hogy végre élő költővel, íróval találkozhattak, olyannal is, aki ráadásul benne van a tankönyvben, felbecsülhetetlen volt számukra.
Sok időbe telt, de végre megértették, hogy az irodalom a kultúra elengedhetetlen és szerves része. Mindennap jelen van az életünkben még akkor is, ha nem figyelünk rá.
Szente Anita
Irodalom a gyakorlatban? Számomra már az is az, hogy segítségével átlépek a nappalból az éjszakába. Huszonkét hónapos a gyerekem, minden éjszaka többször ébredünk, ha nem olvasok esténként, akkor olyan, mintha nem is telt volna el egy nap. Látom, hogy lemegy a nap, ez azt jelenti, hogy hamarosan elpakoljuk a játékokat, vacsi, fürdés, mese. Az irodalommal az adott naptári napon tényleg átfordul valami, megtörténik a lezárás, pipa. (Pláne, ha van egy e-book olvasója az embernek, akkor az olvasást még villanykapcsolás nélkül is űzni lehet.) Igen, az olvasottak elindulnak a fejemben, izegnek-mozognak, gondolkodtatnak, elszomorítanak, felvidítanak, de a mindennapos kérdéseimnek keretet adnak, így már bátran letehetem a fejem és aludhatok. Két órát vagy egyet, utána ismét én segítek egy kisembernek, hogy feldolgozza, elvették tőle a kisautót a bölcsiben, beindult a beszédfejlődés, elesett a játszón, rászuszogott egy kutya, mindemellett még szomjas is, és sokat vacsorázott. Korosztálytól függetlenül szükség van arra, hogy a pörgésben néha megálljunk, bezsírozzuk a gépezetet. Anyaként nehéz erre sort keríteni, mert minden pocsékabb érzés annál a szeretetnél, amit minden másodpercben kapok és adok. Ha irodalomterapeutaként kérdezel, akkor merem állítani, hogy nélküle fogalmam sincs, mihez kezdenék az egyes találkozások alkalmával. Segítségével elindul egy olyan beszélgetés, ami egy egyszerű, hétköznapi mondattal szinte lehetetlen. Egy jó szöveg konkrét annyira, hogy ne lehessen köntörfalazni, de kellően elvont ahhoz, hogy senki gondolatburjánzását ne korlátozzam kizárólagosan a kérdéseimmel. Bármit is kérdezek, az átmegy a saját szűrőmön, lehet az akár azért, mert félek feltenni a valódi kérdést, vagy mert magamtól is kérdezek, vagy az adott kérdéssel a következő kérdést alapozom meg, vagy mert sakk-matt, nem jut jobb eszembe. A szöveg nem kímél, az arcodba vágja az igazságot, és akarva-akaratlanul kimozdít a mókuskerékből. És amikor én írok? Amikor én írok, az más... Olyankor úgy érzem, hogy engem használ az irodalom. Nem azt mondom, hogy ez valami csoda (vagy hát ki tudja), de az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy azokat a szövegeket olvasom utólag is szívesen vissza, amelyeknél nem feszültem be, nem akartam görcsösen valami jót csinálni, hanem hagytam, hogy a szöveg maga írja magát. Tudom, hogy ezt már sokan sok helyen hangoztatták, büszkélkednek vele nyakra-főre, kiválasztottnak érzik/érezzük magunkat, de ha eltekintek attól, hogy nagyképűen hangzik, akkor ezt egészen büszkén vallom.
Pál Dániel Levente
Amikor megkaptam a felkérő levelet, elsőre nem értettem a nekem is feltett kérdést: „arra vagyunk kíváncsiak, hogy miként tud az irodalom a gyakorlatban is működni, funkcionálni.” Ez volt a kérdés, én pedig már egy lépéssel előtte, mármint a kérdés feltételének jogossága, aktualitása, érvénye előtt megtorpantam. Mármint meg szoktam torpanni. Vagy vissza szoktam táncolni, ha ilyen táncba hívnak.
Miért kellene a gyakorlatban is működnie valaminek, ami olyan megfoghatatlan, mint az irodalom?
„Az irodalom az a kérdés, amire hiányzik a válasz” – állítja határozottan a francia irodalomelmélész és filozófus Roland Barthes. Ezt folytatva pedig oda jutok, hogy ez a válasz (mármint ami hiányzik Barthes szerint) tulajdonképpen úgy hiányzik, hogy nem hiányzik. Nincs bennem hiányérzet ezzel kapcsolatban, nem keresem, nem kutatom, nem gyötröm magam miatta. Bőven elég a kérdés, ha jól fel van téve. (Vagy: jól van feltéve, mindegy.) Bőven elég az irodalom, ha ébren tartja a figyelmemet. Bőven elég csak úgy önmagában mindaz, ami irodalom, nem kell neki gyakorlati működés, funkció vagy funkcionalitás.
Aztán egy levélváltással később pontosítottátok a kérdést: „arra gondolok, hogy mindazt, amit az iskolában, illetve az egyetemen elméleti szinten megtanulunk, hogyan tudjuk hasznosítani a mindennapjainkban.” Ez már érdekesebb téma, Barthes ide vagy oda. Gyorsan átgondoltam, mit és hogyan tanultam a különböző fokú tanulmányaim során irodalomról. Mármint elméleti szinten, amit aztán hasznosítani lehet.
Első- és utolsósorban megtanultam olvasni. Aztán még egyszer. Aztán még vagy háromszor vagy sokszor. Nem viccelek: sokfajta olvasás létezik, nevezhetjük mindegyiket akár együttesen, akár külön-külön „ability”-nek (képesség), „skill”-nek (készség) vagy kultúrtechnikának (az írás és számolás mellett a harmadik kultúrtechnika az olvasás). Ezek egyike például a fókuszált olvasás (értő-értelmező-élvező), a másik a tanuló olvasás (jegyzetekkel, színes kiemelőtollakkal, memóriába), a harmadik például a pásztázó olvasás (skimming, ilyen például hírolvasás, az információelemek gyors feldolgozása), a negyedik a gyorsolvasás (nagy mennyiségű szakanyag átpörgetése, például egy prezentációhoz vagy összefoglalóhoz), az ötödik például az irodalmi szerkesztői olvasás (ez a képesség és munka teszi a nyers kéziratot publikálható szöveggé), a hatodik például a szöveggondozói/korrektori olvasás (gépelési hibák, elütések, vesszők, pontok, elválasztások vadászata és „bepirosozása”), és vegyünk még egy hetediket: az ihletkereső és/vagy (társ)alkotói olvasás – de erről majd a végén.
És aztán évekig és évtizedekig gyakoroltam, fejlesztettem, edzettem ezeket a különböző olvasási készség-képességeimet. Az iskolapadokban, gyakornokként, alkalmazott szövegmunkásként. Ennek már önmagában elég sok gyakorlati haszna volt és van: előbb így sikerült végzettségeket szereznem, aztán ez volt és most is ez a megélhetésem. És ez volt a kikapcsolódásom, rekreációm is. A különböző kiadókban vagy más munkahelyeken 8-tól 16 óráig fizetésért olvastam szövegeket (a fentebbi listámból: 2, 3, 4, 5, 6 váltakozva), otthon pedig örömömet leltem más szövegekben (1), kinyílt a világ, elkalandozhattam, engedtem hatni magamon a szövegirodalom cselekményének izgalmait és az irodalmi szöveg megformálásának esztétikai vagy gondolati szépségeit.
Ez általánosabb, akár a munkahelyi és gyakorlati vonatkozásokat nézzük, akár a szórakozás, kikapcsolódás részét. Választások és ízlések, hogy kinek melyik mennyire képezi az élete részét. Amiért viszont hálás vagyok – az elsajátított képességeken és tanult készségeken túl csak hálás lehet az ember a felfedezett és kibontakoztatott tehetségeiért –, az a 7-es: a (társ)alkotói olvasás.
Amikor műfordítok, az idegen nyelven létrehozott irodalmi szöveget nemcsak megértem és értelmezem, hanem azonnal magyarul jelenik meg olvasó szemem előtt: átalakítom magyar szöveggé, az idegen hangot magyar hanggá. Szóról szóra, mondatról mondatra folyamatosan: szinte nem is figyelek az olvasásra, hanem csak az átalakítás folyamatára és a magyar szöveg azon melegében történő leírására. Az idegen nyelven olvasott szöveget rögtön magyarul értem, és ha nem, akkor addig olvasom, amíg rá nem érzek magyarul, át nem tudom adni az anyanyelvemen.
Hogy jobban érthető legyen, mit is akarok mondani, segítségül hívom Kosztolányi Dezsőt, így ír a műfordításról: „A fordítás mindig ferdítés is. Ha az értelmet híven, szóról szóra tolmácsoljuk egy másik nyelven, akkor szükségképp megváltozik a szavak alakja s ezzel együtt a mondat hangulati velejárója is. Ha csak a hangzást utánozzuk, a mondat muzsikáját, a betűk színét, akkor ennek a gondolat adja meg az árát. E két nehézség között tétováz az, aki idegen verset akar átültetni. Valahogy módot kell találnia, hogy mind a két követelménynek, az értelminek és zeneinek is eleget tegyen. Minden fordítás csak egyezmény, kompromisszum Eszmény és Valóság között, megalkuvások sorozata, a föladat legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik, elmés csalás... A műfordítás alkotás és nem másolás. A művész azzal a verssel, amelyet a nyelvén új formába önt, olyan kapcsolatban van, mint az életével, melynek rezzenéseit tulajdon verseiben rögzíti meg. Élmény számára egy idegen költő verse. Lélekkel, a saját lelkével kell átitatni, különben nem kel életre.”
Vagy ilyen még, amikor dramaturgi munkát végzek. Nem elsősorban olvasom a szöveget, hanem rögtön látom magam előtt a színpadon is, a párbeszédeket a színészek hangján hallom, a leírásokat utasításként a díszlet- és kosztümkészítőnek, a cselekményt rendezői instrukciónak, a fordulatokat pedig mérlegre teszem: ez papíron rendben van, de hogyan lesz rendben a színpadon. És az eredetit így formázom, gyurmázom, alakítom át: az író társalkotójává válva a fekete-fehér szöveget előkészítem, hogy aztán más művészek élettel töltsék meg, életre keltsék, életet leheljenek a szavakba, jelenetekbe, karakterekbe, történetekbe.
„A történet meghal, ha senki nem meséli el” – mondta az Ecuadorban élő waorani őslakos aktivista és író Nemonte Nenquimo. És a kezdő kérdéshez itt most visszakanyarodok: mi lehet nagyobb haszna az irodalomnak, mint hogy olvasóként átéljük, majd társalkotóként újra elmeséljük, azaz életben tartsuk a történeteinket? Így pedig mindig kicsit meghaladjuk saját elfelejthetőségünket és mulandóságunkat is, vagy nagy szavakkal ugyanez: legyőzzük a halált. Ennél kevés hasznosabb dolgot tudok most mondani.
