Hol hibázik a férfi, és hol hibázik a nő?

Irodalom

Pál Dániel Levente legújabb kötete súlyos kérdéseket, problémákat vizsgál, a menekülő nőktől kezdve az impotens férfiakon át a mozaikcsaládban felnövő gyermekekig, miközben műfajújító szándékot is előrevetített a versgyűjteménnyel. Elolvastuk A budai anyák kelet felé indultak el című könyvet, és megpróbáljuk kideríteni, sikerült-e a költőnek összhangba állítania a két vállalást.

A budai anyák kelet felé indultak el című kötet borítójának részlete, Szabó Imola Julianna munkája
A budai anyák kelet felé indultak el című kötet borítójának részlete, Szabó Imola Julianna munkája

Vajon elmenekülhetünk a kapcsolati problémák elől – legyen az függőség, erőszak vagy a társas létre való alkalmatlanság? Magunkkal ráncigáljuk akár a világ végére is a korábban közösnek ítélt felelősséget és felelőtlenséget? És végső soron csak az a felismerés várja a menekültet az útja végén, hogy ahhoz, hogy maga mögött hagyhassa a sebző emlékeket, önmagától is meg kell szabadulnia? Hol hibázik a férfi, és hol hibázik a nő? És vajon lehet-e legalábbis részben restaurálni a mélyen megcsorbult szexust?

Ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat összesen 24 írásban Pál Dániel Levente legújabb kötete. A budai anyák kelet felé indultak el versgyűjteményének már a címezése történetet mesél, helyzetbe hoz, és ahogyan felütjük az első oldalakat, ennek miértjére is gyorsan választ kapunk. A költő szándéka szerint az elbeszélések karakterek köré fonódó narratív szerkezete és a lírai ábrázolásmód között kíván egyensúlyozni a művekkel.

A fülszöveg szerint a „ballada műfajának megújítására tesz kísérletet” a könyv, és ahogyan a szerző egy korábbi interjújában fogalmazott, a „líra–epika–dráma között valahol” talált rá a megfelelő műfajra gondolatai keretezéséhez. Mint mondta: „Egy bizonyos kor fölött már nem ír az ember alanyi verseket a saját nyűgjeiről meg érzelmeiről. Egyszerűen nem illik, többször maníros, sokszor nevetséges.”

A szerző által az olvasó számára előre kiemelt értelmezési kiindulópont tehát a ballada, melynek eszközeit a költő egyrészt arra használja, hogy kellő távolságot tudjon tartani a személyes élményeitől, kiszakítva a költői nézőpontot a túlzott szubjektivitásból. Másrészről pedig

kinyitja a versek tematikáját az egyéni megéléseken túlmutató aktuális társadalmi kérdések, feszültségpontok felé.

Utóbbi vonással kapcsolatban már most le kell szögeznünk, hogy Pál Dániel Levente műfajválasztási stratégiája jól működött. Az előbbiekben összefoglalóan felsorolt, – ha az össztársadalmat nem is feltétlenül, de – embercsoportok széles rétegét érintő és érdeklő problémák tárgyalásában sikerült egyensúlyt találnia az analitikus, egyenes vonalon haladó ok–okozati megközelítés és a szenvedéstörténetek csapongó, szubjektív ábrázolásmódja között.

Pál Dániel Levente költő, prózaíró, műfordító, szerkesztő, dramaturg. Fotó: Bach Máté
Pál Dániel Levente költő, prózaíró, műfordító, szerkesztő, dramaturg. Fotó: Bach Máté

Még ha néhol meg is inog ez az egyensúly (főleg a bánat, a csalódottság lírai megformálásában, lásd például a Füst című versben), a versalakba oltott, néhol kifejezetten fegyelmezett történetmeséléssel, az érzékletes, erősen képszerű líranyelvi alakzatok mozgósításával részletes belátást enged egy-egy epizód erejéig tragikus sorsú szereplőinek életébe. A teljes bevonódást, írói részvétből eredő, túláradó érzelmességet, a tragikum túlságosan közeli megjelenítését a legtöbb esetben elkerüli.

A három versciklus – melyeknek címezése nemes egyszerűséggel Egy, Kettő és Három – közül a másodikra jut a kísérletezés legjava.

Míg az első szerkezeti egység versei inkább különálló élethelyzetek felvillantását hozzák, a második ciklusban egyre erősebben rajzolódik ki az egybefüggő folyamatjelleg, amit a Ballada a hosszú hajú lányról című vers indít el. Ennek a versnek a zárlatában („[…] és ő is jobban szeret, / ha kedvére teszek. // És ha így szeret, akkor így szeret.”) benne foglalt, de szóvá nem váltott elnyomásérzést és csalódottságot bontja ki a Családon belüli erő néhol brutálisnak ható őszintesége. A kiábrándultság, a passzívan tűrő lehangoltság végül mozgásba fordul: az életükben csalódott nők végül elmenekülnek a kötet középponti, címadó versében.

Ezzel azonban még nincs vége a ciklusnak. Az És a férfiak kapát-kaszát ragadtak című írás a magukra maradt férfiakat is beemeli a történetbe, akik újjáépíteni próbálják önbizalmukat, férfiasságukat, amely – utal finoman a költő – némelyüknél talán már eredetileg is hiányzott. Eszközük a „munkaterápia”, törekvésük pedig bár komikus felhangot kap, a kudarc gravitációs vonzásától végül több-kevesebb sikerrel el tudnak rugaszkodni. De a költő hangot ad a széthullott családok gyermekeinek is (Ugyan nem vagy árva), akiknek sorsa végül a gyökértelenségből eredeztethetően az, hogy reprodukálják a szüleik ballépéseit: „[…] ugyan nem vagy árva, / álomba ringat az előtted az élet / minden rád váró hibája!”

Ez utóbbi vers adja meg az igazán sötét tónust a középső ciklusnak, kiterjesztve a válsághelyzet ábrázolását az eleddig előtérben lévő feleken túl az addig csak közvetve, a „főszereplő” anyák relációiban felbukkant szereplőkre is. És ugyanígy ezen íráshoz érve már sejthető az egész kötetből kiolvasható verdikt: a problémák körbeérnek, feloldhatatlanságuk miatt pedig idővel generációról generációra ismétlődő mintázatokként mutatkoznak meg.

Az utolsó versciklus aztán éles váltással él, személyesebb hangvételű alkotásokat vonultat fel. A nézőpont jóval szűkebbé válik, mindössze egy (vagy két) szereplő megélésén keresztül szemlélhetjük a történéseket. A helyszín az indiai Delhi, a világ egyik legnépesebb városa, a versek főszereplőjévé pedig egy férfi lép elő. Noha a második és a harmadik fejezet között a történetfűzés folytonossága megszakad, de a köztük lévő áttételes kapcsolatot a középső ciklus zárlata (Mihály, melyben özvegy Mihályné a halott férje után Misunak nevezi el a kutyáját) és a harmadik ciklus első verse erősíti (Névmágia, melyben a lírai alany testi örömöket keresve már azt is sikernek könyveli el, ha aktuális szeretőjének exe ugyanazt a nevet viseli, mint ő).

Ugyanakkor a harmadik fejezetben a költő újra a folytatólagosság eszközével él: egy tragikus véget ért románc történetét olvashatjuk, összesen kilenc szövegben. De nem is a narratív réteg az érdekes ezekben a versekben, hanem az, ahogyan a cselekmény darabjai egyenként reflektálnak az előbbiekben tárgyalt menekülésre. A kötetben megjelenő Delhiben bár lehetőség mutatkozik a nyugvóponthoz való megérkezésre, az idegenségérzet folytonosan beszüremkedik a vershelyzetekbe. Ezek az írások megmutatják, hogy hiába szökik el bárki is a világ túlfelére a diszfunkcionális kapcsolatok elől, belevetve magát a hedonizmusba, feloldódni vágyva az embertömegben és az új kultúrában. A kudarc rá eső részét magával cipeli az ember mindenhová.

A budai anyák kelet felé indultak el az érintett témákon túl felvet még egy kérdést, amelynek megválaszolását az olvasóra bízza:

valóban lehet-e balladákként tekintenünk a benne foglalt művekre?

Előfordulnak a kötetben klasszikus balladai formaelemek (ilyen például a refrénszerű ismétlődés a Lárifári, forradalmár című versben, vagy a Füstben a repetitív könny szó is tekinthető egyszerűsített refrénnek), a tematikából adódóan a tragikus feszültségből sincs hiány, néhol pedig fel-felbukkan egy fordulatos zárlat is.

Összességében viszont a balladai vonásokat reduktív módon emelte be a versekbe a poéta: mindegyik írás esetében akad néhány balladisztikus jellemző, azonban nem olyan koncentráltan vagy markánsan, hogy egyértelmű műfaji elvárásokat támaszthasson velük szemben az olvasó. A fentiekre visszautalva sokkal inkább epikus stíluskísérletekkel színezett, lazán összefüggő, egymásra reflektáló versláncolatoknak nevezhetjük a ciklusokat, melyeknek az egyes darabjai epizodikusan, de túlsúlyban lírai eszközökkel villantanak fel jeleneteket egy történetből.

Ezzel együtt javasolható egy különleges olvasási stratégia is:

kezelhetjük az egész könyv anyagát egy hosszú, nagyjából nyolcvan oldal terjedelemre rúgó, formai játékokban bővelkedő, többszereplős műballadaként is.

Így, ebben a keretben harmóniába hozható a történetmesélési szándék, a néhol erős szóképekkel sűrített líranyelv, a tragikumba forduló narratív ív, sőt még a ciklusok közötti ugrásszerű tónusváltások és a „balladai homályba” vesző részletek is.

A budai anyák kelet felé indultak el valóban kísérlet, azonban nem a ballada műfajának megújítására. A kötet legfőbb érdeme inkább abban azonosítható, hogy a férfi–nő kapcsolat, a párkapcsolati erőszak, a kivándorlás, a menekülés, a kiábrándultság sok társadalmi kérdést felvető, ideológiai terhelés alatt álló, ezzel összhangban sokszor és sokféleképpen tárgyalt témáinak ábrázolására keres új utakat Pál Dániel Levente. A költő a változatos formák, műfajok, lírai és epikai beszédmódok közt kutatva, klasszikus és modern verselési eszközöket összepróbálva képes új megvilágításba helyezni a kérdéskör által érintett emberek sorsát – ebben a tekintetben kísérlete tehát sikerrel járt.