Naptárrendszerek a középkorban

A korai időkben, így a középkor első századaiban a királyok uralkodási évei szerint keltezték a fontos iratokat, rendeleteket, döntéseket, ha egyáltalán keltezték. Az írásbeliség jelentéktelen volta miatt a fennmaradt leveleket általában nem jogbizonyító eszköznek, hanem csak alkalmi közlésnek szánták. Magyarországon először 1232-ben jelenik meg a keltezés, de csak a hely, a hónap és a nap feltüntetésével, s később is előfordulnak mindenféle keltezés nélküli levelek. Évszámot először IV. Béla leveleiben találunk, s csak jóval később, a 14. században válik általánossá az évmegjelölés. Ekkoriban azonban nem a ma használt, Krisztus születése utáni időt jelölik az írnokok, hanem többnyire a király trónra lépésének idejét.

Az uralkodói évek szerinti keltezés Európában a középkori királyságokban, de még a Bizánci Birodalomban is jellegzetes időmeghatározó módszer volt.

Ez egy-egy uralkodó országlásán belül megbízhatóan tájékoztatott az események rendjéről, de hosszabb időszakokra vonatkozóan már sok nehézséget okozott. Ha például egy király az adott év folyamán meghalt, azt az évet egyaránt lehetett a régi király utolsó és utódja első éveként számolni. Előfordult, hogy társuralkodók kormányoztak, máskor vetélytársak gondolták magukat királynak, és mindketten külön-külön számolták uralmuk éveit, királyságok egyesültek és váltak szét, egyszóval az uralkodói évek szerinti számítás, főként hosszabb időközökre nézve nem volt éppen a legmegbízhatóbb.

Szerencsére a probléma néhány megszállott krónikáson kívül senkinek nem okozott gondot. Az újkor kezdetéig a hétköznapi emberek nem tulajdonítottak jelentőséget a nagyobb időtávoknak.

Az olimpiai időszámítás

Mindazonáltal már a középkorban is használatban voltak nagyobb időegységeket átfogó, visszatekintő keltezések. A manapság is legismertebb és Bizáncban meglepően sokáig eleven kronológia az olimpiai időszámítás volt. Ennek alapjait egy ókori történetíró, a peloponnészoszi háború idején élt Timaiosz rakta le, aki a görög múlt egységes időrendjének kialakítása során az olimpiai évek szerint keltezte az eseményeket. Újítása igen szerencsésnek bizonyult. Az olimpiai játékokat az egész hellénség ismerte és tiszteletben tartotta, a győztesek nevét az i. e. 776-ban tartott első olimpia óta rendszeresen feljegyezték.

Timaiosz azonban nem győztesük nevével jelezte, hanem sorszámozta az olimpiai játékokat, és ezzel létrehozta a görög kronológiát.

Igaz, az évek az első olimpiától nem folyamatosan követték egymást, hanem olimpiai ciklusonként ismétlődve. I. e. 776-ot az első olimpiász első évének nevezték, a rá következő éveket pedig az 1. olimpiász második, harmadik és negyedik évének. A második olimpiai játékok éve (i. e. 772) a 2. olimpiász első éve volt, és így tovább. (A görögök olimpiának nevezték az ünnepi játékokat, és olimpiásznak a játékok közti négyéves időszakot.) Timaiosz újítása tulajdonképpen annyi volt, hogy a változó uralkodók helyére a kiszámíthatóan ismétlődő olimpiászokat tette. A mindennapi életben nem tudott gyökeret verni ez az eléggé nehézkes számítási mód, a görög területeken, így a Bizánci Birodalom jelentős részén azonban sokáig használatban maradt.

Ókori napóra
Fotó: Shutterstock

Az okmányok érája

Az olimpiai éra mellett hamar megjelent egy hasonló felépítésű, de jobban használható időszámítás is. Ez I. Szeleukosz Nikatór, a Nagy Sándor birodalma ázsiai területein létrejött Szeleukida Birodalom megalapítójának nevéhez fűződik. Kezdőnapja a Nagy Sándor halálát (i. e. 323) követő 12. év volt, amelynek során Szeleukosz Nikatór jelentős katonai győzelmet aratott ellenségei fölött. Az egyes esztendőket a kezdőévtől fogva sorszámokkal jelölték. A szeleukida időszámítás egyszerűségénél fogva az egész Közel-Keleten hamar elterjedt, az uralkodók e keltezés szerint adták ki hivatalos irataikat, ezért az időszak neve „az okmányok érája” lett. Használata messze túlélte a Szeleukida-dinasztia uralmát, és az iszlám időszámítás is csak nehezen szorította ki. Ez a pogány eredetű, ám fölöttébb gyakorlatias és racionális időszámítást a zsidók is, a keleti keresztények is átvették, és csak a 8. században szorult ki a használatból.

Ab urbe condita

A szeleukida éra valósággal iskolát teremtett. A példát más dinasztiák, városok, államok is követték. Az Arsakida-dinasztia uralma alatt álló Pártus Birodalomban például bevezették az arsakida érát (ennek kezdőéve i. e. 247 volt). A szeleukida rendszernek hamar kialakult a nyugati párja is. A római történetírók nagyjából az i. e. 3. századtól kezdve egyes fontosabb eseményekről igyekeztek megállapítani, hogy azok a város alapítása után „ab urbe condita” (rövidítve: a. u. c.) hány évvel történtek. Amúgy a rómaiak az uralkodók, később a konzulok kormányzása szerint számolták az időt, de ez a rendszer az egyre bonyolultabbá váló társadalmi-kulturális viszonyok között mind több nehézséget okozott.

A város alapítása jó kiindulópontnak tűnt,

csakhogy ehhez meg kellett állapítani, mikor született Róma. A különböző kísérletek közül végül a közvélemény Marcus Terentius Varrónak az i. e. 100 körüli évtizedek nagy tudósának elméletét fogadta el, amely szerint Romulus a hatodik olimpiász harmadik évében, azaz i. e. 754-ben alapította a várost. A fix pont tehát megvolt, ám  a szeleukida logika római változatát sokáig csak elvétve, történelmi céllal és jobbára csak fontos események időpontjának ünnepélyes rögzítése céljából alkalmazták.

Ez az időszámítás azonban meglepő módon egészen a közelmúltig életben volt. Az újkori humanisták ugyanis Róma történetével kapcsolatban a „Krisztus születése” előtti időszakra vonatkozóan egészen a 19. századig az „ab urbe condita” időszámítást használták az anakronisztikusnak tartott keresztény időszámítás helyett.

Aera martyrum

A késői Rómában és a kora középkori Európában azonban nem a város alapítása, hanem „a mártírium éve” vált általános indítódátummá. A korai kereszténység számára megrázó élmény volt Diocletianus császár uralkodása. Ő rendelte el ugyanis az utolsó, ám minden korábbinál véresebb keresztényüldözéseket. A tragédia nyomán kialakult egyházi időszámítás Diocletianus trónra lépésének évével 284-től („a mártírium éve”) kezdi a mártírok érájának számítását. Az év rövidítése a. m. (anno martyrum).

A hírhedt és véres pogromsorozatra valójában csak 303-ban került sor, ám az tény, hogy a császári dekrétum a keresztény templomok és szent könyvek teljes megsemmisítését tűzte ki célul.

Az aera martyrum vagy aera Diocletiani Nagy Konstantin alatt általánossá vált, és évszázadokig használatban maradt. Justinianus Bizáncban viszont 537-ben szakított vele, és bevezette a saját uralkodási évei szerinti keltezést. Utódai követték a példáját, de a keresztény krónikások még sokáig ragaszkodtak a mártírok emlékéhez. A kopt egyház a mai napig ezt az időszámítást használja, így 2022. szeptember 12-én ők az 1739-es évbe lépnek.

Perzsa asztrolábium
Fotó: Wikimedia Commons/Andrew Dunn

A világ teremtése

Az időszámítások sorában alapvető fordulatot hozott a keresztény gondolkodás. Az ókori szellem nem ismerte a fejlődés, a haladás eszményét. Az egyik évet olyannak látták, mint a másikat, az egyik uralkodót a másikhoz hasonlították, és noha jó és rossz időszakok váltakoztak, a világ lényeges eseményeit ismétlődőnek, körben járónak gondolták. Az időszámításukban megjelenő kezdőpont inkább technikai jellegű volt, az uralkodókhoz kötött kronológia változékonyságát küszöbölte ki.

A kereszténységgel azonban új gondolkodás jelent meg. A keresztény időszámításoknak nagyon komoly ideológiai alapjuk van, valahonnan valahová vezetnek. Úgy mondják: eszkatologikus szemléletűek, azaz az emberi történelem végcéljára, az utolsó ítéletre mutatnak.

A világtörténet e szemlélet szerint nem körkörösen visszatérő ciklusok sora, hanem zárt egység,

amely a hatalmas isteni terv szerint, évezredes korszakokon át halad a teremtéstől a végkifejlet, az eszkaton, a végítélet felé. A keresztény időszámítások e szemléletnek megfelelően alakultak ki.

A világ teremtését alapul vevő időszámítás fókuszpontjait a következőképpen számolták ki: a bibliai elbeszélés szerint a teremtés hat napja után a hetedik a pihenés, lezárás napja. Márpedig „az Úr szemében ezer esztendő csak annyi, mint egy nap” – mondja a 90. zsoltár. Ennek alapján úgy gondolták, hogy a teremtés minden napjának ezer év felel meg. A teremtés csúcspontja Ádám megteremtése, előképe és párhuzama az emberi történelem csúcspontjának, a megváltás pillanatának. Amiként tehát az Úr „a teremtés koronáját”, Ádámot a hatodik nap közepén teremtette, úgy Krisztusnak is az emberi történet hatodik évezredének közepe táján, az 5500 körüli évek valamelyikén kellett megszületnie. Úgy gondolták, hogy a következő fél évezred lesz a gonosz erőivel való küzdelem időszaka, és a teremtés hetedik ezredének kezdetére várható az Úr másodszori megjelenése és az isteni végítélet.

Ez alapján az első keresztényi teremtéskronológiák a világ teremtését i. e. 5500 környékére datálták. A szellemes rendszert a 220 körül tevékenykedett Julius Africanus alkotta meg, de követői több ponton módosították az elképzeléseit. Az úgynevezett alexandriai világérát az i. sz. 400 körüli években szerkesztette meg Panodórosz szerzetes, és kezdőpontjául az i. e. 5493. év augusztus 29-ét állapította meg. Számításaitól némileg eltértek a bizánci krónikaírók, akik az i. e. 5509. évre tették a bizánci világéra kiindulópontját. A 7. századtól kezdve ez lett a Bizánci Birodalom hivatalos időszámítása. Ezt a kronológiát vette át a kijevi orosz állam is, majd annak hatására a későbbi Orosz Birodalom, ahol I. Péter cár vezette be a Krisztus születése szerinti időszámítást 1700-ban.

A zsidó világéra

Ugyancsak jelen volt, sőt ma is jelen van a keresztény Európában a zsidó időszámítás. Ez a keresztény világérákkal közel egy időben, az i. sz. 3. században alakult ki, és a zsidók körében fokozatosan kiszorította a szeleukida érát.

Számai részben az Ótestamentum héber szövegéből, részben pedig az ugyanebben az időben keletkezett Nagy világkrónika (Széder Olam rabbá) adataiból származnak. az e két forrásból kiókumlált időszámítás szerint a bibliai világteremtés az i. e. 3761. év október 6-án, vasárnap este kezdődött.

A zsidó világérát első ízben az i. sz. 5. században keletkezett Talmud említi meg, de általános használatba a zsinagógai életben csak a 8. század óta került.

Aera vulgaris

A Jézus születésével kezdődő és ma is használt rendszert Dionysius Exiguus (470 körül, Dobrudzsa–544 körül, Róma) számította ki. Ő volt az első, aki Jézus Krisztus születésének feltételezett időpontjától számította az éveket. Felvetését azzal indokolta, hogy „méltatlan dolog az éveket olyan ember uralmától kezdve számítani, aki inkább tirannusnak nevezhető, mint császárnak”. Emiatt leszögezte, hogy az éveket nem az aera Diocletiani szerint, hanem az Úr megtestesülésének évétől (ab incarnatione Domini) fogja számítani.

Jézus születésének évére vonatkozóan azonban már a legkorábbi hagyomány sem tudott egységes álláspontot kialakítani. Máté evangéliuma Heródes júdeai király uralkodásának legvégére tette Jézus születését. Mivel Heródes i. e. 4. tavaszán halt meg, Jézusnak legkésőbb az év elején vagy i. e. 5 végén kellett volna születnie. Lukács evangéliuma szerint viszont Jézus „mintegy harmincéves korában”, Tiberius uralkodásának 15. évében kezdte meg igehirdetését. Azaz az i. e. 1 körüli években kellett születnie. Máshol azonban azt írja Lukács, hogy „azokban a napokban (azaz a születés idején) Augustus császár parancsot adott az egész földkerekség (értsd: a Római Birodalom) összeírására. Ez volt az első összeírás, amely Quirinius szíriai helytartósága idején ment végbe.” Publius Sulpicius Quirinius i. sz. 6 és 8 között volt Szíria provincia császári legátusa, és valóban az ő helytartósága idején történt az első adóösszeírás Júdeában. Ez alapján Jézusnak i. u. 6 körül kellett születnie.

Más írók megpróbálták az ellentmondó adatokat egyértelművé tenni. Az i. sz. 3. században élt Tertullianus Sentius Saturninus szíriai helytartóságának idejére tette Jézus születését, azaz úgy gondolta, hogy Jézus valamikor i. e. 9 és 6 között született.

Dionysius közös nevezőre hozta az eltérő időpontokat; egyszerűen úgy, hogy a legkorábbi (körülbelül i. e. 6) és a legkésőbbi (körülbelül i. sz. 6) keltezések közötti középút mellett döntött. Számításaiban szerepet játszottak csillagászati és asztrológiai tényezők is. Mindent egybevetve 284 évvel korábbra datálta az addig használt aera Diocletiani kezdetét, és kijelentette, hogy az Úr megtestesülésének első éve azonos a 195. olimpiai játékok (azaz a 195. olimpiász első) évével, Róma alapításának 754. évével, valamint a szeleukida időszámítás 312. évével.

A Dionysius Exiguus által bevezetett időszámítási rendszer fokozatosan és meglepően lassan terjedt el. Az új kronológiát először a 700 körüli években alkalmazta Beda Venerabilis, aki világkrónikájában Krisztus születésétől keltezte az eseményeket. Az anno domini rendszer főleg egyházi körökben terjedt. Az évszámítás akkoriban keveseket érdekelt rajtuk kívül, mert sem a gazdasági, sem a vallási életre nem volt semmilyen hatással. Az évkezdet időpontja és az éven belüli ünnepek időpontja számított lényegesnek.

Az új időszámításnak komoly lendületet adott Nagy Károly (768–814),

akinek uralkodásától kezdve a Frank Birodalomban és utódállamaiban többnyire ezt alkalmazták a különféle feljegyzések és oklevelek keltezésére. Az európai nagyhatalmak mintájára sokfelé elterjedt az új időszámítás, a 11. századtól a keresztény világ nagy részében már használták. Bizáncban és a bizánci hagyományt folytató orosz területeken azonban még sokáig ragaszkodtak a saját világérájukhoz, ahogyan az egyes uralkodók is fontosnak tartották, hogy királyságuk kezdetéhez kössék az évszámokat.

Egészen a 14. századig kellett várni, hogy Dionysius Exiguus évszámítása végleg kiszorítsa a használatból az attól eltérő évszámlálási módszereket.

A nyitókép forrása: Shutterstock