Egy közepesen híres zenekar ? a The Autumns ? közepesen híres basszusgitárosa ? Dustin Morgan ? úgy döntött, hogy szólókarrierbe kezd. Ez normál esetben nem sok különlegességgel kecsegtetne, de mivel Dustin Morgan és zenészei egy olyan mixtúrát alkalmaznak, ami nemcsak, hogy izgalmas, de könnyen népszerűvé is válhat, mindenképpen oda kell figyelni az új formáció első, Forgiveness Is A Weapon című lemezére.
Az album világának felépítését jól magyarázza Morgan zenei előélete, ami ugyanúgy magába foglalja a The Autumns néven ismert rockzenekarral zajlott közös munkát, mint az Eldad Tarmuval történt közép-amerikai együttműködést, vagy a Victor Vanacore-tól vett hangszerelési leckéket. A kulcsmomentum talán az utóbbi úriemberrel való kooperációban rejlik, hiszen a ?szívet tépő? akusztikus dalok nagyzenekari hangszereléssel lettek felturbózva, de mégis úgy, hogy bennük az intimitást egy pillanatra sem váltja fel a megalománia.
A repetitív, sámándob-hangzásra épülő dalokat végigkíséri Dustin Morgan néha finom, néha finomkodó hangja, akusztikus gitárja és a már említett, jó ízléssel és kellő finomsággal alkalmazott, vonósokkal és rézfúvósokkal tarkított hangszerelés.
A lemez egyediségét az adja, hogy egyetlen ember kontrollálja a többféle zenei világhoz köthető hangszerek összehangolását úgy, hogy közben mindez nem válik öncélúvá. A lemezt hallgatva az az érzésünk, hogy ezek a (legtöbbször jól megírt) számok valóban e furcsának ható hangszereléssel élvezhetőek a legjobban. A természetesség és az intimitás ugyanúgy szerves része a daloknak, mint az egyedi felépítés és hangzás. Az első klipes számban, az Onward And Down című dalban úgy sikerül pontról pontra profin felépíteni egy összességében bonyolultan hangszerelt dalt, hogy közben az alapvető témák egyszerűsége és az énekdallam fülbemászó volta miatt még bőven a pop berkein belül maradunk. Ezt a giccs határán mozgó, de azt szerencsére át nem lépő trombitaszóló sem rontja el.
Bár az előbb említett szám a legjobb a lemezen, mindenképpen érdemes még kiemelni az album nyitó dalát, a sámándobokkal operáló Addiction Is A Trigger Puller I-t, vagy a végig instrumentális, a vonós szekciót előtérbe toló Game VS. Real-t. Bár lehet, hogy ez utóbbi darab azért is tűnik olyan jónak, mert nem válhat zavaróvá Dustin Morgan néhol már valóban kicsit nyávogó, egyszer-egyszer idegesítően szenvelgős énekstílusa. Ha a jövőben sikerül ezt a zavaró stíluselemet a háttérbe szorítani, akkor az Archer Black előtt komoly jövő állhat.
