We Are Modern, Luna, Darabokban – egy évtizeddel a megjelenésüket követően is megkophatatlan energiabombák, amelyek helyet kaptak a Hangmás Rest In Parties, 2007–2013 című best of vinyllemezén, és sokunk örömére elhangzanak majd november 13-án is, amikor egy estére ismét feltámad a Hangmás az A38 színpadán. Minda Endre, a zenekar frontembere és Pogár László gitáros mesélt nekünk legabszurdabb emlékeikről, közveszélyessé vált diszkógömbről és arról is, vajon lesznek-e még Hangmás-koncertek.
2017-ben a Funeral Party Budapest című első Hangmás-lemez tizedik évfordulója alkalmából tértetek vissza a színpadra. Hogyan született meg a nyáron megjelent vinyl válogatásalbum és a mostani koncert ötlete?
Pogár László: Lemezgyűjtőként szeretem a vinylformátumot, és arra gondoltam, hogy a kedvenc dalaink megjelenhetnének így is. A Black Bartók első lemezét kiadó Draze Recordsnak pedig szintén tetszett az elképzelés, ezért viszonylag gyorsan, pár hónap alatt vinyl lett az ötletből, amire nagyon büszkék vagyunk. Mind a dizájnnal, mind az újramaszterelt hangzással elégedett vagyok. Az pedig adta magát, hogy a lemez megjelenésével együtt élőben is előadjuk a dalokat.
A válogatáson szereplő dalok mellett, gondolom, megszólal majd még több klasszikus is 13-án. Lehet kicsit szpojlerezni, hogy milyen estére számíthatunk?
László: Már a lemez számsorrendjének összeállításánál is az volt a szempont, hogy mit játszanánk egy negyvenperces koncerten. Ezeket a dalokat egészítjük ki még jó néhány olyan dallal, amit szintén szerettünk-szeretünk játszani.
Két tag is külföldön él. Hogyan oldottátok, oldjátok meg így a próbákat? Online vagy élőben? Mennyit kell próbálni egy ilyen visszatérés előtt?
László: Négyen már szeptemberben elkezdtünk próbálni, Kata (Molnár Kata – szintetizátor) és Paul (Paul Schiessler – gitár) pedig két hete csatlakozott hozzánk. Meglepően gyorsan és könnyedén visszajött a „koncertfeeling”: pár próba után elérte a zenekar az „üzemi hőmérsékletét”.
Nem egy olyan szám van a repertoárban, amit már az első album óta játszotok. Hogyan változnak – ha változnak – bennetek ezek?
Minda Endre: Mivel a Hangmás-dalok a szövegek szempontjából nagyon személyesek, nekem mindegyik egy-egy korszak lenyomata. Amikor ennyi év kihagyás után újra eljátszunk egy dalt mondjuk 2006-ból, nagyon intenzíven vissza tud jönni az életérzés, amelyben az adott szerzemény született. Jó élmény újra átélni mindezt, mert egy csomó olyan dolog is visszajön velük, amikre már nem is emlékeztem, és tök jó szembesülni azzal is, hogy mennyit változtam azóta.
Van olyan kedvenc dalotok, ami nem került rá a nyári lemezre?
László: A vinylformátum meghatározta, hogy negyvenperces keretben kell gondolkodnunk a dallista összeállításánál. Nekem személyes kedvencem az első lemezről a Veronika meg akar halni, de erre a több mint hatperces hosszúsága miatt nem fért fel. A szombati koncerten viszont minden dalt eljátszunk, ami a Hangmás történetében fontos volt.
A zenei hatásaitokról már többször olvashattunk, de a témákhoz honnan merítettétek a legtöbb ihletet a dalaitokhoz?
Endre: Mindenhonnan inspirálódtunk. A kamaszkori kedvencek, az éppen akkor menő indieb zenekarok vagy bármi, amit valahol, valamikor hallottunk – ezek mind hatottak ránk, amikor a dalokat összeraktuk. Most fedeztem fel például valamelyik próbánkon, hogy a Lick My Pain című számunk refrénje majdnem egy az egyben a Dead Boys Sonic Reducer című dalának főtémája. Valószínűleg akkoriban sokat hallgattam őket, mert emlékszem, hogy azt a témát én vittem a próbára. A szövegek pedig őszinték voltak, zsigerien jöttek, semmi megjátszás nem volt bennük; legalábbis azokban a dalokban, amelyeket ennyi év után is képes vagyok anélkül meghallgatni, hogy megmosolyogtassanak.
Milyen érzés újra belebújni a Hangmás „bőrébe”?
László: Egyrészt az együtt zenélés teljesen természetes volt: ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Másrészt – beszéltük is Endrével – a dalok játszása közben nem egy-egy konkrét emlék vagy élmény ugrott be, hanem komplett 2007-es vagy 2009-es életérzések.
Endre: Felvillanyoz, feltölt. Igazi időutazás, közben pedig szembenézés ez az akkori önmagammal, ami elég fura, de felszabadító dolog.
A 2015-ös leállás után 2017-ben már megtapasztaltátok, hogy milyen az, amikor ismét közösen léteztek a színpadon. Egy ilyen koncert után nem merül fel, hogy rendszeresebben fellépjetek, esetleg új dalokat írjatok?
László: 2015-ben Kata és Paul is úgy döntött, hogy külföldön folytatják az életüket. A Hangmás azért állt le, mert nem akartuk semmilyen más felállásban folytatni. Az, ami a Hangmás, ennek a hat embernek a személyisége, kreatív energiája. Ezt azóta sem tudom másképpen elképzelni. A távolság miatt pedig nem működne a rendszeres koncertezés, pláne a közös dalírás.
Mi a kedvenc emléketek az aktív évekből a zenekarral kapcsolatban?
László: Nem tudok választani az Erzsébet körút egyik üres bútorüzletének kirakatában tartott pop-up koncert (Kirakatban a Hangmás – YouTube) és a sztriptízbárbeli akusztik koncert (Hangmás – Laura Palmer – YouTube) között.
Endre: Nekem az, amikor 22 óra buszozás után megérkeztünk a francia Trans Musicales fesztiválra 2008-ban, ahol Jay Reatard zenekara előtt telt háznak játszhattunk ugyanabban az idősávban – a fesztivál előtt pár héttel pedig még valamelyik vidéki művházban koncerteztünk. Életre szóló élmény volt.
És a legabszurdabb emlék?
László: Egyik hétvégén Szegeden és Pécsen játszottunk. Az akkori menedzserünk költséghatékonysági okból lényegében egy kuplerájban talált szállást a zenekarnak Szegeden. Nem fogom elfelejteni, ahogy a földszinti bárban egy „művésznő” rúdtáncolt a Katonák voltunk című dalunkra, miközben a tulajdonos francia buldogja odahányt a színpadra.
Endre: 2009-ben a zenekar egyik tagja (hogy ki volt, nem árulom el) úgy gondolta, jó ötlet egyedül, gyalog elindulni haza a VOLT Fesztiválról, mert a nagy káoszban valahogy ottfelejtődött, de, mint kiderült, rossz irányba indult, és mire pár óra múlva az út szélén megtaláltuk, majdnem sikerült átsétálnia Ausztriába.
Sok eksztatikus pillanatot köszönhetünk a koncertjeiteknek. Szerintetek melyik volt a legvadabb Hangmás-buli?
Endre: Nagyon sok vad koncertünk volt, de valaki tényleg nagyon megsérülhetett volna azon az ominózus estén 2008 környékén, amikor a régi Trafó pincéjében a közönségből valaki leakasztotta a pici tükrökkel borított diszkógömböt a plafonról, és koncert közben elindult a röplabdázás. Hamarosan szilánkok kezdtek róla szanaszét pattogni. Kész csoda, hogy nem történt baj.
A zenéteket simán el lehet képzelni külföldi koncerthelyszínek színpadán. Régebben hogyhogy nem nyitottatok még jobban abba az irányba?
László: Bármiféle külföldi karrierhez a már említett francia Trans Musicales fesztiválon voltunk (Hangmás @ Trans Musicales 2008 – YouTube) a legközelebb. Az ott fellépő zenekarokra nagyon odafigyelt az akkori szakma: meghívtak minket a klubkoncerten felül rádiós beszélgetésre, koncertre, sőt egy francia tévéshow-ban is felléptünk. Ha nem a saját szememmel látom, nem hittem volna el, hogy brit zenei újságban volt rólunk koncertbeszámoló, a mexikói Rolling Stone magazinban pedig Funeral Party Budapest-lemezkritika. Nem volt olyan menedzsmentünk, ami ezeket a pozitív visszajelzéseket koncertekre vagy további lehetőségekre váltotta volna, mi pedig nem értettünk hozzá. Érdekes, hogy két évvel később a Trans Musicales-on tartott koncertünkre hivatkozva hívott meg minket egy belga fesztivál. Valószínűleg nem csak számunkra maradt emlékezetes a Trans Musicales.
Hogyan írnátok le a Hangmás „személyiségét”?
Endre: A Hangmás igazi „partyállat” a 00-ás évekből, amikor a hétvége szerdán kezdődött a Corvin-tetős rewindbulikon, és vasárnap hajnalban ért véget valamelyik eldugott kis belvárosi helyen, ahol vágni lehetett a cigifüstöt, ragadt a padló a piától és csöpögött a pára a falakról...
A banda fénykorában meglehetősen más volt Budapest klubtérképe. Ha lehetne, melyik évekbe és melyik helyszínekre teleportálnátok vissza a legszívesebben?
László: Igen, a legtöbb hely, amihez a Hangmás története köthető, sajnos már nem létezik. Szívesen elmennék egy 2009-es indie bulira a Corvin-tetőre, és megnéznék egy jó Panic Radio-, EZ Basic- vagy The Moog-koncertet.
Endre: Én egészen 2007-be ugranék vissza: a Kultiplexben, az EZ Basickel közösen tartott első lemezbemutatónkra, ami előtt annyira izgultam (és persze más is közrejátszott), hogy az első szám közben odahánytam a színpad mögötti lépcsőre, amit csak Gergő, a dobos vett észre.
Mi a helyzet a Black Bartók háza táján, amiben mindketten tagok vagytok?
László: Az elmúlt két évben sok új dalt összeraktunk. Most ezeket véglegesítjük, csiszolgatjuk, hogy 2022-ben megjelenhessen a második lemezünk.
Vannak még egyéb mellékprojektjeitek, zenei terveitek?
László: Én minden kreatív energiámat a Black Bartókba teszem, nem tervezek mást.
Reménykedve kérdezem: Hangmás-tervekről lehet beszélni?
László: 2015 óta külön izgalmas minden Hangmás-koncertben, hogy mi sem tudjuk, melyik lesz az utolsó. Lehetséges, hogy ez a november 13-i alkalom.
