Fehérarany csend ül a bodzatányéron. Templom tornyában harangzúgás ébred, nyárillatpermetből könnyű takaró terül a fákra. Barna kutyák futnak a fűben, édesanya ölelésében két apró gyermek szuszog.

Vigántpetend szerényen megbújik az Eger-patak völgyében, s bár Kapolccsal és Taliándörögddel együtt egyre ismertebbek az itt tartott nagyszabású Művészetek Völgye elnevezésű fesztivál miatt, általában mindhárom falu a nyugalom szigetének nevezhető. Farkas Ivett és férje, Leitold Attila gyermekeikkel Vigántpetenden telepedtek le, de a környező településekhez is családi kötelék fűzi őket, így ezen a környéken ők valóban otthon vannak. Azt állítják, eszük ágában sincs elköltözni innen, sőt szeretnének minél többet adni a környéken élőknek.

Az övék valóban egy hamisítatlan magyar család, épp olyan ideális, mint amilyenről az ember álmodik. Anya, apa, kislány, kisfiú, kutya, macska, idilli, már-már romantikusnak mondható Balaton-felvidéki környezet és egy saját, kiválóan működő vállalkozás, a Kapolcsikum, ahol saját alapanyagból kézműves szörpöket és lekvárokat készítenek. Ivett és Attila egybehangzóan mondják, mit jelent nekik a család: mindent, az életüket. A szerelmet, a gyerekeket és a vállalkozásukat, hiszen ezek csakis együtt, szoros szimbiózisban léteznek. Talán éppen ettől ennyire sikeresek, na meg attól, hogy nem süppednek bele a készbe, folyton azon törik a fejüket, milyen újdonsággal lephetnék meg a vásárlóikat.

– Most éppen új ízeket hoztunk be a kínálatunkba, van jeges teás és limonádés szirupunk is, de tervezzük, hogy hamarosan fagyasztott és aszalt gyümölcsöket is kínálunk – meséli Ivett csillogó szemmel, s látszik rajta, hogy neki ez tényleg az élete, nem csupán bevételi forrás, amivel megteremthetik két kicsi gyermekük jövőjét, ami persze szintén nagyon fontos.

Mindent együtt

Térkép vagy hozzám, folyosó holnapomhoz, lebegő pára fáradt testem felett, könnyeimben a válasz a holnapra. Pókhálón egyensúlyozunk, fogod a kezem, feküdj hanyatt, hadd nézzelek.

S mivel a házaspárnak valóban a gazdálkodásról, a szörp- és lekvárkészítésről szólnak a mindennapjai, nem csoda, ha a saját ültetvényen végzett munka nagy részét nem engedik ki a kezükből. Ivett mosolyogva emlegeti, ő szülni is úgy ment, hogy az utolsó órákban még a lekvárfőzéssel kapcsolatos teendőket magyarázta annak, aki arra a kis időre helyettesítette, míg világra hozta kislányát, Lucát, aki most négyéves. Kisfia, Andris két évvel később született.

Nem tagadom, nehezen tudom elképzelni, miként lehet egy sikeres vállalkozást vinni úgy, hogy közben Ivett két kicsi gyermekről és a háztartásról is gondoskodik. Azt mondja, amikor mérlegelte, hogy a főzésre vagy a gyermekeivel töltött minőségi időre szánjon-e többet az életéből, egyértelműen a második felé billent a mérleg. Éppen ezért inkább házhoz rendelik az ételt, s leginkább hétvégén főznek, akkor is gyakran Attila jeleskedik a bogrács mellett. A főzés az egyik szenvedélye, de mivel ő is egész nap az ültetvényen dolgozik, ennek a hobbijának elsősorban szombaton és vasárnap hódolhat.

Ilyenkor jut idő arra is, hogy egy-egy napra kiszakadjanak a munkából, hiszen nagy hangsúlyt fordítanak a négyesben szerzett élményekre.

– Épp a hétvégén voltunk egy napot wellnessezni, a gyerekek is nagyon élvezték. Kellenek az ilyen napok, ha már hosszabb időre nem tudunk elmenni a vállalkozás miatt. Bevallom, ezt a pihenést is összekapcsoltuk egy kis munkával, útközben el kellett intézni ezt meg azt – mondja Attila, közben Ivett mosolyogva hozzáteszi, a gyerekek semmit nem észleltek a munkából, mert átaludták az utazást.

A nagy család összetartója

Örökség – Ízek a számban, illatok festik a tegnapok freskóját. Pergő darabok a múltból, tenyeremben gyűjtöm, aranyporrá zúzom, magasba dobom, hadd szálljon, keretezze gondolataim, vonjon buborékot rám, rád, ránk.

S bár Luca és Andriska még kicsik, de már jelentős feladatot kapnak a vállalkozásban. Ők töltik be a kóstoló szerepét, édesanyjuk időnként rajtuk teszteli az új ízeket. Ivett úgy látja, hogy gyermekei fogékonyak lesznek a szörp- és lekvárkészítésre, bár, mint mondja, semmiképpen nem szeretnék őket erőszakkal ebbe az irányba terelni. Azt viszont fontosnak tartják, hogy mindketten szerezzenek diplomát, ahogyan azt ők is tették, még ha jelenleg egyikük sem dolgozik az eredeti szakmájában.

S ha már a kicsiket említettük mint kóstolókat, semmiképpen nem szabad elhallgatni, hogy Ivett a család többi tagját is gyakran kéri arra, mondják el véleményüket az új termékekről.

– Tudom, hogy bennük bízhatok, megmondják azt is, ha valami nem jól sikerült, a legjobb tesztalanyok – állítja Ivett, akinek egyébként igen jelentős szerepe van a nagy család összetartásában.

Ahogy sorjázza a családi sztorikat, kiderül, évente többször is összejön náluk a tágabb família, még úgy is, hogy az élet szanaszét szórta őket az ország számos pontjára. Azt meséli, korábban a nagynénjére hárult a családösszetartó szerep, amióta ő meghalt, Ivett vette át ezt a feladatot. Láthatóan nagyon élvezi. Még a járvány sem gátolhatta meg abban, hogy összehozza a rokonokat, s úgy tervezi, ez élete végéig így is marad. Bevallom, jó látni és hallani, hogy manapság ilyen is van, ritka, becsülendő érték.

A családi legendáriumból egyéb történetek is előkerülnek, megtudjuk például, hogy az épp most tízéves Kapolcsikum indulásában fontos szerepe volt Attila nagynénjének, Marika néninek, ugyanis az első bodzaszörp receptje az ő konyhájából került ki. A házaspár ezért örökre hálás marad neki. Mint ahogyan a nagymamának is, akinek kapolcsi házában készült el az első néhány palack szörp. Ekkor Ivett és Attila még olyan fiatalok voltak, hogy saját otthonuk sem volt, mára viszont családi összefogással megépítették az első házukat, amelybe fél éve költöztek be. Az állandó albérletezés után most nagyon élvezik ezt az állapotot, folyamatosan csinosítgatják a vigántpetendi családi fészket. Azt sem szabad elhallgatni, hogy a föld, ahol most a házaspár gazdálkodik, családi örökség, ám az, hogy a gyümölcsök ilyen szépen teremnek, már az ő munkájuk eredménye.

A családi album

Lapozom a csendet, nézem, ahogy egybeolvad az ég és a föld, szerelmeskedik minden gyönyörű pillanat. Lapozom a múltat, nagyanyám kendőben, rézüstben reményt kavar, barnára szikkadt kezét csókolnám. Lapozom a csendet, ez az utolsó pillanat, ami még miénk, fogd meg, sóhajtsd rám.

A házaspárral a járványt is szóba hozzuk. Nem tagadják, őket is megrövidítette a rendkívüli helyzet, hiszen elsősorban vendéglátóhelyekre szállítják termékeiket, azok viszont hónapokig zárva tartottak. Ivett és Attila ekkor sem eresztette búnak a fejét, létrehozták webshopjukat, ahol számos finomság rendelhető. S mint ahogyan szinte minden, ami a vállalkozással kapcsolatos, az internetes bolt is bejött nekik, amit természetesen a Covid lecsengése után is üzemeltetni kívánnak.

A családi meggy- és bodzaültetvényen sétálva, ami túlzás nélkül állítva is mesebeli környezetben fekszik, Ivett és férje arról mesél, annyira ragaszkodnak ehhez a helyhez, hogy esküvői képeik is itt készültek. Kihasználva a kínálkozó lehetőséget, gyorsan megkérjük a házaspárt, álljanak be oda, ahol anno a menyasszonyos-vőlegényes kép is készült, hogy lefotózhassuk őket. Jó lesz ez a kép is a családi albumba. Mellettük a gyümölcsfák és bodzabokrok, mögöttük a templom, festeni sem lehetne szebbet. Séta közben megnézzük a család birkáit is, négyen vannak, segítenek „nyírni” a füvet. Nem mellesleg a gyerekek kedvencei.

Miután megcsodáltuk a virágzó bodzaültetvényt, arról faggatom a házaspárt, hogyan képzelik az életüket, mondjuk harminc-negyven év múlva, amikor épp a nyugdíjas kor közelébe érkeznek. Azt mondják, ez nehéz kérdés. Aztán Attila átveszi a szót, és kijelenti: nem szeretné, ha akkor is neki kellene mindennel törődnie, inkább akkor már élvezné a békés öregkort, s örömmel töltené el, ha a gyermekeik tovább vinnék a családi vállalkozást. Ivett bólint, úgy tűnik, ebben is egyetértenek.

Ki nem mondott mondatokban ölelkeznek a szavak, apró léptek kottázzák a holnapot. Reménnyé, örökséggé formálódnak, begyűjthetők selyemdobozba, tartósítószer nélküli tartós boldogsággá gyúrt jövővé. Felhőtlen gyerekkacajból üveggolyók peregnek.

A képek a szerző felvételei.

Megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/2. számában.